Néhány nappal ezelőtt számoltam be a Bogotában született konceptuális művész, Federico Uribe kábelekből és különböző kütyükből kirakott „festményeiről”, most pedig újra az ő egyik műve kerül terítékre. Megunhatatlan az újrahasznosítás ilyen profi megnyilvánulása, ráadásul a Tapete (Szőnyeg) című alkotás megérdemel egy külön posztot...

Larry Kagan, New York-i szobrász olyat művel, amire a legszívesebben csak annyit írnék, hogy lélegzetelállító! Szerepeltek már hasonló alkotásokat készítő művészek a Manzárdon, de most vele kapcsolatban is azt érzem, hogy a szó szoros értelmében elszállak a szavak. Ha ki akarnék préselni magamból valamit, akkor is csak maximum szuperlatívuszok jutnak eszembe a képeken látható alkotásairól.

Wang Yue, 23 éves, jelenleg éppen művészeti egyetemre járó kínai művésznő tájképekkel, különböző élőlényekkel lepi meg Shijiazhuang város járókelőit. A fiatal tehetség nem máshová, hanem az utcai fák kérgének kisebb-nagyobb réseibe festi mulandó alkotásait, amelyeket (és persze magát a munkafolyamatot is) hű barátja, Li Yue, más néven Belladrops dokumentálja az utókor számára és nyilván minden érdeklődő legnagyobb örömére.

Nyugati határaink - labanc felmentő seregekre várva - ismét hó, ezúttal az áprilisi alatt. A totál zakkant időjárás ellenére, teljes egyetértésben Erdély Miklós gondolatával: „Ami van, azt a törvény ismétlődésre kényszeríti, ami által megszünteti”,  nekiálltunk hát napszemüvegeket csekkolni…

Lorenzo Quinn olasz szobrász a tolerancia, a megértés és a harmónia irányába szeretné terelni az embereket látványos alkotásaival. Előszeretettel készít óriási testetlen karokat, amelyek életnagyságú szobrokat, köztük autókat, motorokat, embereket fognak a kezükkel, játszadoznak velük. Namostan, ez a játék sokszor nem játék, mint ahogy azt különösebb magyarázat nélkül is egyértelműen az arcunkba tolja a képeken látható, 54.Velencei Biennálén (2011) kiállított „Esto no es un juego” című szoborcsoport is.

A közelmúltban meghívót kaptunk az IKEA-tól egy sajtótájékoztatóra, amely a tavaszi bútor-és kiegészítőkollekciót volt hivatott bemutatni. Azt gondoltunk, hogy miután szeretjük az IKEA-t, ráadásul ez a lehetőség pont tökéletes lesz arra, hogy ebben a hosszan elhúzódó télben egy kicsit finomhangoljuk magunkat a régóta vágyott tavaszra, így ellátogatunk a helyszínre.

Az itthon forgalomban lévő tejes dobozok sokkolóan unalmas külcsínén ideje végre bütykölni valamit, mert egyáltalán nem kizárható, hogy a bennük lötyögő tejségek megelégelve a dögunalmas szerkót, épp' emiatt döntenek úgy, hogy jól besavanyodnak a megadott szavidő lejárta előtt. Az a tej meg a mi jól felfogott érdekünk is…

Jeppe Hein dán művész, designer egyetlen dolgot szeretne az általa megálmodott girbegurba, izgő-mozgó, meghajlított, megtört, ám egyik esetben sem unalmas sémát követő ülőalkalmatosságaival, interakciót kiváltani az emberek és a közösségi terek között. Újragondolt, szokatlan padjai játszi könnyedséggel hívják fel magukra a figyelmet, bevonzanak és megpróbálnak magukra ültetni, ami az emberi leleményességnek köszönhetően többször sikerül, minthogy kudarcot vallanánk.

