Annyira bejön, hogy ebben a nagy és előremutató újrahasznosítási mániában a művészek (ömm, leginkább a külföldiek) az alkotásaikhoz minden tárgyat felhasználnak, ami valami miatt kikerül a hétköznapi használatból! Így amellett, hogy más-más szempontból ugyan, de a gombamód szaporodó ökoművészeti alkotások erős nyomást gyakorolnak a művészekre és a közönségre egyaránt, manapság egyre határozottabban érezhető annak a közhelynek az igazsága, hogy „semmi sem vész el, csak átalakul”.
A bakelitek megjelenésétől az újrahasznosításukig eltelt idő sokkal hosszabb, mint mondjuk CD-k, DVD-k születésétől a funkciójuk átgondolásáig, és mint nyilvánvaló, ez nem csak azért van, mert szebben csillognak a fényben. A tendencia egyébként jó, de számomra mégis van benne némi furaság, hisz olyan gyors, hogy én például a CD-k, DVD-k esetében még egyáltalán nem álltam át. Miután a kedvenc énekesek, zenészek, zenekarok albumai a lehető legrövidebb időn belül a polcomon kötnek ki, bármennyire is innovatív, mégis ambivalens látni, hogy például az általam egekig magasztalt Björk albumból, a Vespertine-ből madarat, hódot vagy akár hangyát is rittyenthetnék, ha úgy tartaná kedvem, és a nullánál több érzékem lenne a szobrászkodáshoz.
A hosszú bevezető egyébként egy mondatban is megfogalmazható lett volna, de az nem lett volna mókás, ráadásul a képeken látható CD-állatok készítőjéről sincs túl sok információ a saját oldalán. Leginkább arról szólt, hogy értem én az árnyalatokat, hogy bizonyos esetekben miért olyan nehéz befogadni egy-egy „kacatokból” felépített szobrot, még akkor is, ha elméletben akár az iskolai oktatás részévé is tenném az újrahasznosítást. És arról is szólt, hogy tetszik is, meg nem is az ausztrál amatőr művészpalánta, Sean Avery összetört CD-k felhasználásával készült állatszobor-sorozata. Na jó, ez két mondat volt...
via: colossal
