Ma Halloween van. Igen, egyre inkább itthon is, úgyhogy mielőtt valaki megint nyűgösködne amiatt, hogy miért kell ezt az angolszász országokban megtartott dolgot erőltetni, kijelentem, hogy én azok táborát erősítem, akik szeretik, úgyhogy az egyszerű válasz az, hogy: CSAK! Kerestem a tökfaragáson kívül eső (pedig ez is lesz ma) témát, és adta magát az ötlet, hogy ma Orosz István Kossuth-díjas grafikusművész, animációsfilm-rendező koponyaillúzióit hozom nektek reggelihez, mert egyszerűen lenyűgözőek!

Gőzöm sincs, mit látunk! Linómetszet vagy digitális szobrászat...? Esetleg egy aberrált vizuális ingerküszöb teszt ez, vagy mi? És miért, meg egyáltalán ki a célközönség? Najó, ...arról mondjuk vannak elképzeléseim. Marha sok kérdésem lenne még, Nicolas Obery francia grafikus határtalan képzelőerőről tanúskodó digitális agymenései azonban ledöntöttek a lábamról...

Peter McFarlane, vegyes technikát alkalmazó szobrász, installációs-és konceptuális művész az újrahasznosítás nagy barátja, és én ezért máris nagyon szeretem! Az már csak hab a tortán, hogy igen figyelemreméltó alkotásokat is készít a hulladékok gyűjtögetése közben. Számítógépes kütyüket, konyhai eszközöket, barkácsoláshoz szükséges szerszámokat használ fel a szobraihoz, festményei felcicomázásához.

A Tim Noble és Sue Webster által alkotott brit duó 2006 óta az első egyéni kiállítását nyitotta meg a londoni Blain|Southern-ben pár héttel ezelőtt. Nihilistic Optimistic címmel hat nagyméretű szobrot építettek, amelyek egészen addig úgy néznek ki, mintha esetleges, értelmetlen katyvaszai lennének a fadaraboknak, amíg egy egyszerű megvilágítást nem kapnak.

Nincs új a nap alatt. Ramon Bruin térhatást keltő alkotásai megszólalásig hasonlítanak a blogon korábban bemutatott japán művész, Hideyuki Nagai varázslatos vázlatfüzetében rejtőző 3D-s csodákra, de ezzel semmi gond sincsen. Nézegetni ettől még jó őket, úgyhogy a hétfő reggeli kómás kávézáshoz most az akril-és olajfestmények készítésében is jártas 31 éves holland szabadúszó művész munkáit hoztam.

Kedves Manzárd Café olvasók! Először is engedjétek meg, hogy köszönetet mondjak az oldal tulajdonosainak, barátaimnak, hogy lehetőséget biztosítanak számomra a blogjukon. Röviden rólam annyit, hogy a nevem Lia, a barátaim viszont csak Kis Vuknak hívnak (ki tudja miért) és egy külföldön élő magyar vándor vagyok, aki az utazás megszállottja. Szeretném megosztani az élményeimet, tapasztalataimat az emberekkel, ráadásul szeretem jól, olcsón és minél praktikusabban intézni a dolgaimat, úgyhogy az oldal mostantól új rovattal bővül, melynek címe Bagman. Itt próbálom meg majd összegyűjteni az utazás szerelmeseinek, hogy hova és hogyan érdemes ellátogatni, mit érdemes megnézni, mi legyen a hátizsákban, mire készüljünk fel, hogyan kerüljük el a buktatókat, mely oldalak lehetnek segítségünkre a neten, tehát tulajdonképpen praktikus ötletek gyűjtőhelyéről van szó a Bagman képében.

Prológ: Emlékszem arra az általános iskolai olvasókönyvre (valami korai osztályból, amikor még nem is nagyon tud az ember olvasni) - volt benne egy kis olvasmány: Pista Pesten. És mellette egy középgagyi rajz egy mézgaaladár fejű gyerekről (bizonyára Pista), aki egy mozgólépcsőn ereszkedik alá a pesti metró transzcendens poklába, arcán pedig az rémület, ahogy az újdonsült és rutintalan gyermekpsziché szétcsúszik a kegyetlen ingeráradatban.

