Hogyan tudnánk megérteni mást, ha még önmagunkat sem értjük? A többség nem hajlandó arra, hogy szembenézzen magával, pedig ez az egyedüli megoldás, ha a többi embert és úgy általában az élet, a világ működését érteni szeretnénk.

Gyerekként azt hittem, hogy ha majd felnőtt leszek és nem kell már tanulnom, akkor boldog leszek, de ahogy telnek az évek inkább az a tapasztalatom, hogy egyre fontosabbá válik a kényszermentes, folyamatos fejlődés még abban az esetben is, ha néha azt érzem, hogy elegendő a tudásom, sőt akkor menjek csak igazán előre az adott témában, ha az elégedettség érzése kerít hatalmába önnön "tökéletességemmel" kapcsolatban. Fura mód előfordul ilyen, pedig általában mindennel kapcsolatban azt érzem, hogy minél többet tudok, annál több kérdésem van.

A Scolar Kiadó kínálatában filozófikusabb, filozofálgatósabb könyvek keltették fel a figyelmemet, a zseniális Paradoxonok - 100 filozófiai paradoxon Akhilleusztól Zénónig című könyv például elképesztő gondolatkísérleteivel mozgatta meg a fantáziámat, az érzelmeimet és a lelkivilágomat.

Bár régóta készítek könyvajánlókat a blogra, még sosem láttam annyira élesen mint most, hogy ezeken a könyveken keresztül önmagamat keresem, valójában nem a világot, hanem magamat szeretném egyre jobban megismerni, és azért tudom őszinte lelkesedéssel ajánlani nektek, mert mindegyik közelebb vitt magamhoz valamilyen formában, és hiszem, hogy ez másoknál is így lehet.

Hamarosan itt az új év, ami a változtatással kapcsolatos fogadalmaink sűrűsödésének, később pedig elcsitulásának időszaka is egyben, de olyan jó volna, ha ezúttal végre tényleg betartanánk azokat a dolgokat, amiket megfogadunk. Többször hangsúlyoztam már a blogon, hogy szerintem mennyire fontos volna ebben az elképesztő változásokat hozó időszakban, hogy felüljünk a hullámra és meglovagolva azt olyan dolgokat valósítsunk meg az életünkben, amiket korábban nem lettünk volna képesek elérni, de sajnos azt tapasztalom, hogy a legtöbben inkább vissza akartak lépni a Mátrixba, elfeledve azt, hogy mi is történt.

Az Athenaeum és a Partvonal Kiadó az elmúlt hónapokban izgalmas társadalmi kérdéseket feszegető, a koronavírust írói szemszögből boncolgató, az egyediséget, művészetet különleges egyéniségeken keresztül bemutató könyveivel keltette fel a figyelmemet, illetve egy szakácskönyv is fennmaradt a szubjektív szűrőmön.

Bárcsak több időm lenne olvasni. Annyi mindennel kell foglalkozni a műhelyben és körülötte, hogy csomó dolog háttérbe szorul, ezért fordul elő az is, hogy lényegesen kevesebb blogbejegyzés vagy közösségi oldalas poszt születik, és az is, hogy a könyvajánlókkal is lassabb ütemben haladok. Azonban, amikor olvasok, az mindig olyan szintű kiszakadás a hétköznapokból, amit semmiért sem adnék oda.

Nem emlékszem pontosan, mikor éreztem azt először, hogy szeretnék tetoválást magamra, de nagyjából a húszas éveim eleje rémlik. A bátortalanságom miatt sokáig, kábé másfél évtizedig válogattam a lehetséges minták között, nehogy valami olyasmi kerüljön a bőrömre, amit később megbánok. Aztán Lackó (a Manzárd Café társalapítója) túl korai halála adta meg a kezdő lökést. Nagyon megviselt a legjobb barátom elvesztése így abban a pillanatban teljesen evidens volt, hogy valami előtte tisztelgő minta lesz az első tetoválásom.

