Robert Jefferson Travis Pond egy fura figura. Saját elmondása szerint ő egy absztrakt művész, aki a „30 perces Brownie-sütiket” 20 perc alatt készíti el, nem izzad, rendesen fizeti a számláit, hétvégente jól kitombolja magát, jól ismeri a szerelmet, a gyerekek sem félnek tőle, sőt, egyszer felfedezte az élet értelmét is, csak elfelejtette leírni. Ja, és mindeközben az újrahasznosítás mestere is egyben.

Olyan kíváncsi volnék, hogy vajon mi lenne az első reakciótok, ha egy átlagos plázás shoppintúrán azzal szembesülnétek, amivel az egyik londoni bevásárlóközpont látogatói?! Lennék légy a falon, hogy lássam, vajon be mertek-e lépni egy lyukas liftbe...

Valamiért a füst az elmúlt napok egyik sztártémája. Múlt héten gyertyafüsttel készített (szerintünk) kegyetlenül jó portrékról írtunk, aztán tegnap szmogfestményekkel próbáltuk inspirálni a művészeket arra, hogy tegyenek valamit a retkes házfalak ellen, ma pedig ismét a gyertyafüst a téma. Nem tennénk említést róla, ha nem lenne egyedi és különleges az, amit Jim Dingilian csinál. Valamilyen titkos (hát persze, hogy nem árulja el) módszerrel üvegpalackok belsejébe készít gyertyafüsttel hétköznapi, ám a megvalósítást nézve állati jó „festményeket”.

Talán elég volna annyit hozzáfűznöm J. Shea alkotásaihoz, hogy „kellenek, egytől egyig”. Azok, akik szeretik a steampunkot és/vagy éppen Tim Burton-t, tudják hogy miért. Egyszerűen nagyszerű figurákról van szó, melyekre a mester is simán igent mondana!

Tavaly a dekooder oldalán megjelent egy cikk, mely egy akkor még titokzatos normafai objektumról, a Gereben 10-ről próbált meg többet kideríteni. Közben meg óriási vihart is kavart, pedig - lehet fájó, érzékeny pontokra tapintva -, mindössze a laikusban felmerülő persze buta kérdéseket fogalmaztam meg benne. Rövidesen aztán egyre több, addig homályos dologra is fény derült, például arra, hogy a cikkben is látható animációt, 3D látványterveket egy fiatal építészekből, dizájnerekből, programozókból - és mi ezen sem lepődünk meg :) - zenészekből álló lelkes csapat a ZOA Architect legénysége követte el.

A cím csalóka, hisz az ősemberek valószínűleg pont ugyanannyira innovatívnak tartották a pattintott kőszerszámokat, mint mi most a kütyüinket. De vajon mit fognak a jövő jelenleg régész címszóval illetett emberei (lényei?) találni a múlt felkutatása során? Christopher Locke-nak van néhány tuti tippje, amit egy folyamatosan bővülő sorozatban mutat be a nagyközönségnek.

A 40 éves Alessandro Ricci nem nevezhető éppen átlagos művésznek, és ezt nem csak azért gondolom, mert effektív a házfalakról, szobrokról lekapargatott kosz az, ami a műalkotásainak fő alapanyaga, hanem azért is, mert eltérően azoktól a festőktől, akik a tehetségükért cserébe gyors elismerést várnak, őt nem igazán érdekli, hogy híres művészként élje a hétköznapjait.

Köze van áJvasakra játékokhoz. Ismeri valaki a Poto & Cabenga-t? Na azt ő csinálta. Tagja a Satans Cock autentikus angol folk-rock bandának, szélsőséges pillanataiban meg sajtokat végez ki nagyon nagy kenyeres késekkel, vagy obszcén mandrillokkal ünnepel a happy star wars day-en. Afféle nagyonszabálytalan...:D

A Tokyobling’s Blog szerint a képeken látható, légies könnyedségű óraalkatrész-szobrokat bizonyos Natsumi Honda japán szobrásztanonc készítette, aki a Tama Art University diákja (volt legalábbis 2010-ben, amikor a poszt megjelent náluk). A teknőst és a nyúlfejet ábrázoló szobrokkal a tokiói National Art Centerben mutatkozott be a művész.

El tudok képzelni néhány dolgot, amire egy kosárlabdát használni lehet, de első körben a festészet pont nem jutna eszembe. Pedig lehet, hogy kellene, hiszen anno arra sem gondoltam volna, hogy valaki távirányításos autókat használ ecset helyett.

Napi 2 dollár, alsó hangon 600 forint. Két doboz ukrán malbi talán kijön belőle? Két egész BKV jegy, pláne „csak” egy könyv semmiképp...! Ennyi vajon mire elég? Egyedül az afrikai kontinensen 2.5 millió ember [!] már fel sem teszi magának ezt a kérdést, miközben folyamatos kilátástalanságban és konkrétan áram nélkül, sötétben tengeti életét... 

A mai naptól látható az újonnan átadott Washington-i Ford’s Theatre Center for Education and Leadership halljában egy 3 emelet magasságban (kb.10 méter), több mint 15 000 darab, Abraham Lincolnról szóló könyvből felépített henger alakú emlékmű. A kitalálójáról és kivitelezőjéről nincs hír a forrásoldalon, viszont arról igen, hogy a különleges alkotást kifejezetten az Elnökök napjára készítették.