A TBWA Italy reklámügynökség részét képező First Floor Under nevű digitális popkulturális magazin számára készítette el a képeken látható zenészportrékat Moreno De Turco és Mirco Pagano. Az alkotók kifejezetten az adott előadó cédéiből formálták meg az alakokat, hogy ezek végül egy kalózkodás elleni kampány részei legyenek.

Paul Mutant egy igazán titokzatos ember. Nem kérkedik a sikereivel, nem úgy küldte el a levelét, hogy „ez és ez vagyok, ezt és ezt értem el”, egyszerűen csak 1 darab képet mellékelt egy brightoni teaház faláról, ahová ő festett. Körülbelül a szöveg is annyiból állt, hogy nézzük meg, hátha. Tetszett a festmény, úgyhogy kértem, hogy írjon magáról néhány mondatban, majd félretettem a levelet, bízva abban, hogy megérkezik a válasz. Nem jött, de valószínűleg elfoglalt emberről van szó. Aztán most derült csak ki, ahogy utána kutattam, hogy bizony igazán szép sikereket ért el (külföldön) és már több kiállítást is tudhat a háta mögött.

Mióta rátaláltam a Bukarest óvárosában tavaly kinyitott helyről, az Atelier MECHANIC-ról készült fotókra, egyfolytában azon töprengtem, milyen okosságokat írhatnék a látottakról, mindezt személyes tapasztalatok híján, persze ügyelve arra, hogy – szakmai szemmel se legyen nagyon gáz – az idevetett néhány sor…

Imádom az esőt. Persze így ősszel már nem szeretek megázni, úgyhogy csak az ablakon keresztül élvezkedem. A Random International kortárs művészeti stúdió által létre hívott esőszoba azonban még ebben az egyre hűvösebb időjárásban is felkeltette az érdeklődésemet. Főleg, mert ebben sem lehet megázni...

Ahogy már korábban is bemutattuk, Jean-François Fourtou francia művész előszeretettel játszik a perspektívákkal, a képzelet és a mágia világával. Rendszeres időközönként lepi meg a rajongóit újabb kedvességekkel, furaságokkal, amelyek bárkit visszarepíthetnek a gyerekkor édes könnyedségébe. Ilyen például a 2011-ben Marokkóban bemutatásra került megfordított ház is.

A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Intézetének és az Eötvös Loránd Tudomány Egyetem (ELTE) Etológia Tanszékének kutatói - akiknek tanulmánya idén januárban jelent meg a Current Biology című szakfolyóiratban - szerint a kutyák és a néhány hónapos csecsemők meglepően hasonló érzékenységgel rendelkeznek az emberi kommunikációt illetően. Az eredmény segít megmagyarázni, hogy miért kezeli sok ember a kutyáját saját gyermekeként.

Romos épületek, penészfoltok, repedések. A peremvidék beavatkozásra váró szabálytalan felületei az igazi terepei Brazília egyik legismertebb utcai művészének. Andre Muniz Gonzaga Dalata bizarr szenvedélyének élve, lerobbant városrészek figyelmünket szinte soha fel nem keltő zugaiba rejtette el ’I See Things’ című sorozatának ijesztően jól sikerült arcait…

A 2010-ben alapított tajvani Anarchy Dance Theatre nevű táncszínház az ugyancsak 2010-ben indított Ultra Combos nevű média design céggel karöltve dolgozta ki a Seventh Sense című előadást, amelyben olyan vizuális orgiában részesíti a nézőket, amely a párját ritkítja.

Szabó-Lencz Péter alkotásairól itt számoltunk be korábban a magyART keretén belül. Művészetéért azóta is rajongunk, így kifejezett kérésünk volt, ha van valami újdonság a puttonyában, mindenképpen értesítsen bennünket róla. Petyka meg is tette, nem olyan régen levél érkezett, amely a legújabb festményeket, digitális grafikákat, sőt, újragondolt órákat, széket és egy szófát is tartalmazott. Lelkesedésünk hatalmas, úgyhogy most ezeket mutatjuk be nektek.

