Rendszeres olvasói a blognak már tudják, hogy nagy rajongója vagyok a multifunkciós bútoroknak, azonban az, amit Kitmen Keung hongkongi designer tervezett a belga Sixinch nevű, különleges bútorokra specializálódott brandnek, a maga egyszerűségével, minimalizmusával és kifinomultságával azonnal a trónbitorló státuszba emelkedett. Lekerekített, nyugalmat árasztó formájával, egyszerű színeivel, felhasználhatóságát tekintve asztalként, szétszedve lábtartós fotelként funkcionáló, három rétegű, időjárás-és nyüstölésálló külső borításával bel-és kültéren egyaránt alkalmazható kiegészítőként született meg a Dual Cut. Megan Fox nem jár hozzá.

Pécs, Essen és Isztambul után két keleti-tengeri város, Észtország fővárosa, Tallinn és a finn Turku lesz 2011-ben Európa Kulturális Fővárosa.

Az EKF-program részeként összesen több száz – többségében ingyenes – rendezvényt tartanak 50 millió euróból a 175 ezer lelkes egyetemi műemlékvárosban, Finnország ötödik legnagyobb városában. A változatos, olykor egészen különc programokkal a szervezők kétmillió vendéget szeretnének az ország délnyugati részén fekvő kikötővárosba csalogatni, miközben egész Finnország lakossága alig haladja meg az ötmilliót.

Ez pont az, amire nem találok más szót a lélegzetelállítónál. Az 1981-ben Oszakában született Tomoko Shioyasu azon kevesek egyike, aki mérhetetlen aprólékosságával, kíméletlen maximalizmusával váltja ki a csodálatot az emberekből. A Kiotói Városi Művészeti Egyetem szobrász szakán végzett művésznő ultrarészletes papírfaragványait a természet ihlette, a finom hullámzás, áramlás és ritmus minden alkotásának szerves része. Padlótól a mennyezetig tartó organikus mintái közül a legelső képen látható Vortex című műremek – valamint 16 másik kiváló japán művész alkotása –, a tudatformáló Bye, Bye Kitty!!! Between Heaven and Hell in Japanese Art című kiállítás részeként június 12-ig tekinthető meg a New York-i Japán Társaság galériájában. A jegyeladásokból származó bevétel 50%-át a japán földrengés és cunami áldozatainak megsegítésére különítenek el.

A lélekmelengetően, kitavaszódóan, majd visszatéliesedően rövid hét alatt is történtek események a haverblogokon. Ha valaki lemaradt volna róluk, mi most ismét gyűjtögettünk egy nagy csokorra való posztajánlót, mert az jó lesz nektek. Kultúrmazsolázásunk harmadik állomásán ismét figyelemfelkeltő írásokkal és témákkal találkozhattok, úgyhogy semmi pénzért ne hagyjátok ki, kattintsatok át és szeressétek őket legalább annyira, mint amennyire mi is.

Film egy emberről, aki akaratlanul szemtanúja lesz egy gyilkosságnak, aminek következtében üldözött vadként futnia kell az életéért. Aztán egy váratlan fordulat, és a zsákmányból egy szemvillanás alatt vadász lesz, de itt még nem ér véget a történet! Egy klasszikus kriminológiai szituáció briliáns animációs feldolgozása 5 percben. A filmet az amszterdami Fantastic Film fesztiválon Ezüst Méliès dijjal jutalmazták!

Semmi esetre sem – a szombat délutánra, továbbá kompetencia hiányra való tekintettel pedig különösen nem – szeretnék vallásfilozófiai vagy hittel kapcsolatos kérdésekről itt és most elméleti vitát nyitni, ezért egyszerűen csak jóleső érzéssel konstatálom: lenyűgöző az a fajta filozófiai megközelítés, ahogy némelyik építész-stúdió, jelen esetünkben a tervező Pedro Maurício Borges és az FG+SG Arquitectura fog hozzá például egy kisvárosi kápolna tervezéséhez, majd kivitelezéséhez!

