Ji Hong, vagyis közismertebb nevén Red, maláj művésznő nem tud mellélőni, legalábbis az elmúlt időszak tapasztalatai alapján egyre biztosabban állíthatom, hogy nálam mindig középre talál az alkotásaival. (A róla szóló korábbi posztjainkat errefelé találjátok.) Most is így történt, amikor végre napvilágot láttak a legújabb alkotásáról készült képek. Ezúttal Ang Szán Szu Csí burmai politikusról készített egy aprólékos és látványos portrét 2 000 darab megfestett szegfűből.

A tavaszvárás közben egyre többször akad meg a szemem a számomra oly kedves évszakkal kapcsolatos témákon; mondjuk nincs is nehéz dolgom, mert kikerülhetetlenül sok ömlik az arcomba bele, jól. Legutóbb éppen a képeken is látható ötletes függőleges kert volt az, amire rácsodálkoztam az egyszerűsége miatt. A ház tulajdonosai elkötelezett hívei az újrahasznosításnak, ezért készült műanyag palackokból a sok-sok virágtartó. Gondoltam, elhozom inspirációnak...

Chuck valamiért megérintett. Talán a koncepció letisztultsága, talán az ötletes megoldásnak köszönhetően változatosan alakítható organikus formavilág szippantott magába. Igazából nem is keresem a választ, mert megelégszem azzal az impulzussal, hogy egyszerűen felkaptam rá a fejem!

Mi lenne, ha az ágyak beszélni tudnának? Valószínűleg sok olyan történetet mesélnének, amitől bárki elpirulna. Jad Melki is eljátszott ezzel a gondolattal, viszont sikerült úgy megragadnia a rengeteg árnyalattal rendelkező témát, hogy az polgárpukkasztás helyett finom érzelmekkel hívja fel magára a figyelmet. Romantikával túlfűtve egy szerelmeslevélből idéz az egyetemi tanár, újságíró beszélő ágya.

A Walking to the Sky című gravitációt meghazudtoló szoborkompozíció láttán sokaknak a „mennybemenetel” juthat eszébe, nekem még sem ez ugrott be, hanem Weöres Sándor: A teljesség felé című könyvének egyik sora: „Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.”... Ez és a képeken látható alkotás számomra egyaránt a lelki felemelkedésről szól, arról, hogy bármit szeretnénk elérni, az bizony rajtunk múlik, mi magunk vagyunk a megoldóképlet.

Régi taoista tan szerint az emberi szervezet csak akkor élhet, ha szöveteit és szerveit állandóan energia táplálja. Tudták, hogy egy ember csak akkor egészséges, ha a szervezetében keringő energia egyensúlyban van, de amint ez az energia csökken, vagy kimerül, azonnal sebezhetővé válik. Az energia zöme a táplálékból, amit elfogyasztunk, és a levegőből, amit beszívunk, származik.

A brit szigeteken a közintézmények vezetői – nyilván és persze kizárólag az egészségügy finanszírozás differenciáiból adódó lépéselőnynek köszönhetően (sic) – gyakran tesznek tanúbizonyságot az innovatív ötletek felkarolása tekintetében. Alig három hete, hogy írtunk a londoni Great Ormond Hospital szívet melengetően fényes kezdeményezésről, máris itt egy újabb, nem kevésbé gyermekbarát projekt ugyanonnan…

Ha valaha is álmodtál arról, hogy vajon milyen lehet a térben rajzolni, akkor jó hírünk van, ezt hamarosan kipróbálhatod! Hála a Kickstarter hasonló álmokat szövögető felhasználóinak, amint meglátták Peter Dilworth és Maxwell Bogue ötletét, hihetetlen gyorsasággal dobták össze azt a 30 ezer dollárt, ami a 3D-nyomtató toll megvalósításához kellett. A 2011-ben alapított WobbleWorks LLC nevű játékfejlesztéssel foglalkozó cég tulajdonosainak minden várakozását felülmúlta a kampány iránti érdeklődés és már most az eredeti költség többszöröse érkezett be.

