A zemberes „forradalmi” kokik meg sallerek hangzatos, ám annál idiótább, szerencsére eddig csak verbális csattanásai általában erőtlenül szoktak privát enyészettarsolyomba aláhullva kimúlni. Ám most esélyes, hogy azokat testközeli élményekben is „something real” megtapasztaljam. Két dolog miatt is. Egy: alkalmanként gyógyszer tovagurul, ilyenkor pedig képtelen vagyok - minden ígéretem ellenére - nem vitriolosan megfogalmazni a véleményemet bizonyos dolgokról. Kettő: a magyART ma bemutatásra kerülő delikvensét gátlástalanul megplagizálom. Mentségemre legyen szólva, annyira intellektuálisan vicces szövegekről, oly egyszerű és mégis nagyszerű munkákról van szó, melyek mellett nem mehetek el szó nélkül. Tegnap színekkel próbáltam némi vidámságot csempészni ebbe a – szerintünk továbbra is depi – szürkeségbe, most szó és kép együtt próbál mosolyt csalni az arcokra: Wittmann Blanka

Susan Stockwell munkája rengeteg formát ölt, az apró műveken keresztül a nagyszabású installációkig, szobrokig, rajzokig és kollázsokig terjed, és leginkább ökológiai, geopolitikai kérdéseket feszeget. Ehhez mérten az alkotásaihoz felhasznált anyagok között is számtalan újrahasznosítható kütyü, hétköznapi háztartási-és ipari hulladék szerepel.

Laurel Roth ügyesen állít görbe tükröt elénk. Belenézve halk kuncogás közben gondolkodhatunk el saját magunkon. Jó benyomást kelteni muszáj, az emberiségre jellemző egyedülálló eszköztár segítségével díszbe öltöztetve a testünket, mindig a topon indulunk a vadászatra (vagy mindenki nevezze annak, aminek akarja). Feltűnősködünk, mutogatjuk magunkat, hogy a kiszemelt mindenképpen észrevegyen, flörtölünk, vagy inkább páváskodunk és eljárjuk a "násztáncot". Szemléltetésképpen talán pont ezért esett a művésznő választása a madarakra, azon belül is a pávákra. No meg a női szépségápolási termékekre.

Repül az idő. Alig vagyunk túl az elsőhöz képest még több embert vonzó második magyARTos kiállításmegnyitón – ahol Kiss Emese brutáljó grafikáihoz fahéjas sült alma és külön kis performansz járt az érdeklődőknek (képeket itt találtok) –, máris nyakunkon a harmadik. Ezúttal Mészáros Zsuzsa aka. Amishael, szabadúszó arculattervező, animációkészítő [Kispál és a borz], festő, grafikus, illusztrátor (szumma: multitalent kreatív) munkáiból kerül kiállításra néhány értékes darab, pontosabban a „fukucu” című sorozatából.

A kiállítás november 29-én este 19:30-kor kezdődik (és december 13-ig tekinthető meg) az Odeon-Lloyd Moziban (1136 Hollán Ernő u. 7.). Az est tematikája is a „fukucu” köré szerveződik, amelyet Horváth Gábor (MoME) nyit majd meg, aztán Amishael barátai a műveiből tartanak egy leheletnyi felolvasást, ezután pedig egy japán kard-harcművészeti bemutató következik. Ha ez nem volna elég, a magyarhangyások is a megnyitóhoz igazítják az esti filmvetítést, ugyanis Miyazaki Vándorló palotáját lehet majd megnézni 21 órától. Mindenképpen lesz valami vendégváró kaja is, de ez egyelőre legyen meglepetés. Várunk mindenkit szeretettel, már csak azért is, mert idén ez lesz az utolsó magyARTos kiállítás (a karácsonyi hosszú szünet után január 26-án térünk vissza az Odeonba a 4. kiállítással).

A találékony hollandok megint kitaláltak valamit! Most épp azt, hogyan kelhetünk át nyakig a vízben, mégis csont száraz lábbal például egy "folyón". Nemrégiben nyitották meg a holland Fort de Roovere erődöt a turisták előtt, a látogatók azonban nem egészen szokványos módon juthatnak el az építménybe. Az erődhöz vezető normál híd helyett az építészek ugyanis úgy döntöttek, hogy minden kreativitásukat és mérnöki tudásukat bevetve, egy süllyesztett hidat helyeznek a vízbe.

