Pár órával ezelőtt kaptunk egy levelet a Nestontól, hogy van-e kedvünk felajánlani az olvasóinknak egy gyors játék keretén belül 3 darab páros belépőt a most csütörtökön megrendezésre kerülő Valentin Napi korizásra a műjégen, ahol ők szolgáltatják majd a zenét. Nos, a válasz igen volt, részletek a folytatásban.
A Zonenkinder nevű német művészduó még 2006-ban fogott neki a „The Tree Project” névvel illetett alkotássorozatnak, amelyben néhány kivételtől eltekintve a fokozatos pusztulást átélő, korhadó fákra pingálnak arcokat, „megjelenítve azok személyiségét”. Az ötlet nem nevezhető újdonságnak, mégis szívmelengető újra és újra szembesülni azzal, ha valaki vagy valakik a környezetünkben található, már „használaton” kívül eső dolgoknak próbálnak új értelmet adni!
Tudom, nem a legideálisabb téma az anatómia így ebéd környékén, de Lisa Nilsson közelmúltban befejezett, illetve bemutatott alkotásai láttán a pillanat tört része alatt dobtam el a nem létező hajamat. Az 1963-as születésű amerikai művésznő ugyanis a Quilling, avagy a papírcsíktechnikát alkalmazva készítette el a hátborzongatóan részletes, anatómiai pontosságú keresztmetszeteit állatokról és emberekről egyaránt.
Neels Castillon filmkészítő nem olyan régen egy reklámfilmforgatáson dolgozott, ahol az egyik jelenetben egy helikoptert kellett volna lencsevégre kapnia, amely a szépséges naplementében suhan át a kamera előtt. Ennél azonban egy sokkal gyönyörűbb dologra lett figyelmes, temérdek seregély táncára az égbolton.
Maskull Lasserre (korábban) egy kisebb kitérő után (korábban) ismét visszatért a fafaragáshoz, legújabb alkotásaiban a tőle megszokott módon csontvázak, rovarok és egyéb oda nem illő dolgok bújnak elő a hétköznapi tárgyakból. A Fable című sorozatban többek között egy széken felejtett fejszébe faragott varjú csontvázat vagy éppen egy régi ajtó mellé gurult sodrófába faragott patkányt is megcsodálhattok.
MASH UP: elektronikus zenében két, már önmagában is létező számból összegyúrt új mű. Például az egyik zene instrumentaljára rárakják a másik track acapelláját. Ami hirtelen beugrik példának az a Stardust - Music Sounds Better With You alapjára rárakták az Animal Cannibals - Kérek egy puszikát című számának acapelláját…
Justin Kemp, Massachusetts-i művész, mint egy egyszerű ember, szeret pihenni, a pihenés pedig számára a tengerparton történő végtelen fetrengést jelenti. Meglepő lehet, de szeret dolgozni is. Nyilván, hisz szabadúszóként teszi a saját irodájában, ami persze nem jelenti azt, hogy ne fordulnának elő vele stresszes helyzetek a napi feladatok elvégzése közben. Kemp egyébként teljes mértékben tisztában van a kellemes munkakörnyezet munkára gyakorolt jótékony hatásaival is, ezért elintézte magának, hogy tulajdonképpen állandóan pihenő üzemmódban érezhesse magát.
Mindannyiunkban van egy alapvető ösztön. Ez lehet ellenség, de a legnagyobb segítség is: AZ EMBER NEM SZERETI A ZŰRZAVART ÉS PRÓBÁL RENDET TEREMTENI. Amikor zavart érzékelünk, késztetést érzünk rá, hogy rendbe hozzuk. Viszont, ha ez túl nagy falat, amihez gyengének érezzük magunkat, akkor megpróbálunk nem tudomást venni róla, halasztva a probléma megoldását egy utópisztikus jobb, gazdagabb, idilli időre. A belenyugvás, az nem jó! Nem másért, csupán azért, mert a továbbiakban ezzel a magunk által leszabályozott feltétellel küzdünk - persze esélytelenül - a mindenkor „lehetségesért”…
Az anamorfikus alkotások valami okból kifolyólag mindig megragadják a fantáziámat. Tudjátok, ezek azok a felismerhetetlenné torzított művek, amelyek csak egy adott nézőpontból, vagy egy közelükbe helyezett tükörtárgy segítségével válnak értelmezhetővé. Jonty Hurwitz is ilyeneket készít; brutálisan torz szobrokat, melyek egy fém hengerben mutatják meg valódi önmagukat, vagy csak diribdarab szoborrészleteket, melyek a megfelelő szögben állnak össze egésszé. Lenyűgözőek!
Kora délutáni posztunkban figyelmeztettünk mindenkit, hogy maradunk a betonos témáknál. Ebből ugyan sok minden kikockázható, arra valószínű kevesen tettek volna, hogy a folytatásban alaprajzok, állványok és zsaluk helyett a női ujjaké, a stílust teremtő tervezőé, nem utolsó sorban egyedi, fémből és betonból készült ékszereié lesz a főszerep…!
Eljött az idő, hogy felzavarjuk a téli álmot alvó magyART kiállítássorozatot, és rögtön a közepébe is csapunk a dolgoknak! Szeretettel várunk mindenkit február 11-én (hétfő) este 19 órára a Castro Bistro-ba (1075 Budapest, Madách Imre tér 3.), ahol Tanai-Toguro Gyula (korábbi posztunk), a „szangvinikus, szarkasztikus, szabadelvű, nagypofájú képzőművész” mutatja be derMedve című kiállítását. A derMedve a korábbiakhoz képest kevésbé felkavaró, viszont szókimondó képeiről így fogalmaz a művész:
Régebben szánakozással vegyes kíváncsisággal figyeltem azokat a csodabogarakat, akik szinte betegesen vonzódtak tárgyakhoz, anyagokhoz vagy épp szokásokhoz. Szimpla klinikai esetként aposztrofálom magamban ma is, ha negyven és ötven között félúton, személyiséggel felruházott plüssmackó armada kell, hogy vigyázza egy máskülönben viszonylag egészséges lelkületűnek vagy totál normálisnak tűnő [ajándék vifis szájfény szerkesztőségben az első helyes megfejtő számára] delikvens álmát.
