Minden alkalmat megragadok arra, hogy a környezetvédelem fontosságáról beszéljek. A blog rendszeres olvasói, akik számos alkalommal találkoztak már a Manzárd Café hitvallásával, talán unalmasnak tartják a többszöri ismétlést, de muszáj annyiszor beszélni a fontos dolgokról, ameddig megragad a fejekben - ez a gondolat már a mottónkban is benne volt. Ráadásul azért is kiemelt téma a környezetvédelem, mert bár megszámlálhatatlan éve porondon van a klímaváltozás témája, érthetetlen módon mégis ólomlábakon mozog az emberiség a saját életének megvédésében.

Ruben Van Megen holland bútortervező ügyesen kombinálja a régit az újjal, a különböző funkcióval rendelkező lakberendezési kiegészítőket egymással, miközben egy csipet környezetvédelemmel fűszerezi az amúgy is különleges elegyet.

Az elmúlt években egyre frusztrálóbbá vált számomra, hogy hiába ismerem a történelmi eseményeket és a kiváltó okaikat, mégsem értem teljesen az összefüggéseket. Mindig hiányzott egy láncszem, amely összeköti az egyes darabkákat. Aztán szembe jöttek velem olyan ismeretterjesztő műsorok, filmek és könyvek, amelyek a néplélekkel foglalkoznak. Azzal a láthatatlan, mások által manipulált embermasszával, amely lényegében jóváhagyja a vezetők által kijelölt irányt.

Manapság sokszor láthatunk olyan dizájnprojektet, amelyben gyerekek rajzaiból készítenek játékokat. Bár a cím valami ilyesmire utalhat, de a mai posztban nem erről lesz szó, hanem egy másik, nagyon fontos dologról, a bennünk élő gyerekről és az ő vágyainak feltérképezéséről.

Biztos sok rajongó felhorkan azon a kijelentésen, hogy leéltem majdnem 39 évet úgy, hogy nem hallottam Ursula K. Le Guin munkásságáról, pedig legendának számít, a science fiction nagymesterének és a legjobb kortárs novellisták egyikének tartják. Nincs jobb mentségem annál, hogy jobb később, mint soha, illetve meg kellett érnem arra, hogy teljes nyitottsággal, érdeklődéssel és újra felfedezett gyermeki kíváncsisággal veszhessek el a szerző egészen elképesztő fantáziavilágában.

Most, hogy egyesek valamilyen érthetetlen, megmagyarázhatatlan és alátámaszthatatlan okból kifolyólag a szakáll korszakának leáldozását jósolják, végre eljött a pillanat, hogy megjelenjen egy olyan könyv kis hazánkban, amely a szakállápolással foglalkozik.

Milena Naef művész a Fleeting Parts című projektjében a márványlapok egyszerű, mégis különleges megformázásával, kilyukasztásával és a testének felhasználásával készít érdekes szoborinstallációkat. A márványlapok mögé bújva, hozzájuk simulva, bizonyos esetekben önmagára helyezve a művészből lesz a műalkotás.

Számomra érthetetlen, hogy az emberek miért csak a felszínét kapirgálják az elődeink, nagy tanítóink tanácsainak? Hogyan lehet az, hogy a légy hű önmagadhoz, csak a szívedre hallgass, legyél néha egy kicsit önző, érd el az álmaidat, szerezd meg, amit akarsz, szeresd a felebarátaidat, figyelj a környezetedre, ne lopj, ne csalj, ne hazudj, ennyire kifacsarodott verzióban létezik a világban?

Lehet, hogy tévedek, de úgy érzem, mintha minden évben egy kicsivel hamarabb indulna az üzletekben a karácsonyi szezon, idén már szeptemberben láttam olyan polcot egy üzletben, ahol karácsonyfa díszek pompáztak. Persze nem bánom, mert a kedvenc időszakomról van szó, csak ilyenkor az időjárás és a belső érzet még nem indokolja az ünnepi hangulatot. Amikor október közepén 25, november közepén pedig még mindig 20 fokban napozok, valahogy nem jön a számra a Jingle Bells.

Amúgy sem voltam sosem bátor vagy önbizalommal teli, inkább félős és önbizalomhiányos, introvertált, csöndes típus, de Laci, a Manzárd Café társalapítójának halálát követő időszak újra előhozta, felerősítette bennem a depressziót, szorongást, agorafóbiát, ami gyakran pánikrohamok formájában csúcsosodott ki.

A legenda így szól: George Barratt-Jones designer hallgató egy hűvös őszi napon, alul öltözötten várakozott a vonatára Eindhovenben. Mindenképpen szeretett volna valahogy felmelegedni, de jobb híján csak a zsörtölődés tüzelte aznap reggel. Ha jobban felöltözött volna vagy ha bringával közlekedett volna aznap, talán nem fázna ennyire. Ekkor történt meg a csoda egy ötlet formájában, hogy mi lenne, ha ezt a két dolgot kombinálná.

Craig Thompson Takarók című képregénye felkavaró, mert rajta keresztül újraélhetjük rég elfeledett emlékeinket. Nem minden esetben könnyű olvasni, mert mindent felszínre hoz, nem csak a jó, hanem az elfojtott rossz dolgokat is, feltépni a még mindig csak gyógyuló sebeinken a vékony varrt, úgyhogy nem egyszerű feladat megbirkózni vele. Mégis felemelő ez a folyamat, mint ahogy az az összes jó dologgal kapcsolatban elmondható, hiszen a feldolgozási folyamatot, a tisztulásunkat segíti.

