Nem tudom legális -e a szeretet érzése egy olyan ember iránt, akit személyesen nem is ismerünk? Aki hét hónappal ezelőtt alig három sorban jelezte felénk, hogy van, és bizony ő is egy icipici csodagyáros, és fél év elteltével csak ma reggel tudtam besurranni a birodalmába? Fúúú..! Asszem ez komoly, mégis annyira jóleső dilemma! Mert a választ én már tudom..., hiszen órák óta mást sem teszek, csak tátott szájjal bámulom a munkáiról, a családjáról, az életéről készült fotókat, meg legalább ekkora élvezettel falom a szavait...!

Anna 2010 karácsonya előtt egy teljesen új életet kezdett, amikor családjával egy egészen más világba csöppenve Svájcba költözött. Azóta főállású anyaként ott neveli a lurkókat, főz, mos, takarít, és szabadidejében már ott készülnek tovább az Annaságok... :)

Talán nem annyira súlyosak és elgondolkodtatóak, mint Dirk Skreber totálkárosra tört autói, de John Chamberlain művei legalább annyira látványosak. A tavaly decemberben 84 éves korában elhunyt fémhulladék szobrász műveiből május 13-ig tekinthető meg egy kiállítás a New York-i Guggenheim Múzeumban.

Joseph Kony egy bűnöző, aki Afrikában az LRA nevű szervezet vezetője. Eddig gyermekek ezreit rabolta el. A fiúkból katonát csinált és sokakat arra is rákényszerített, hogy megöljék a saját szüleiket, lányokból pedig szexrabszolgát, kínozva és bántva őket. A legszomorúbb, hogy nincs konkrét célja. Szörnyű tetteivel nem akarja a kormányt megdönteni, nem küzd semmilyen eszméért. Egyetlen oka ezekre a szörnyűségekre, hogy hatalmat akar.

Néhány hónappal ezelőtt hoztunk már, egy részben sokkoló mozit a jellegzetes brazil nyomornegyedek, a favelák mindennapjainak hangulatából, most hoztunk egy másikat, amitől ahogy mi, úgy reményeink szerint most más is sokkal..., de sokkal jobb kedvre fog derülni! Kérdezhetitek: de mitől? Meg, hogyan tudja ez a két hülye blogger társítani a nyomort a jókedvvel...?

Annyira bejön, hogy ebben a nagy és előremutató újrahasznosítási mániában a művészek (ömm, leginkább a külföldiek) az alkotásaikhoz minden tárgyat felhasználnak, ami valami miatt kikerül a hétköznapi használatból! Így amellett, hogy más-más szempontból ugyan, de a gombamód szaporodó ökoművészeti alkotások erős nyomást gyakorolnak a művészekre és a közönségre egyaránt, manapság egyre határozottabban érezhető annak a közhelynek az igazsága, hogy „semmi sem vész el, csak átalakul”.

A lényeg persze a "pillanatnyilag"...:)

A graffiti állítólag Banksy-tól származik.

via: dailymail

Szerintünk a Nothing Amsterdam a se szeri se száma marketingügynökségek azon szűk csoportjához tartozhat, ahová a kuncsaft a kampányegyeztetések második fordulójára már stresszmentesen, nyakkendő nélkül, akár rövidgatyában is érkezhet! A független ügynökség alapítója, Michael Jansen ennek az érzésnek az érdekében legalábbis igyekezett mindent megtenni, amikor az iroda belsőépítészeti kialakítását Alrik Koudenburg és Joost van Bleiswijk személyében két jó nevű dizájnerre bízta...

Idén már 79. alkalommal rendezték meg (sajnos pont a mai napig tartott) a híres Citromfesztivált a Francia Riviérán található Menton városában. A rengeteg látogatót vonzó egyedülálló, Fete du Citron nevű rendezvényen kizárólag déli gyümölcsökből (leginkább citrom és narancs) kirakott csodákkal találkoztat az érdeklődő.