Tegnap próbaképp' bedobtuk a „manzárdköztudatba” egyik munkáját, majd a számunkra is meglepően szépszámú felfelé mutató hüvelyk láttán gyorsan eldöntöttük, hogy az Észtország fővárosában, Tallinban alkotó grafikus Eiko Ojala (ploom.tv) portfóliójából bemutatunk néhány további illusztrációt, melyek közös jellemzője az, hogy a művész mindenféle 3D program segítsége nélkül > RAJZOLTA <  a laikus szemnek egyszerű, ám technikájában (pl. árnyékok) annál összetettebb műveket…

Saeri Kiritani művész készítette a képeken látható életnagyságú szobrot a közelmúltban, amelyet állítólag több mint 1 millió rizsszem felhasználásával formázott meg. Saeri eredetileg Kanazawa-ban (Japán) született, jelenleg New Yorkban él és dolgozik, a szoborral pedig a saját kulturális örökségét szerette volna megmutatni az embereknek.

Felice Varini alkotásai nem valami photoshopos vagy egyéb digitális babrálás eredményeként születnek, az 1952-ben Svájcban született, párizsi székhelyű művész bizony falra és különböző tereptárgyakra festegeti a geometrikus formákat, amelyek csak egy bizonyos nézőpontból válnak értelmezhetővé, a tökéletes szemszögből mutatják meg valódi lényegüket.

Bárcsak volna már annyira jó idő, hogy kipróbálhassam, nekem vajon megy-e valami hasonló, mint ami a fotókon látható. Persze a valódi vágy most igazából csak az időjárással kapcsolatos részre igaz, hogy a tavasz végre a klasszikus értelemben vett tavasz legyen; hogy bárki kiszabadulhasson a szabadba, ha éppen kedve tartja, mert nyilván ahhoz, hogy valaki Calvin Seibert kézügyességéhez és kreativitásához hasonlóval bírjon, több kell a mondat többi részében olvasható egyszeri és egyszerű sóhajnál.

Maico Akiba művész, amikor éppen nem gyerekkönyveket illusztrál, folyamatban lévő projektjével tölti az idejét. A festészetben és szobrászatban elsajátított tudását felhasználva, úgynevezett „öregítő technikát” alkalmaz a 100 Years Later címre keresztelt alkotássorozatban.

Gianfranco de Gennaro Gilmour, profi gördeszkás és zenész mindig is szenvedélyes gyűjtője volt a gitároknak, aztán egy napon gondolt egy nagyot, hogy mi lenne, ha a két szenvedélyt valahogy elegyítené egymással. A végeredmény a képeken látható, használt gördeszkalapokból készített elektromos gitár-kollekció.

Mindennek célja van az életben! Tudom, közhelyes, de akkor is így van. Minden bizonnyal Pae White is helyeslően bólogatna az iménti mondatomra, hisz ő például saját álmatlanságának témáját, a hosszú, éber órák alatt létről és mulandóságról, az élet értelméről megszülető tengernyi gondolatát használta fel arra, hogy egy lélegzetelállító alkotást készítsen, rengeteg fonal és sok-sok kreativitás segítségével.

Az előkelő skót családból származó különleges szépségű, utánozhatatlan stílusú színésznő, Tilda Swinton 1995-ben volt először kiállítási tárgy Cornelia Parker „The Maybe” című alkotásában. Ekkor a londoni Serpentine galériában egy héten keresztül napi nyolc órán át aludt, vagy csak tettette az alvást egy üvegvitrinben, miközben az érdeklődők körbejárhatták és megbámulhatták a művészt.

José Guízar furcsán megnyugtató „The Windows of New York” című honlapján találtuk az alábbi illusztrációkat. A Soho polírozatlan mátrixában felnőtt, ma főállásban mobil alkalmazásokat fejlesztő 26 éves grafikus, az Upper East Side, East Village, Chinatown vagy Soho utcáin - másokkal ellentétben - soha nem lehajtott fejjel magába roskadva barangol.