José Bermúdez mexikói tervező, valamint a kolumbiai Vrokka és Fango Studio tervezői közösen készítették el a képeken látható Samaná nevű egyedi kávékomplexumot, amely a közép- és dél-amerikai kávé kultúrák egyesítését tűzte ki célul a különböző hangulatú és anyagú tárgyakkal.

A Studio Yumakano nem is olyan régen már egyszer felkeltette a figyelmemet az izgalmas, rozsdát mintává alakító projektjével, amelyről hamarosan ti is olvashattok nálunk, témakeresés közben azonban rátaláltam a bringatárolójára, ami annyira zseniálisan egyszerű és magától értetődő ötleten alapszik, hogy muszáj előrevenni a sorban. A képeket nézegetve az jutott eszembe először, hogy miért nem jutott ez még eszébe másnak?!

Damian Chazelle Az első ember című profin összerakott filmjével kapcsolatban különösen erősen érzem, hogy az alapul szolgáló könyv nélkül súlytalan marad, mert hiába Neil Armstrong zárkózottságának maximális érzékeltetése, hiába nem láthattuk még soha ennyire őszintén és naturálisan, hogy mit élnek át az asztronauták a kilövés után a légkör elhagyásáig, egyáltalán nem kerülünk közel a szereplőkhöz.

Mindig érdekeltek Albert Einstein és Stephen Hawking tudományos elméletei, el is olvastam néhány könyvet, ami ezekkel vagy éppen az életükkel voltak kapcsolatosak. Bár a megértés szűrőjén keresztül mindketten végtelenül egyszerűnek gondolták a világegyetem működésének lényegét, mégis a legtöbb esetben az átlagos halandók csak a felszínüket kapirgálják ennek a témának. Köztük én is.

A Slip Chair csak az első pillanatban néz ki úgy, mintha Mekk Elek készítette volna. Az egyedi, kézzel készített, sorszámozott és csak látszólag használhatatlan széket az amerikai Snarkitecture stúdió alkotta meg a különböző tervezőkkel együttműködő portugál UVA számára.

Sok okos embertől hallottam már, hogy a múltba révedni és a jövőt fürkészni teljesen felesleges, mert csak a jelen létezik. A múlt történései határozzák meg, hogyan gondolkodunk a jövőnkről, így elég nehéz függetleníteni magunkat ettől a két meghatározó építőelemtől. Jobb pillanatokban sikerül rácsodálkoznom, hogy milyen szépen esik az eső, mennyire imádom a könyvek illatát, de a folyamatosan elemző elmém ezen kívül állandóan a lehetséges alternatív jövőképeken mereng.

Még soha nem láttam olyan kertet, amelyben a buja növényzet farmerből lenne, de ez a pillanat most végre eljött. Nem vágytam ilyesmire, de utólag belegondolva bánnám, ha kimaradt volna az életemből Ian Berry brit művész lenyűgöző installációja.

Egyik kedvenc állandó, mégis folyamatosan változó kollekciónk az IKEA-ban a gyerekek rajzaiból készített játékfigurákat összegyűjtő sorozat, a SAGOSKATT. Minden év őszén rendeznek egy rajzversenyt a gyerekeknek az IKEA áruházakban, amelyben a jelentkezők jobbnál jobb állatos rajzaikkal pályázhatnak, a zsűri pedig kiválasztja a legötletesebbeket, majd puhajáték-kollekciót készítenek belőlük. Idén a rajzversenyt ezen a hétvégén rendezik a hazai IKEA áruházakban, úgyhogy érdemes ellátogatni és részt venni a versenyben, hátha ezúttal magyar nyertes is akad!

Immár harmadik alkalommal olvashatjuk idehaza a Jonathan Strahan ausztrál író szerkesztésében összeállított "Az év legjobb science fiction és fantasy novellái" című könyvsorozatának legújabb darabját. Minden évben várom a megjelenést, és élvezettel figyelem az írókra hatást gyakorló, adott időszakra jellemző témák váltakozását, az árnyalatok megjelenését. Mindig olyan élményben van részem a vaskos kiadványon keresztül, amit máshol nem kapok meg, a sorozat egyedi és egyedülálló a magyar könyvkínálatban.

Ahogy lenni szokott a hiperrealisztikus alkotásokkal, Emanuele Dascanio lélegzetelállító grafikái is olyanok, mintha fotókat nézegetnénk. Az elmúlt években sok olyan véleménnyel találkoztam, amelyek nem sok értelmet tulajdonítottak az ilyen műveknek, de én azok közé tartozom, akiket elvarázsolnak ezek a rajzok és festmények.

Egyre többször veszem észre magamon, hogy a múltba, a gyerekkoromba révedek. Nem azért, hogy elfeledtessek valamit a jelen nehézségeiből, bár volna mit; nem azért, mert nincs jövőképem vágyaim és álmaim; és nem is azért, mert azt gondolom, hogy régen minden jobb volt.

Nagyon szeretem azokat a bútorokat, amelyek formáját kedvünk szerint alakíthatjuk, mert így azt az érzetet keltik bennem, hogy egy bútordarab áráért sokat kapok. Legújabb kedvencem a holland Studio Lorier Wave Bookshelf fantázianevű könyvespolca, amely pillanatnyi lelkiállapotunknak megfelelően formázható.

Ahányszor csak tehetem, elmondom, hogy szerintem kisebbséghez tartozni nem szégyen, többséghez tartozni nem érdem, és ugyanez fordítva is igaz. Bár sokan a pokolba kívánnak az ilyen gondolatokért, de számomra a megkülönböztetés és az előítéletesség minősül szégyenletesnek, ha az olyanokat érint, akik semmi rosszat nem tettek, és az elfogadás és a tolerancia minősül érdemnek, bármelyik oldalon születik is meg.