Marcio Kogan, a világ egyik legelismertebb minimalista építésztervezője 1953-ban, a brazíliai São Paulo-ban született. 1976-ban a Mackenzie Építészeti és Urbanisztikai Egyetemen diplomázott, és már ekkor érezhető volt kibontakozóban lévő, utánozhatatlanul sajátságos stílusa. Sokkoló kifinomultság, tökéletes harmónia és egyensúly, nagyra értékelt formai egyszerűség jellemzi építészetét. Óvatos tisztelettel méri fel leendő épületei környezetét, hogy azután abban a tökéletes összhangban alkothassa meg azokat, ahol minden egyes részlet és arány aprólékos precizitással kidolgozott és hibátlan.

Jaakko Pernu finn szobrász a környezet-művészet kiemelkedő alakja, a kezei alól kikerülő óriási alkotásokhoz több mint 20 éve természetes anyagokat használ. Bár az Oulu városában élő művész állítólag bármit szívesen felhasznál, ami a „természetes” kategóriába tartozik, mégis, leginkább a fa, azon belül pedig a fűzfa jelenik meg a legtöbb mű alkotóelemeként.

Mike Stilkey (korábban) ezúttal nem aprózta el a dolgokat, vagyis de, és mégsem. Mindennek az alapja a korábbiakhoz hasonlóan most is a megunt könyvek újrahasznosítása és újragondolása volt egy másfajta művészeti alkotássá, azonban sokkal nagyobb kihívás elé állította saját magát. Most nem „csak” néhány könyvet használt föl festményéhez, legújabb „timburtonös” könyvportréjához, hanem több ezret.

Chiharu Shiota nemzetközileg elismert művész alkotásaiban régi, elhasználódott tárgyakat alkalmaz, amelyeket az adott helyszínhez, annak történetéhez igazítva választ ki. Különleges installációit ráadásul a legtöbbször úgy fűszerezi meg, hogy jól behálózza őket különböző színű fonalakkal, mintha egy óriási pók vette volna birtokba az adott területet.

Személyes érintettségem okán, rendhagyó módon egy olyan művészeti ágról szól a mai napi bejegyzés, amely eddig nem túl sűrűn szerepelt a Manzárdon. Egy kedves ismerősöm jóvoltából immár évek óta lehetőségem nyílik a Kocsis Enikő, Fitos Dezső által terelgetett tánccsoportok fotózására. Minden egyes alkalommal ámulatba ejt a két művész maximalizmusa, szenvedélye, kitartása és odaadása, amellyel támogatják, tanítják a fiatal táncosokat. Mintapéldái annak, hogy milyen is az, amikor valaki azzal foglalkozhat, ami a szívéhez a legközelebb áll!

Harminc hónappal ezelőtti posztunk óta nem volt kétséges: ez az ember megszállottan megy szembe a világ bigott felével, még inkább – valljuk be sokszor – riasztóan unalmas trendjeivel. Sőt, szinte perverz sportot űz abból, hogy a "konvenciókhoz" hagymaszagú görcsösséggel ragaszkodó kritikusait – időről időre ördögöt kiáltatva velük – egy-egy új munkájával konkrétan kikergessen a világból!

Daniel Edlen egy hihetetlenül tehetséges (és rendkívül türelmes) művész. Az arizonai festő csak ül és fehér akril festék segítségével apró pontok és foltok ezereit pingálja régi bakelitlemezekre, egészen addig, amíg lemezen szereplő híres énekes/zenész arca kirajzolódik.

Pontosan egy évvel ezelőtt jártunk utoljára sivatagban, közelebbről az Arizona államban, a Nap Völgyének [Valley of the Sun] is nevezett vidéken, ahol az ötven fokos perzselő forróságtól hullámzó levegőben többméteres kaktuszokkal tarkított szikla-sivatag közepén kukkantottunk be a Brown Residence falai közé. Most navigáljunk egyet a nyugati part irányába - maradva továbbra is sivatagi környezetben -, hogy Palm Springs városától nem messze, a Joshua Tree nemzeti park szomszédságában szemügyre vehessünk egy másik, az o2 Architecture által tervezett házat, a Rock Reach House-t és persze nem mindennapi környezetét...

Sayaka Ganz művésznő Jokohamában született, Hongkongban és Brazíliában nevelkedett, jelenleg pedig az Indianai Fort Wayne-ben él és dolgozik. Segítségével olyan alkotásokon legeltethetjük a szemünket, mint például az újrahasznosított háztartási eszközökből készült kutyák, sirályok, lovak, sárkányok...

Igazából lövésem sincs, hogy miért szereti néhány művész ennyire az egyensúlyozó elefántok témakörét, hiszen a mondanivaló nagyjából mindig ugyanaz és a pózok száma is rohamosan csökken, de az tény, hogy mindig mosolyt csal az arcomra és legalább eszembe juttatja: a lehetetlen lehetséges.

Scott Gundersen újra egy látványos alkotással jelentkezett. Legutóbb Parafadugó Grace-ről írtunk, most pedig Trisha a főszereplő, aki a szabadúszó amerikai designer és vizuális művész legújabb alkotása, és hogy, hogy nem, parafadugókból készült.

Sokadjára kell rácsodálkoznom arra a tényre, hogy az életünkben nap mint nap használt teljesen hétköznapi dolgok is - ha progresszívabb perspektívából jön a megközelítés - milyen funkcionális kielégülést és nem utolsó sorban esztétikai örömöt tudnak okozni. A közértben általában oda sem figyelünk, amikor a napi bevásárlás alkalmával már rutinszerűen nyúlunk oda a margarinért, tejfölért vagy például a tojásért...