Egy amerikai legenda szerint a Coca-Cola azután lett előbb milliós, majd milliárdos vállalkozás, amikor egy ismeretlen férfi 50 000 dollárt kért a gyártóktól – egy kétszavas jó tanács ellenében. Miután megkapta az 50 000 dolláros csekket (ami igencsak nehezen hihető), a névtelen reklámzseni tömören csak ennyit mondott: Bottle it! – magyarul: palackozni! Addig ugyanis a szirupból csak egy ujjnyit töltöttek a vendég poharába, a csapos pedig szódavizet adagolt az édes-nyúlós-ragadós sziruphoz.

Nagyon sokan brutális mennyiségű időt töltve éljük az életünket a kütyüinkkel karöltve kialakított privát valóságunkban munkánk és/vagy függőségünk miatt. Nyomogatjuk az okostelefont, gubbasztunk a számítógép előtt, szimbiózisban élünk velük. Akár beléjük is bújhatnánk, ha beleférnénk. Egy ismeretlen orosz művész ezt jelenítette meg.

Még 97’-ben, a kontinens talán legtitokzatosabb underground közegében talált egymásra a három húszas évei vége felé járó koppenhágai srác, Henrik Ørgreen, Gregers Fastrup és Tobias Wandrup. A mindennapi életüket meghatározó szubkulturális identitás - az utcai kultúra, művészetek és dizájn iránti rajongás, extrém sportok, a konvenciók semmibe vétele - adta az ötletet, hogy megalapítsák az Ørgreen-t…

Gondolom, nem vagyok egyedül azzal az egyre erősödő belső érzéssel, hogy most már igazán elég volt a szürkeségből, hidegből, hóból, és hogy jöhetne végre a tavasz, meg persze vele együtt minden jóság; langymeleg, napsütés, rügyfakadás. És a csiporgó madarak. A várakozást enyhítendő, belső felkészülést elősegítendő ma ez utóbbit hoztam. Barbara Franc apró cukiságait, amelyek ugyan nem csiporognak, de legalább fémhulladékokból készültek!

Van, ami többet mond minden szónál; ilyen például Jamie Pool igencsak aprólékos alkotása is! Vicces az iménti kijelentés, hiszen, ha jobban megnézitek az első fotót (és a folytatásban található többi képet is), egyértelműen kiderül, hogy a művésznek sikerült úgy kifejeznie a felesége iránt érzett szerelmét, hogy közben szavakat használt az önarcképének elkészítése közben. A nő szavait...

Néhány nappal ezelőtti filmes élményem - Faun Labirintusa - helyszínéül tudnám leginkább elképzelni azt a különleges hangulatot árasztó loftot, melyet az UXUS design belsőépítész csapata Amszterdam egyik leghíresebb csatornája, a Herengracht partján magasodó 1763-ban épült - egykor - cukorraktárként funkcionáló épület tetőterében alakított ki.

Jeremiah Johnson egy gyümölcsfákkal, virágokkal teli farmon nevelkedett Pennsylvania hegyei között. Nappal az erdőben játszott, éjszaka pedig rajzolt. Miután leérettségizett, elhagyta a farmot és Philadelphiába költözött, hogy művész lehessen belőle. A diploma megszerzése után aztán rájött, hogy a művészek élete nem csak csupa móka és kacagás, úgyhogy újra otthon találta magát, jelenleg pedig a Williamsport-i Lycoming Főiskolán tanít. A művészet persze azóta is szerves része az életének, az iskola alagsorában készíti alkotásait. Ezek közül én ma fanyar humortól túlcsorduló hitelkártya-számlakivonatokból épített házait hoztam.

Az utóbbi (elég hosszú) időben a konyha témakörét általában csak a gasztronómiai élményekkel kapcsolatban érintettük, ezen belül is különböző művészek alkotásain keresztül hívogattuk be ebbe az amúgy igencsak központi helyiségbe az olvasókat. Nem azért, mert nem találkoztunk innovatív ötletekkel a berendezéseket vagy az ide tartozó kütyüket illetően, hanem azért, mert ezek túlnyomó többsége mindig csak a koncepció szintjén mozgott...a mézesmadzagot pedig senki nem szereti, nem igaz?! Most egy kicsit visszatérünk a kezdetekhez, mert a közelmúltban egy olyan sajtóanyag érkezett a postaládánkba, ami egy megvalósult dologról szól, ráadásul átolvasása után úgy éreztük, hogy talán mások érdeklődését is felkeltheti.