Az idő most éppen nem a legalkalmasabb a palántázásra, de mivel végre beköszönteni látszik a tavasz, érdemes előkapni a nyáron üde terméssel kecsegtető konyhakerti növényeknek otthont adó tárolóedényeinket, vagy éppen régi könyveket. Igen könyveket, de akár a gyerek (vagy persze saját magunk) által rongyosra olvasott régi mangákat is használhatjuk, mint ahogy Koshi Kawachi japán művész is tett a náluk azért jóval vastagabb, x ezer oldalas formában is megjelenő változatukkal. A retekcsírák a képek tanúsága szerint igencsak szeretik a környezetet, a gyökérzettel pedig saját és egészen egyedi installációban részesíthetjük magunkat és a kiccsaládot. Egészségesnek éppen nem mondanám, viszont különleges, és a gyereket is könnyed formában neveli az újrahasznosítás fontosságára.

Sokan szeretjük a Transformers sorozat lényeit, azonban rajongásunk a falakra aggatott poszterekben ki is merül. Nem úgy Yang Junliné, aki a kínai Huizhou városában megnyitotta műhelyét, majd segédeket toborozva megvalósította álmát.

A finom porcelánfigurák világa nem az a terület, amit túl gyakran azonosítunk a pornográfiával, orgiákkal vagy csak szimplán az erotikával, Barnaby Barford brit művész az elmúlt tíz évben azonban tett arról, hogy átértékeljük, a kerámia és porcelán az elbeszélések ellenére minden, csak nem hétköznapi.

Legyen szó akár újrahasznosított anyagokból épült repülőgépmakettekről, eldobált sörösdobozokból készült pillangókról, vagy vinilből hajlított madaraktól, Paul Villinski New York-i művész a repülés, a légies könnyedség, de leginkább a szabadság megszállottja. Az 51 éves lelkes környezetvédő tavalyi, Diaspora című installációjában, a zene szárnyán szétrebbenő, bakelitlemezekből készült madárcsapat látványa annyira érzékletes, hogy az ember szinte a bőrén érzi a szárnyak keltette fuvallatot. Én kérek elnézést az álköltői megfogalmazásért, de ezen a túlságosan is borús tavaszi napon megihletett a lenyűgöző látvány.

Ahogy a mellékelt ábra is mutatja, egy iroda asztalból, ülőalkalmatosságból és a munka eszközéből, esetünkben laptopból áll. Ha ezt hordozni szeretnénk, minimum két plusz emberre lesz szükségünk, akik viszik az asztalt és/vagy a széket. Nick és Beau Trincia erre a problémára kínál megoldást: az Openaire egy notebook-táska méretén belül egy hordozható széket és egy munkafelületet tartalmaz, amiben elfér egy átlagos hordozható számítógép is.

Ember legyen a talpán, aki egyértelműen be szeretné határolni, mi a fő profilja, mivel mindenféle tárgyat szívesen tervez, legyen az bútor, lámpa, vagy apró ékszer. Legtöbb munkája az értékes és az értéktelen fogalmával játszik: „Alapvetően értéktelen anyagokból vannak a tárgyak, de valamilyen formában felhasználják, megidézik, vagy kigúnyolják a klasszikus formavilágot.” Meghökkenteni, elgondolkodtatni és provokálni! – ilyen szellemben készülnek Bokor Gyöngyi munkái. Megszállott tervező, aki folyamatosan újragondolja a tárgyakat, mivel képtelen azt mondani, hogy egy tárgy csak egyféleképpen nézhet ki...