Biztosan emlékeztek még Bob Carey Tütü projektjére. Hát persze, hiszen kinek nem égetődött bele a retinájába egy rózsaszín tütüben parádézó mackós pasas fotósorozata?! Nos, az Arizona államban született, reklámszakmában dolgozó fotós nem állt le a mellrák elleni figyelemfelkeltő kampánnyal, az elmúlt időszakban is számtalan vicces kép készült, amelyeket a folytatásban találtok.
És akkor most következzen a szívem. Legféltettebb kincsem, lelkem lakhelye. A szívem vitt előre egész úton és ennek elmondom történetét is. A szív erejére nincs ennél jobb bizonyíték a számomra.
Németh Klára festőművész Zalaegerszegen született 1956-ban. Pécsett a Művészeti Szakközépiskolában érettségizett, majd rajzszakos tanári diplomát szerzett. Tűzzománccal 1981 óta foglalkozik, figurális munkáinak legfőbb szereplője a bohócruhába bújtatott ember, néha emberpár. A közönség szeretete is leginkább ezeket a képeket övezi, de hozzánk nem ezekkel az alkotásokkal jelentkezett, hanem valami újdonsággal, egy izgalmas dologgal, amely a modern lakások egyedi díszeként is alkalmazható. Tavaly nyáron kezdett neki a tűzzománc betűkészlet készítésének, nekünk pedig nagyon tetszik az, ami a kezei alól kikerül!
Jared Clark szobrász leginkább újrahasznosított hétköznapi tárgyakból készített alkotásairól ismert, de nem elégedett meg ennyivel. A művészet határtalan, vagyis csak a fantázia szabhat határt! – gondolta, majd ötletelt és végül egy egészen furcsa kitérőt tett a megszokottból.
A kanadai irodalomtörténész, Marshall McLuhan 1962-ben publikált híres könyve a Gutenberg-galaxis a nyomtatott kultúra – tágabb értelemben az írásbeliség – metaforája. A könyv alcíme: A tipográfiai ember létrejötte. A nyugati világ fejlődésében McLuhan meghatározó szerepet tulajdonít a könyvnyomtatásnak, s annak a több ezer éves szakasznak, melyet a könyvnyomtatás felfedezése lezár. Kétségtelen tény, hogy a mű sokat idézett metafora, használói többnyire csak McLuhan nevét ismerik, gondolatait azonban nem.
A Squidsoup nevű, művészekből, kutatókból és designerekből álló nemzetközi csoport tagjai szerint a Submergence című vegyes technikával készített installációjuk egy öt éves kutatási projekt csúcspontja, ami fizikai térbe helyezett komplex interaktív média élményt nyújt. És valóban; lenyűgöző audiovizuális élményben lehet része annak, aki ellátogat az oslói ROM kiállítótermébe.
Eric Standley, Virginia-i művész dönthetett volna úgy is, hogy az üvegművészet valamelyik ágát sajátítja el, de nem ezt az utat választotta. Pedig lehet, hogy egyszerűbb dolga lett volna, mint úgy, ahogy ő csinálja, bár az alkotások bonyolultsági fokát nézve tulajdonképpen tökmindegy! A végeredmény azonban mindig valami gótikus katedrálisok ablakaira hasonlító észbontó gyönyörűség.
Mark Evans azon művészek sorát gazdagítja, akik ecset helyett egészen más eszközzel „festenek”. Ő a kést részesíti előnyben. Külön kollekciója van belőlük, melynek becses tagja egy nagyapjától kapott, Egyiptomból származó igen régi kovakő kés is, ami szintén részt vesz az alkotási folyamatokban.
Miguel Endara művészt megihlette a Benjaman Kyle álnévre hallgató, igencsak érdekes történettel rendelkező férfi sorsa és elhatározta, hogy segíteni fog neki a maga módján. A sikerhez, a minél nagyobb figyelem megszerzéséhez (merthogy erre volt a legnagyobb szükség) bele kellett adnia apait anyait, így az úgynevezett pontozófestéses technikát alkalmazta a portré elkészítésénél. A művész számításai szerint körülbelül 2,1 millió pontból, nagyjából 138 munkaóra alatt rajzolódott ki Amerika legismertebb ismeretlenjének portréja.
A House & Garden azért különleges, mert számos olyan elem hiányzik belőle, amiket egy átlagos háztól elvárnánk. Nincs a szó szoros értelmében vett homlokzat, és nincsenek falak se...
Miya Ando művész több száz falevelet mártott bele saját gyanta és nem mérgező foszforeszcencia főzetébe, majd egy Puerto Rico-i tó felszínére helyezte őket. A folyamat lényege naplemente után mutatta meg magát, hiszen a különleges és állítása szerint természetes anyaggal bevont levelek a napközben beszippantott fény hatására gyönyörű kékes fényben kezdtek derengeni.
Mint már írtam korábban, az útnak három szakasza van. Első a fizikális megpróbáltatás, második az elme játéka, a harmadik a lélek küzdelme.
Talán még emlékeztek arra a belga művészre, aki itt a blogon legutóbb a moha street art alkotásaival szerepelt. Strook életének és testi épségének kockáztatásával készítette el az egyik legújabb alkotását, amelyet Metropolis címre keresztelt. Szerencsére ezzel a művel sem okozott csalódást!