Még tegnap késő délután a segítségeteket kértük. A véleményetekre lettünk volna kíváncsiak. Arra, hogy a mai nappal kapcsolatban milyen saját gondolatok fogalmazódnak meg bennetek. Elismerve azt, hogy talán hamarabb is eszünkbe juthatott volna a dolog, őszinte döbbenet ült ki arcunkra a passzivitást látva…

Nem vagyok nagy rajongója a faliszőnyegeknek; meg a szőnyegeknek sem úgy általában, csak nagyon indokolt esetben tudok igazán örülni egy-egy darabnak. Ez most viszont egy ilyen eset, Faig Ahmed alkotása a maga különlegességével egyből belopta magát a szívembe. Egy röpke pillanatra szerethetővé tette őket, és emiatt máris köszönettel tartozom neki.

Morovián Luca kilóra megvett a bemutatkozásával és különösen azzal, amit levelének utolsó mondataként írt: „Nos, hát azt hiszem összességében ennyit akartam írni...talán még annyit, hogy mostanában apukám szőlője elkezdte benőni az erkélyt és ennek igazán örülök.” Nem tudom, hogy miért tetszik ennyire, de nem az erkély vagy a szőlő miatt. Talán a jól elhelyezett, előre nem látható poén miatt, ami a szürrealizmus irányába billenti a mérleg nyelvét, hisz egy „hivatalos” bemutatkozást nem sűrűn fejeznek be így. Mosolyt csalt az arcomra, a váratlan csattanó pedig előre vetítette számomra, hogy Luca bizony több érdekességet is tartogathat a tarsolyában. A megérzésem beigazolódott, úgyhogy végül úgy döntöttem, hogy a magyART főszereplője most ő lesz!

Egészen brék: barátunk GOOGLE egy spec oldalon [Google Data Centers] keresztül elérhetővé tette az Univerzum ismereteink szerinti legnagyobb, hálózatba kötött szerverbázisáról készült fotókat! Az Egyesült Államokban, Finnországban, valamint Belgiumban található, összesen nyolc - fokozottan védett - adatközpont >jobbegérújablakos< megoldással nagyítható fotói, a hajtás után...

Évek óta töprengenek egy új budapesti híd gondolatán. Másfél éve még mindenki örült és támogatta, hogy a kormány az Új Széchenyi Tervben egy budapesti gyalogoshíd megépítését szorgalmazta, azóta viszont, mintha némasági fogadalom kötné az érintetteket, nagy kushadás van! Akadtak persze szép számmal jelentkezők a feladatra, nyilván a kihívás nagysága miatt! A logikusan sem feltételezhető ellenérdekeltségek [ sic…] izgatóan kusza hálója - mint motiváció -, bennünk fel sem merült…

A Rolando Rodriguez-Leal és Natalia Wrzask által alapított építészeti-és design cég, az Aidia Studio igazi érdekességgel, egy magával ragadó lámpainstallációval jelentkezett az idei Pekingi Design Hét keretén belül. Hogy mi az érdekes benne? Az apró és szépséges lámpaburák bizony újrahasznosított mázas kerámia joghurt palackokból készültek.

Azt hiszem, hogy a címben minden lényegeset elmondtam arról, amit Craig Wals művelt a Sydney-i Hyde Park South fáival. Életre keltek a művész kivetítései nyomán, ami meglehetősen frusztráló hangulatot ébreszt bennem, persze azzal együtt, hogy nagyon bejön az ötlet.

A szigetországot is komolyan érintő, ráadásul elhúzódó recesszió a brit cégek nagy többségét is spórolásra kényszeríti. A tartós hullámvölgy a megcsappant megbízások miatt ezért a nem tőkeerős, kevesebb lábon álló, esetleg kizárólag belsőépítészetben utazó cégeket is felettébb érzékenyen érinti. Vannak aztán szabályt erősítő kivételek is, ahol még a válság előtt szuperszonikus sebességi fokozatba kapcsolt szekér lassan minden konkurens verdát maga mögött hagy…

Nincs is jobb egy átdolgozott nap után (főleg, ha hűvös őszi/téli napokról van szó) belemerülni egy kád forró vízbe, kilazítani az izmokat, elengedni magunktól a feszültséget, és gyertyafénynél, valami kellemes zenére, behunyt szemmel utazgatni gondolatban egy szépséges helyre. Ennél már csak az lehet a jobb, ha nem csak gondolatban utazhatunk a kádunkban, hanem ténylegesen is. Frank de Bruijn megvalósította ezt az álmot!