Azt hiszem sosem fogom megérteni, hogy miért csak akkor válunk szociálisan érzékennyé, ha valami katasztrófa történik a világban, szerencsétlenül járt, zokogó családokról készült videókat nézünk, nagy őzikeszemekkel a kamerába bámuló beteg kisgyerekek fotóit látjuk. Miért nem működik ez alapjáraton? Nem vitatva a jogosságukat, hosszú napokig, hetekig, hónapokig, évekig tocsogunk a problémáinkban, de gyakran túl komolyan vesszük őket. Aztán jön (vagy csak észrevesszük, ami mindig is ott volt) valami valós borzalom a világban, és minő furcsaság, azonnal felülíródik a nyomoromvan program.

Csatlakozva Darqo előző posztjához, illetve folytatva a gondolatmenetét, hozzátenném: a méltán világhírű magyar elődök által a 18.-19.században elindított magyar ipari és innovációs forradalom – évszázadokat átívelő folyamata – minden ellenkező híreszteléssel szemben a látszat ellenére zajlik ám ma is!

A korabeli lángelméknek sem volt egyszerű a dolguk, hiszen az újításokat hagyományosan és kínosan nehezen befogadó, de azokat inkább elutasító hazai közeg állandó akadályokat emelt útjukba, és sajnos nincs ez másképp ma sem. Közhely bár – ennek ellenére úgy gondolom büszkék lehetünk rá –, hogy mi magyarok egyszerűen képtelenek vagyunk nem kitermelni a különböző korok aktuális zsenijeit...

Szinte napra pontosan egy évvel ezelőtt írtunk már a német Konstantin Datz grafikus-designerről, illetve ötletéről, a gyengénlátó és vak embertársaink számára továbbfejlesztett speciális, Braille-írással ellátott Rubik-kockájáról.

(ugrás a posztra hajtás után, a képen keresztül)

Lehet túlszépíteni a dolgokat, oly sok minden szól azonban az idealizált, gyönyörű felszín alatti rothadásról, elég csak körbenézni a környezetünkben. Nem kell művésznek lenni ahhoz, hogy az átlagnál érzékenyebben reagáljunk, amikor úton-útfélen hazugságokba botlunk, viszont ahhoz, hogy ennek kifinomult formában adjunk hangot, nem árt némi tehetség. A mexikói Oaxaca-ban élő és dolgozó 39 éves híres tetováló művész, Jerónimo López Ramírez aka Dr Lakra pont ebbe a tehetséges kategóriába tartozik.

Múlt héten indult haverblogos válogatásunk második kiadásához érkeztünk. Tudom, vasárnap van, végre tavasz van, hosszú hétvége van, de azért érdemes kikattintani a többiek remek posztjára, nehogy lemaradjatok valami fontos dologról, és a mai naphoz szükséges kellő mennyiségű plusz inspirációját bezsebelhessétek. Enjoy!

Már gyerekkoromban is képes voltam órákig bámulni a szoci szekrénysorunk fabetétesnek álcázott felületét (és egyéb más lakásban található dolgot), kutatva az ismerős, beazonosítható alakokat, arcokat, figurákat. Ez a szerelem mind a mai napig megmaradt, talán innen a rajongás a részletes műalkotások iránt, különös tekintettel azokra, amiken az ember akár órákig el tud bogarászni. Az 1984-es születésű ifjú japán művész, Sagaki Keita mindenki számára ismerős alakokat megjelenítő képeinek kvintesszenciája is a mérhetetlen részletességben rejtőzik. Tollal és tintával készült alkotásain szinte teljesen improvizált alakok ezreiből épül fel a teljes mű, én pedig teljesen kész vagyok tőlük...

Kognitív disszonanciát ugyan nem okozott, de bevallom az első pillanatokban nálam is kiverte a biztosítékot két fehérorosz ipari formatervező, Igor és Maria Soloyov magasabb tudati szinteket feltételező brainstormingjának agyszüleménye. Legújabb projektjük ugyanis nem más, mint egy energiatakarékos fénycső, ami konkrétan egy világító emberi agyvelő látványát idézi. Bár lájtosan girbegurba izzókkal évek óta tele vannak a szaküzletek, ennyire agytekervényesre hangolt bizarr fényforrással eddig még nem találkozhattunk ebben a piaci szegmensben. De majd mostantól...!