Covid ide vagy oda, még mindig van jó pár nyári, nyárias hetünk, amikor (remélhetőleg óvatosan, és az elvileg jól betanult szabályokat követve) bandázhatunk a barátainkkal a kertben egy-egy laza kerti sütögetés keretén belül, bár manapság már nem feltétel a nyár (vagy sosem volt az?), bátrabbak ezt egészen télig, vagy tél közben, amikor lazán felszökik a hőmérséklet 20 fokra, szoktak spontán grillpartikat rendezni.

Fura dolog ez. Mert nem kívánom senkinek a koronavírust, sőt arra vágyom, hogy bárcsak teljesen eltűnne már a világról, de csomó olyan dolgot is magával vonzott, ami az én életemre pozitív hatással volt. Az csak egy dolog, hogy introvertáltként a bezárkózás egyáltalán nem jelentett gondot, sőt kikerekedett szemmel figyeltem, hogy a hétköznapi életvitelemet mások karanténnak nevezik/élik meg.

Minden egy kiadós antibiotikumos kúra után kezdődött, gyakorlatilag teljesen újra kellett alkotnom minden elképzelésemet az emésztésről. Akkoriban még nem tették hozzá automatikusan az orvosok a kezelés megkezdésekor, hogy valami kiegészítő, emésztést segítő terméket is kell szedni, ha nem akarok rosszul járni...vagy csak az én orvosom nem tette hozzá, erről sajnos nincsenek behatóbb ismereteim...a lényeg úgyis az, hogy velem megtörtént, és egy életre megtanultam, hogy hogyan kell cselekedni hasonló kezelés közben/után.

Valamikor a gimnáziumi évek alatt fedeztem fel magamban az érdeklődést a különböző nyelvek és a kommunikáció iránt, amit azóta is meglehetősen furcsának tartok, hiszen introvertáltként nem tartozik a kedvenceim közé a laza dumálgatás bárkivel, ha tehetem, inkább kerülöm ezeket a lehetőségeket. Végül rájöttem, hogy inkább a megérteni akarás hajt ebben a folyamatban.

Szerintem nem túlzás azt állítani, hogy idehaza A képek története című könyv az utóbbi évek legjobb, legátfogóbb, leginspirálóbb, legizgalmasabb kiadványa művészeti témában. Legalábbis számomra biztosan az! Igaz, a közel 400 oldalas értekezés rengeteg információt tartalmaz, amit első olvasatra képtelenség memorizálni, de így is képes arra, hogy teljesen átalakítsa nem csak a művészethez való hozzáállásunkat, hanem a világlátásunkat is.

Május kedvenc témái között féldrágakövekkel kirakott ál-penészes ál-gyümölcsöket, gyönyörű kátyúmozaikokat, és elképesztően aprólékosan kidolgozott papírszobrokat találtok, valamit egy általunk létrehozott, csábító balatoni alkotótábor felhívását.

Múltkor a jelenlegi helyzetben megtépázott lelkünk és elménk újrahuzalozásához, a gyógyuláshoz és újjászületéshez ajánlottam néhány könyvet segítségül, ma pedig ismét ezen a vonalon mozgok tovább, de inkább a filozofikusabb oldalról megközelítve, a bennünk rejlő kreativitást megbolygatva és a jövő lehetőségeit fürkészve.

Nem is értem, hogy a világot felforgató és teljesen megváltoztató koronavírus okozta nehézségek miért nem taszítottak ismét a pánikbetegség karjaiba, sőt, hogyan lehetséges, hogy éppen ebben az időszakban másztam ki a gödör mélyéről, de azt hiszem a válasz a megküzdés folyamatában és a győztes csaták számában keresendő. Az, hogy ezt túléltem, ráadásul önerőből, felvérteztek, és megértették velem, hogy bármilyen nehézségből képes vagyok kikászálódni.