A sárga tömlők először tavaly nyáron Hamburg kikötői negyedében kerékpártárolók, buszmegállók, hídkonzolok, szobrok vagy szimplán két fa között tűntek fel. Az ötlet: a város közterületein található tereptárgyakat további, akár ideiglenes, de időtálló, olcsó, olyan magától értetődően nyilvánvaló funkcióval felhatalmazni. Rendkívül felkészült várostervezési szakemberek minden bizonnyal hónapokig kapirgálnák a megoldáson törve a fejüket, Oliver Show német diáknak ehhez mindössze néhány tucat méternyi tojássárga víztömlőre volt szüksége.

Seo Young Deok nem az első és valószínűleg nem is az utolsó művész azok közül, akik a bringák valamilyen alkatrészért használják fel szobraik elkészítéséhez. Hogy mi teszi számomra mégis említésre méltóvá azon kívül, hogy baromi jól néznek ki a szobrai? Nos, az, hogy csak és kizárólag bringaláncból csavarja/formálja a figuráit. Bele sem merek gondolni, hogy hány ezer méter alapanyagra lehetett idáig szüksége...

Kezdjünk lassan mi is elhinni, hogy tavasz van. Ha a hőmérők - főleg éjszakánként -, még egészen felháborító értékeket is bírnak mutatni, nem kétséges: évszakváltás van! Erre többek között meggyőző bizonyíték az is, ahogy ilyentájt az ember leparkol a szoba közepén, majd a terepfelmérést követően sorba veszi, a télűző nagy tavaszi room-reboot mit tesz feleslegessé, mit kell egyszerűen csak arrébb tolni, valami jó kis színnel felfrissíteni, esetleg szimplán lecserélni...

Roadsworth (korábbi posztunk) 2001 őszén kezdte festegetni a montreali az utcákat. Kezdetben a több bicikliút iránti vágy motiválta, ezért különböző sablonok felhasználásával utcai jelzéseket kezdett felfesteni saját felfogásban, az autós kultúrát pellengérre állítva.

Hey, anybody out there...? Nemrég az egyik jó hangulatú magyART kiállításon lépett oda mellénk Luca, majd megkérdezte, bemutathatná-e az egyik nagyon tehetséges barátnőjét, aki magától biztos, hogy nem tette volna meg az első lépést felénk, egyszerű halandó bloggerek felé. Há' perszebólintás! Irsais pohár kézbe, kulturálisan kiéhezett népeken való keresztültüremkedés, majd megérkezés Dórához. Nem túlzunk, egy ölelgetni valóan bájos, angyali teremtés állt előttünk, aki meglepetésében megszólalni sem tudott. Aztán persze sikerült. Szépen előkerült egy mesekönyv is, benne elképesztően szép illusztrációkkal. Kérdeztük: ezeket te...? Válasz kissé zavartan, majdhogynem szemlesütve: hát én. Ezt követően meg mi jöttünk zavarba, mert értetlenül álltunk ismét, és állunk úgy általában, meg egyébként is az előtt, ha nem keresnek fel minket ilyen valóban tehetséges emberek! Hát ki ért ezt...? És jön a visszacsatolás az elsőként bekiabált kérdésre: anybody out there...?

Emlékeztek még Suh Do-ho sokatmondó installációjára, amelyben sok ezer miniember tart egy üveglapot, illetve a rá(-juk)lépő látogatókat? Nah, a nemzetközileg is elismert koreai művész új projektbe fogott, mely legalább annyira elgondolkodtató, mint a korábban bemutatott alkotás.

David Adey népszerű magazinok lapjaira nyomtatott celebek fényképtestét használja fel alkotásaihoz. A munkafolyamat csupán a testek gondos feldarabolását, majd az apró darabok újra felépítését foglalja magába.

Nem tudom, hogy kell-e vajon erőltetni még a havat, amikor mindennél jobba vágyom az igazi tavaszra, de Sonja Hinrichsen óriási területet lefedő hórajzát azért nem tudom szó nélkül hagyni. Vegyük inkább télzáró posztnak, az finom lesz! Jim Denevan strandhomok-rajzai után szabadon, az amerikai művésznő a Coloradói Rabbit Ears Pass friss hóval fedett vásznát használta januári projektjéhez.