Brutális, egyértelműen design évkönyvekbe való cucc!

Négy elismeréssel honorálták a Sony designt. A Sonyt a design határainak feszegetéséről is jól ismerik. Ez most nem csak ismertséget, de rekordszintű, négy Arany Díjat hozott az iF Design Awards átadóján A világ egyik legelismertebb design versenye, az International Forum Design Awards (iF), ismét díjakkal ismerte el a Sony, a design területén kifejtett munkáját. A mintegy 3000 nevező között csak 50 díjat osztottak ki, így a Sony saját rekordját döntötte meg a most megítélt négy „Gold Awards” díjjal, amelyet a Handycam NEX-VG10, a BRAVIA NX800 sorozat, az “α” NEX–5 digitális fényképezőgép és a VPL-FX500L / VPL-FX30 projektor kaptak. A Sony jelenlegi termékkínálatában nem kevesebb, mint 22 iF díjjal kitüntetett termék található, amely kimagasló eredménynek számít.

Egy tavaly nyári utazás emléke, valamikor a kora délelőtti órákból. Éppen Angyalföldre érkezett be a vonat, amikor váratlanul, magasan a távolban valami meglehetősen szokatlan dolog pillanatok alatt rántott ki zsibbadt állapotomból, élesítve rá általában bágyadtan pislogó apró malac szemeimet az égi képződményre, egy több kilométer magas gigantikus kumulusz nyúlra...

Jose Geraldo Reis Pfau tehetséges brazil szobrászművész szenvedélye motorkerékpárok iránt az 1960-as években kezdődött. Alkotásai azonban nem a hagyományos értelembe vett módon készülnek, miniatűrjeit régi karórák darabjaiból építi meg. A Blumenau-ban (Santa Catarina) született és nevelkedett 57 éves művésznek persze sok segítséget adott az elinduláshoz barátja, akinek történetesen óraboltja volt a városban. A kezdeti lépések után mára már több mint 200 darab készült el a magángyűjteményébe, kizárólag hobbiként, a hétvégéket rááldozva a motorokra, melyek közül sokat az 1969-es Szelíd motorosok című film ihletett.

Van egy jó hírem azoknak a velem együtt didergőknek, akiknek „mostmáraztán” végképp elegük van a hidegből, meg úgy általában a márciusi télből! Néha komolyan vicces időjós celebjeink, továbbá autentikus előrejelzések szerint is már csak hármat kell aludni és az ünnepi hosszú hétvégére beköszönt végre az igazi tavasz!

Sokszor van az úgy, hogy miután eljutottunk végre fejben addig a megváltó pontig, ahol már kezdünk hinni a bennünk meglévő kreativitás és/vagy szépérzék alkotó erejében, és óvatosan megtéve az első apró lépéseket, merünk hozzányúlni közvetlen környezetünk mindennapi dolgaihoz, majd konstatálva magunkban a vizuális változások pozitív összhangját, a látottak alapján még inkább felbátorodva eljutunk/juthatunk a „DIY evolúció” következő fázisába...

Na jó, nem, szebben megfogalmazva Daniel Kornrumpf a hímzés mestere, méghozzá nem is akármilyen. Ahelyett, hogy a „Home Sweet Home” hangulatú munkák, madarak és virágok bűvöletében élne, Kornrumpf egy következő szintre emelte ezt a foglalatosságot. Portréi minden esetben gondosan, kézzel varrott munkák, az apró részletek, mint például a szakáll kidolgozása, a vakító fény megcsillanása a kopott szemüvegen, az árnyalatok hatásos megjelenítése akkor válik még inkább értékelhetővé, amikor kiderül, hogy nem óriás képekről van szó, hanem kicsinyke kis műalkotásokról.