Tavaszi zsongás mellé összeállítottuk nektek április kedvenc művészeti és design témáit. Vannak közöttük magyar steampunk pókok, felbontott homlokzat-festmény, darabjaira szedett, majd újra összeállított cipő, egy designer, aki száz különböző fülű bogrét készített, és a New Yorkot ellepő szörny-illusztrációkat is megmutatjuk nektek.

Milliónyi árnyalat van a felszínesség alatt, felett, mindenütt, amire ha nem nyitott az ember, a világ, a mindenség java részét zárja ki az életéből. A zártságra lehet úgy tekinteni, hogy az a legnagyobb jó, amit valaki cselekedhet, de csak a maga fogyatékosságáról állít ki bizonyítványt az, aki másokat gyűlülni tud a másságukért.

Újabb hónap, újabb "best of" poszt. Március kedvenc témáit találjátok a folytatásban, köztük például szivárványosmacskás puzzle-t, szív-vázát, sárkányos padot, és ez csak néhány kiragadott példa abból, amikkel sokkoltuk a követőinket a Facebookos oldalunkon.

Akár hiszünk a földönkívüliek létezésében, akár nem, Avi Loeb Földönkívüli – Egy idegen civilizáció első nyomai című könyvében érdekes és izgalmas gondolatkísérletre invitál minket. Sokszor, sokan próbálták meg különböző bizonyítékok segítségével alátámasztani annak lehetőségét, hogy nem vagyunk egyedül az univerzumban, de úgy még senki sem, ahogy az említett könyv szerzője. Ő ugyanis a naprendszerünkön átszáguldó, meglehetősen furcsa, szivarszerű objektumra mondja azt, hogy mesterséges tárgyról van szó.

Iszonyatosan gyorsan pörögnek a hónapok, koronavírus és karantén, programnuku és bezártság ide vagy oda. Két pislogás közben gyorsan február vége lett, úgyhogy gyorsan összeszedtük nektek a hónap kedvenc témáit, amelyekre a napi böngészések közben találtunk.

Ez az első alkalom, hogy nehezen bírom a hideget, pedig mindig nagy rajongója voltam a télnek. Alig várom, hogy beköszöntsön a jobb idő, rügyet fakasszanak a fák és a bokrok, virágillat terjengjen (és érezhessem is, maszkmentesen). De legalább a karanténnal súlyosbított téli bezárkózásban sem olyan nehéz megtalálnom a feltöltekezéshez szükséges hozzávalókat, halleluja introvertáltság.

Annyi zseniális téma van és annyira kevés időnk ezek bemutatására most, hogy egyre több időt töltünk a saját tárgyak alkotásával a műhelyünkben, hogy egy kicsit újra kellett gondolnunk a "hogyan továbbot". Ezentúl minden hónapban egy "best of" poszttal jelentkezünk a blogon, amelyben összegyűjtjük a kereséseink során talált és a Facebook oldalunkon egyébként általában napi rendszerességgel megosztott kedvenc témáinkat. A lényeg, hogy a Facebookos oldalunkon aktívabbak leszünk, a blog követői pedig minden hónapban kapnak egy színes és érdekes válogatást a szerintünk figyelemre méltó alkotókról és alkotásaikról. A Manzárd Café idén január 20-án betöltötte a 11. életévét, úgyhogy amúgy sem árt egy kis vérfrissítés. Íme a januári összesítés.

Milyen érdekes, hogy múltkor arról írtam, hogy ritkán varázsolnak el felnőttként a puzzle-ök, erre most rövid idő leforgása alatt két olyan példát is találtam, ami igazán felkeltette a figyelmemet.

Egyik kedvenc spanyol művészünk, Pejac a koronavírus miatt karanténba kényszerült emberek lelkivilágán próbál finomhangolni a járvány kirobbanásakor indított, azóta világszerte nagy sikert arató projektjével.