Túl sokat ragozni nem akarjuk! Vasárnap van. Kajálja mindenki degeszre magát, henyéljen jó sokat, vigye le a kutyát pisilni, de még előtte, utána, vagy bármikor, feltétlenül nézze végig vasárnapi szisszentős, 18+-os képgalériánkat...! ;)

Egy tavaszias január végi napon a reggeli rutin kávézós postabontással kezdődött a történet. Szokásos email cunamik: nem túl izgalmas tartalommal bíró cévék, önjelölt precelebektől, majd az egyik legtörvényszerűbb hálivúdi klisét //nem rizsa// követve, „A” soron következő levélnek már a feladójától vigyázzba vágja magát a tompuló figyelem. Izgatott olvasás, majd - miután sikerült jól felcsigáznia minket -, további gyors üzenetváltások, a vége pedig...

Haroshi tizenéves korában kattant rá a gördeszkázásra, aztán pár évvel később a művészetekre. A két mánia ötvözéseként régóta gördeszkaszobrokat készít, a világ pedig csodájára jár a különleges és néhány esetben polgárpukkasztó alkotásoknak.

Amikor először ránéztem, gőzöm nem volt, hogy tulajdonképpen mit is látok. Aztán megértettem, és bár értelmet azóta sem nagyon vélek felfedezni benne, mégis jópofának, inkább furának, vagyis furán jópofának tartom a Magarcokat. Mármint magokról van szó, amik arcoknak vannak álcázva. Magarc, érted?!

Azon a semmitmondó és amúgy is mindenki számára látható információn kívül, hogy a londoni székhelyű művész, Mark Powell rendkívül ügyesen rajzol – főképp idős embereket –, egy dolgot azért érdemes kiemelni: egyszerű papírlapok helyett régi borítékokra rajzolja a portréit. Nagyon régiekre!

Az idén immár második alkalommal (január 26-29.) megrendezett Gent-i Fényfesztivál egyik fő attrakciója minden bizonnyal a Luminarie De Cagna nevű, 1930-ban alapított olasz családi vállalkozás által készített lenyűgöző fénykatedrális volt.

Ma ráhajoltunk rendesen a különleges épületekre, és ha már a véletlen folytán ez lett a nap tematikája, akkor használjuk ki az alkalmat és egy másik, nem kevésbé izgalmas építmény miatt keverjünk át Skóciába. Egészen pontosan Glasgow-tól alig ötven kilométerre nyugatra, ahol az ország egyik legrégebbi, természetesen kísértetekkel zsúfolt várkastélya, Kelburn Castle áll...

A La Maison à Vaisselle Cassée egy nagyon különleges épület a franciaországi Louviers-ben. Nem annyira, mint a Jancsi és Juliskában szereplő mézeskalácsház, és még csak boszorkány sem lakja, de a manapság (remélhetőleg) egyre elterjedtebb újrahasznosítás egyik mintapéldányáról van szó.

Az édesanyja valószínűleg tiltotta tőle, Steven Spazuk mégis a tűzzel játszik. Az ő esetében viszont ennek a játéknak egy olyan megnyilvánulási formájával találkozhatunk, ami amellett, hogy totál megbocsátható, még az iskolákban is érdemes volna tanítani!

Ha semmi másból, csak a fényviszonyokból kellene kitalálni, akkor sem lenne nehéz dolgunk biztosan jó választ adni a kérdésre: a képek vajon melyik hazai iskolában készülhettek? És nem kedves szülők, sietni sem kell nagyon, ha a gyermeket ilyen, vagy ehhez hasonló suliba szeretnék beíratni. A nyár végéig van még idő bőven, a repjegyet viszont nem ártana időben lefoglalni! A delegációhoz meg csatlakozhatna, akár néhány oktatásügyben potens személy is...

Nem túl közkedvelt művészeti alapanyaggal, a hajjal sokkolok megint, de csak azért mert lenyűgözött Jenine Shereos amerikai szobrász és installációs művész aprólékossága, az alkotások szépsége és a témaválasztás maga.

Eljött az idő, hogy újra moziba csalogassunk titeket. Már vártátok, tudjuk! Ezúttal Az erő krónikája című szuperhősös/kézikamerásfelvételes filmre nyerhettek jegyeket, ha jók lesztek. Ez persze nem igaz, ennél azért könnyebb dolgotok van. Mint mindig, most is csak egyetlen egyszerű kérdésre kell válaszolnotok, persze helyesen. További információkat, a kérdést, a film leírását és előzetest a folytatásban kínálgatunk. Játékra fel!

Bogdán Viki grafikus, illusztrátor 1979-ben született Budapesten. Az egyetemi évek alatt Németországban, Horvátországban és 2005-ben Erasmus ösztöndíjjal Franciaországban tanult, végül 2006-ban diplomázott a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen. A kétgyerekes családanya, feleség, alkotóművész könyveknek, kiadványoknak készít illusztrációkat és grafikákat, azon kívül játékok és dísztárgyak is gyakran kerülnek ki a kezei alól. A mai magyART-ban az ő varázslatos világában engedünk betekintést.