Federico Uribe konceptuális művész Bogotában született 1962-ben, jelenleg Miamiban él és készíti az igazán különleges alkotásait. A szokatlan anyagfelhasználásról ismert művész gyakran feszegeti a fájdalom, bűntudat és a szexualitás kérdéskörét.

Fazekas Levente alkotásai egyáltalán nem könnyedek. Egy problémamentes, boldog világban biztos más lenne a helyzet, de mivel nem ilyenben élünk, a témák és a megjelenítésük helyénvalónak minősülnek. Kérdéseket vetnek fel, elgondolkodtatnak, megijesztenek, akár elborzasztanak. Nem öncélúan, hanem a mi érdekünkben. Inkább egyfajta jóleső atyai gondolatpofonként hatnak, rajtuk keresztül felerősödhet bennünk az akarat a változtatásra, az első lépések megtételére, hacsak nem beletörődve a dolgok állásába inkább a langyos húgyban úszkálunk tovább, mert ezt a helyszínt és helyzetet már ismerjük. A mai magyART főszereplője az 1985-ben Budapesten született képzőművész-tanár és az ő alkotásai.

Valamivel több mint két hete írtunk a szerb származású performansz művészről, Maria Abramovicról. A nem mindennapi életút egyik legemlékezetesebb pillanata egy 2010. március 14-i naphoz kötődik. A művésznőnek a New York-i Museum of Modern Artban ezen napon nyílt meg az a retrospektív kiállítása, > The Artist is Present <, melynek legfontosabb „eleme” maga Marina volt.

Most legszívesebben csak egyetlen, izgatottsággal teli „húúú”-val fejezném ki az érzéseimet, de nyilván ez elég semmitmondó volna. Nem tudom, hogy miért, de azok a művészek, akik a drótot használják alapanyagul az alkotásaikhoz, mindig lenyűgöznek. Ebbe a kategóriába tartozik CW Roelle is, akinek brutálisan aprólékos, precíz és igencsak látványos drótrajzolatai láttán kikerekedett a szemem.

A képeken látható ikonikus bútorok másolatai, egyéb hétköznapi használati tárgyak papírból készültek. Bármennyire is hihetetlen a dolog, de tényleg így van! Minden egyes bútort, inget, farmert, pénztárcát aprólékosan, kézzel készített, a színeket, a textúrákat kézzel festette, nem támaszkodik semmilyen digitális technika használatára a jelenleg Los Angelesben élő és alkotó amerikai művész, Vincent Tomczyk.

A THEO az optikai szakma kócos fenegyereke. A Wim Somers és Patrick Hoet által 1989-ben alapított brand, mely tulajdonképpen egy anagramma [házifel: kitalálni miből-hogyan] ma már világszerte jól csengő név. A két exlátszerész „a világ legönfejűbb márkájaként” definiált cégükkel, kitartóan ragaszkodva a kavics egyszerű, ám annál fülbemászóbb szlogenhez „ Theo szeret téged”, masszív behódolásra kényszerítette a szemüveg-fogyasztó társadalom innovatív, merészebb formákra nyitottabb részét…

Cerkahegyező, ismertebb nevén Cerkahegyező, magyar művész sikere jellemzően nem magyar oldalakon, blogokon kezdte meg rögös útját. Ezen változtatva valamicskét, most az ő, nem titkoltan Dalton Ghetti (róla itt találjátok a bejegyzésünket), Misuta Tasogare és Kato Jado művei által inspirált alkotásait, ceruzákból aprólékosan kifaragott szoborkáit hoztam.

„A leopard cannot change its spots.” Habár egy az egyben lefordítva jóízű rötyögést vált ki az emberből, legyen prestoni, warringtoni vagy londoni az illető, a Brit-szigeteken ugyanabban az összefüggésben használják a kifejezést, mint idehaza. Kutyából se ott, se itt nem lesz szalonna. Üdítő kivételek persze törvényszerű, hogy léteznek. Sőt, a kivételt erősítő szabályoknak esetenként egészen pikáns bukéja is lehet…