...sőt, mondhatni kötelező, és hülye, aki kihagyja, hiszen erre tervezték. Nem titkolt célja a Swing Table nevű asztalszerkezettel a készítőnek, hogy egy kicsit lazítson a berögzült szokásokon, hagyományokon, hiszen időről időre érdemes felülbírálni azok jogosságát, hasznosságát. A designer egyébként az a Christopher Duffy, akiről már korábban írtunk egy hasonlóan jópofa asztallal kapcsolatban.

…a > PanoramaKnife < egy felülvizsgálat. A reggeli ébredés utáni gleccserek szabdalta, felhőkben végződő hegycsúcsok okozta katarzis. Egy emlékeztető, de leginkább egy érzés, közvetlen környezetről, az egeket ostromló hegyekről, a vidék lenyűgöző faunájáról, hangulatokról, nyugalomról, az életről. A sváb-bajor fennsíkon elterülő Bodeni-tó partján, egy családias panziót működtető házaspár gondolt egyet, vetettek egy kreatív tekintetet a tájra majd, hogy a Belle Époque, másnál is kéznél legyen, elkészítették…

Marta Klonowska, 1964-ben született lengyel művész életnagyságú állatszobrai gyakran közvetlenül kapcsolódnak különböző festményekhez, rajzokhoz. Ők tulajdonképpen az eredeti művek egyfajta háromdimenziós meghosszabbításai, vagyis inkább kivetítései. Ráadásul csak szobrokhoz közelebb lépve derül ki, hogy valójában miből is készültek az állatok. Üvegdarabokból.

Igaz az az állítás, hogy a bloggerek jó része valamilyen formában kapcsolódik az általuk választott témákhoz szakmailag. Az általunk is gyakran látogatott Sweet Station nevű remek művészeti és design blog alapítója, Honey is ilyen. Az egyébként grafikus tervezőként, illusztrátorként dolgozó művész szabadidejében (amikor nem a blog írásával foglalkozik) a művészet egyéb területein is igyekszik megvalósítani a fantáziájában megszülető ötleteit. Például a fotókon látható banánhéjrajzok is az ő kezei alól kerültek ki.

A középkorban a festmények szereplői nem egyéniségek voltak, hanem sematikus nő, férfiábrázolások. Egyedi vonások felismerésére egészen addig esély sem volt, míg a matematika és a mérnöki tudományok iránt is komoly érdeklődést mutató építész/szobrász Filippo Brunelleschi [1377-1446] megteremtette a perspektivikus ábrázolás mértani alapjait…

Aude Moreau montreali székhelyű francia művész egy olyan szőnyeget készített, amely valójában ehető...ha valakinek van esetleg gusztusa elfogyasztani a padlóról! Ugyanis a nem túl találó módon simán csak „Cukorszőnyegnek” (Tapis de Sucre) elnevezett alkotás díszes és bonyolultan „szövött” mintáit fekete-fehérben, itt-ott csipetnyi piros hangulattal „megfűszerezve”, több mint két tonna finomított cukorból szórta fel a padlóra.

Mindenkinek van hobbija, sokan közülünk pedig megszállottan űzik azt, gondoljunk csak a bugyigyűjtőre. Ez utóbbinál talán egy halvány fokozattal kifinomultabb az, amiről nemrégiben elterjedt pár kép a Twitteren. Egy bizonyos @Kya7y nevű japán felhasználó töltött fel képeket egy hatalmas rajzról, amely egy hihetetlenül bonyolult labirintusrendszert ábrázol. Természetesen azonnal záporozni kezdtek a kérdések, hogy ki készítette, a válasz pedig nem váratott sokat magára.

A Fortune magazin minden évben összegyűjti azt a 100 céget, ahol az alkalmazottak véleménye szerint legjobb dolgozni. Tény, rengeteg álommunkahely létezik, az azonban mindennél többet mond, hogy ezen a listán a Google negyedik éve zsinórban viszi az első helyet…

John Foster amerikai művész/designer Sparkle Palace Cocktail Table nevű egyedülálló lakberendezési kiegészítőjének „lábai” különböző színes üvegekből kirakott geometrikus formákból állnak. Segítségükkel össze-vissza kúsznak, másznak, változnak, vibrálnak a fénytöredékek a szobában.