Agata Oleksiak lengyel származású, Brooklynban élő yarn bombing mesternőről számos alkalommal írtunk már korábban. A művész egyre nagyobb dolgokról álmodik, így ezúttal Brazíliába utazott, hogy sokadmagával itt valósítsa meg legújabb fantáziáját, a Crocheted Jacaré nevű, aligátor alakú játszóteret, amelyet jó szokásához híven természetesen fonalból készített.

Gregor Gaida művész a németországi Brémában él és dolgozik. Figuratív szobraival gyakran agresszív, erőszakos embereket ábrázol, akik rejtélyes módon, de mindig kapcsolatban állnak egymással valahogy. Ilyen az Attaboys című padlóromboló (egyébként para) alumíniumfiúkat bemutató szoborkompozíciója is.

Ilyen felvezető néhány sorra, de még csak hasonlóra sem volt esélyünk, ezáltal persze példa sem! Egészen mostanáig! Ma azonban megtörjük a jeget, hiszen feleségétől Lilitől kapott bemutatkozó anyaga kizárja, hogy bármi mással kezdjünk! A feladvány tehát a következő: mi – ezzel most lehet, sokat segítünk – vagy inkább ki lehet vajon a közös a Tenkes kapitánya című sorozat, Kovács Margit szobrászművész és a fluoreszkáló festék között? Hajtás után minden kiderül...

A téma adott, a téma aktuális. Olimpia van, csak a hülye nem vette észre, mi pedig, ahogy szoktuk, amolyan Manzárdos módon csatlakozni fogunk a jeles eseményhez néhány alkalommal. Itt van rögtön az olimpiai lángot éltető fura szerkezet, amitől sokaknak kikerekedett a szeme, és amelynek lényegére igazából csak a megnyitóünnepség alatt derül fény. A látványos sziromcsoport tervezője Thomas Heatherwick, mi pedig hoztunk néhány képet a készítési folyamatról.

Grégoire Guillemin egy nagy gyerek, de lehet, hogy ő csinálja jól. Még mindig a szuperhősök (és számítógépes játékok, és...és...és...) bűvkörében él, olyannyira, hogy a művészetet is ennek a rajongásnak a megjelenítésére használja fel. Nem hazudok, tessék megnézni a weboldalát és tobzódni a jobbnál jobb alkotásokban!

Jó áron kínálunk egy minőségi terméket, mégsem úgy fogy, ahogy szeretnénk? Kétségbeesve keressük a fenntartható versenyelőny titkát, merthogy túl sok a versenytárs? Felismerve a kihívást, mindössze egy dolgunk van; márkánkat kőkeményen meg kell "dolgoztatnunk"...

Időről időre jó visszatérni egy-egy alkotóhoz. Nem csak azért, mert ez azt jelenti, hogy a Manzárdnak már van némi történelme, hanem azért is, mert újra fel lehet fedezni a kedvenceket, figyelni a kisebb-nagyobb idő eltelte alatt végbemenő változásokat is. Ilyen Ran Hwang is, akiről még 2010 végén írtunk.

Nem ő jelentkezett, ajánlották, mi pedig már akkor tudtuk, hogy írni fogunk róla. Távoli barátjának elmondása szerint, Novák Péter János a jég hátán is megél. Az elmúlt 10 évben Európa 10 különböző pontján próbálkozott a szerencséjével, mert idehaza nem tudott volna megélni; nem sokkal több mint háromnegyed évvel ezelőtt pedig rájött, hogy ő bizony rajzolni és festeni fog.

A Wind and Willow Home  konyhai dizájn kollekciója kizárólag egyedi kézműves termékek gondosan összeválogatott gyűjteménye. A vizuális ingereinket simogató darabokat egytől egyig a természet ihlette, amennyiben pedig vágyat éreznétek - most ismét magunkból indultunk ki - némelyikre, innen, nem is rossz árban spájzolhatók a szépségek... :)

A képeken látható Solar Tree nevű napenergiával működő városi világítási rendszert a technológia, az anyagtudomány és a természetes formák iránt elkötelezett walesi tervező, Ross Lovegrove álmodta meg és az Artemide nevű cég készítette el.

Merre voltál a legutóbbi álmodban? Egy erdőben? Netán a városban kóboroltál? Vagy az iskolában jártál? Ezekkel az egyszerűen megválaszolható kérdésekkel bombázta a barátait Nemcsik Dávid, aki a Lebegés című fotósorozatához kereste a válaszokat.

A gólyalábakon álló épület megtévesztésig olyan, mintha egy esőerdőben állna, valahol Indonéziában. Az Egyenlítő két oldalán elhelyezkedő, a trópusi éghajlat szeszélyeinek jócskán kitett délkelet-ázsiai országban, az özönvízszerű égi áldást menetrend szerint követő árvizek kivédésére az ott élő népek évezredek óta így építkeznek. A látszat azonban csal, és nem, nem kell tartani a dzsungelből lesből támadó jávai tigrisektől sem, legfeljebb egy malacait féltő vaddisznómama kergetheti meg az embert.

Egyszerűen csak imádom az olyan művészeket, akik a megszokott helyszínekre valami szokatlant varázsolnak. Itt is van egy rendkívül jó példa az iménti kijelentésemre: Paola Pivi-nek hívják az illetőt, aki nem volt rest és egy kéthajtóműves, 6 férőhelyes Piper PA-34 Seneca repülőgépet állított ki a Central Parkban.