Rashad Alakbarov, 32 éves azerbajdzsáni művész hiperszuper árnyakat készít hétköznapi használati tárgyak segítségével. Csudálatos, elgondolkodtató, néha viccesen kreatív és színes városképei, portréi, ékes bizonyítékkal szolgálnak arra vonatkozóan, hogy még csak fúrni, faragni sem kell ahhoz, hogy az újrahasznosítható tárgyakkal valami maradandót alkossunk. Mármint, értitek. A képek örökké megmaradhatnak.

Jó néhány alkalommal számoltunk már be a Luzinterruptus nevű spanyol művészeti kollektíva látványos fényinstallációiról. A mindig érdekes és/vagy jópofa világítótestekkel manipuláló srácok ezúttal Madridban lepték meg a járókelőket, nyilvános szökőkutakhoz kihelyezett fénylő vizes palackokkal.

Ezek a mandalák rólunk beszélnek, arról szólnak, hogy milyen a hozzáállásunk az élethez. Az önmagunkba vetett hitre, spiritualitásra nincs túl sok időnk. Foglalkozunk is egy kicsit magunkkal, és mégsem. Csak egy picit, de nem olyan mélyen. Kutyafuttában. Ilyenek ezek a mandalák is. A szél az ellenségük, de Joe Mangrum művész tudatosan döntött úgy, hogy az alkotásait az utcán fogja szétszórni...

Tim Delger a jelenleg Venice-ben [Kalifornia] élő dizájner nemrég még a University of North Texas lépcsőit koptatta, ám a meglepően rövid - alig két éves – és általában kamu önkereső üzemmódot követően, máris debütált első saját tervezésű bútoraival. A kollekció különlegessége, hogy elemeit a kopásokat eredeti állapotában konzerváló, korróziógátló eljárással felületkezelt útjelzőtáblák alkotják. Nyers..., útszéli..., a [re] jegyében! :)

Te mit csinálnál, ha volna jó pár darab agyonhallgatástól szétkarcolódott bakelitlemezed? Ha már senki nem tartana igényt rá, az első gondolat biztos, hogy a kuka volna, de mi nem lennénk Manzárd, ha ezzel a csúfos véggel járó verzióval foglalkoznánk.

Ma reggel rendkívül stílusosak leszünk, és kávéval indítjuk a napot. Persze ezt olyan „manzárdosan” kell elképzelni, ahogy már megszokhattátok. Kísérteties, mert múlt hét kedden szintén Ji Hong aka Red különleges, kosárlabdával festett portréjával indítottuk a napot, ma pedig szintén az ő műve lesz az egyik főszereplő. Azt hiszem odáig, meg vissza vagyok a kezei közül kikerülő szabadon értelmezett művészetbe.

A sztori a szenvedélyekről szól. Kezdődött évekkel korábban azzal, hogy a San Franciscó-i Jeff Wardell és párja Claudia Sagan beszerzett néhány ütős Barry McGee, Shepard Fairey, JR és Os Gemeos relikviát, amiket - megszállott műgyűjtők lévén mindketten - követtek aztán továbbiak, meg még továbbiak, ...meg nagy hirtelen a szembesülés a helyzettel: lakni is kéne valahol...!

Dudás Győző 1971-ben született Budapesten. Azt mondja magáról, hogy „rajzoló”, már egészen kissrác kora óta. Miután az iskolapadban megtanult írni is, azóta tulajdonképpen mást nem is tesz, mint ír és rajzol. Nappalai jelentős részében mindenféle webes és nyomtatott anyagokat tervez-rajzol, éjszakánként mindenféle történeteket ír és rajzol. Ez utóbbi kombinációt pedig igyekszik egymásra építeni, és összegyúrásuk módjait keresni, megismerni. Róla és ezekről a különleges és könnyen beazonosítható alkotásokról szól a mai magyART-os bejegyzés.

Szeretem a fekete-fehér fotókat. Bár nem vagyok róla meggyőződve, mindenki, aki ilyen képeket készít fel van-e készülve, leginkább persze fejben, milyen következményei lehetnek az elkészült monokrómnak. Mert, ha a galériába betérő érdeklődőben a művek láttán primer megfogalmazódó kérdés az: "helló, és mi az analógia?" akkor baj van! Valami nem ment át, fals az inger, nem működik az imagináció! Szerencsére Huszka Ádám fotóinál egyáltalán nem voltak ilyen jellegű problémáim...