Yuki Matsueda, díjnyertes japán művésznek valódi fogalmai vannak arról, hogy hogyan kell a konvenciókat levetkőzni, határtalanul és kreatívan gondolkodni. Bár művei egyszerű ötlettől vezéreltek, mégis eredeti és érdekes megvalósítást kapunk az Ibarakiban született, Tokiói Művészeti Egyetemen végzett 31 éves alkotótól. Hétköznapi tárgyak ezek, amelyeket jól „becsomagol”. Bár ennek a fóliának tűnő, ki tudja milyen anyagból készülő burkolatnak az ő esetében főszerep jut, hiszen a megjelenített alkotások mindegyikéből szabadulni szeretnének bizonyos részek. A tojásból a sárgája, a puzzle-ből a központi darab, a kártyalapokról a jelek, minden szökni próbál.

Nanan a (legjobb értelemben vett) szánalom érzéséből táplálkozva készíti legújabb, Urban Lights című sorozatát, ami ügyesen használja az egyszerű lakberendezési tárgyban, a lámpában rejlő lehetőségeket. Egyedi műalkotássá formálja az egyes darabokat, külön személyiséget adva mindegyiknek. Összegyűjtve, felújítva és átalakítva a szeméttelepeken talált eldobált lámpák sokaságát, kedves, aranyos és szívmelengetően szomorú lámpalényeknek ad életet, a baljóslatú hangulat fokozása érdekében pedig lepukkant, posztapokaliptikus városi környezetbe, néha külön életképekbe helyezi őket. Az ember legszívesebben örökbe fogadná mindegyiket...

Amikor 1948-ban egy Reggio Emilia tartományban található községben, Guastalla-ban Vittorio Bertazzoni megalapította, biztosan nem gondolta volna, hogy hatvan évvel később a S malterie M etallurgiche E miliane G uastalla nevű családi vállalkozás konyhájára egyszer majd komoly bevételt hozhatnak az amerikai, ausztrál vagy épp a dúsgazdag öböl menti sejkségekből származó eladások. Pedig, ma épp ez a helyzet...

Devorah Sperber amerikai installációs művész a pixelek bűvkörében él, ám különleges alkotásaihoz a képkockákat cérnagurigák szolgáltatják. Ezekből készíti el általában híres képek mását, ráadásul fejjel lefelé, így alapjáratban teljesen élvezhetetlen művekről van szó. A látszat persze csal, hiszen minden képhez mellékel egy optikai eszközt, amibe belenézve igaz, hogy kissé torz változatban, de megláthatjuk, hogy miről is szól valójában az alkotás.

Az tiszta sor, hogy a nyúl a termékenység, bujaság, vérbőség szimbóluma, de hogy pontosan miért használják a művészek előszeretettel, ráadásul mindig változatos helyszíneken és gigantikus méretben, azon sajnos még gondolkodnom kell egy kicsit. Pusztán az adott helyszín (minden értelemben vett) forgalmának növelése túl egyszerű válasznak tűnik. Ráadásul jelen esetben egy repülőtérről van szó. Lawrence Argent amerikai művész 17 méter hosszú, több mint 4 és fél tonnás, alumíniumból készített piros nyulát ugyanis éppen egy repülőtéri terminálban állította ki.

Madarász Gergely érdeklődése a képzőművészet iránt korán megmutatkozott, mint ahogy az lenni szokott. Középiskolai tanulmányai előtt rajzszakkörökben képezte magát, majd a Bokányi Dezső Képző és Iparművészeti Szakközépiskolában előbb kőszobrász/kőfaragónak tanult, később az Eszterházy Károly Főiskolán rajz-vizuális kommunikáció tanári végzettséget szerezett. Képei megfestésénél nem vezérlik nagy-nagy célok, igazából csak az emberek elé szeretne tárni olyan tanulságokat, amik lehetnek helyesek vagy helytelenek, de mindenképpen elgondolkodtatóak. Kedvenc eszköze a humor, amelynek gyakori alkalmazásával szeretné elérni, hogy tudjunk önmagunkon nevetni, és hagyni, hogy mások is nevessenek rajtunk.

Amy és Lucy a két grafikus-designer megbecsült és népszerű figurái a pezsgő melbourne-i művésztársadalomnak, amikor pedig a két barátnő - általában a hétvégéken - összejön egy csacsogóscsajos teadélutánra, semmi egyebet nem csinálnak, mint - közös kis projektjük keretén belül - mindenből, ami a kezük ügyébe kerül, szavakat gyártanak...

Oleg Shuplyak eredetileg építésznek tanult, de végül nem akarta csak erre a területre korlátozni az életét, inkább festészetet kezdett tanítani gyerekeknek. A 44 éves ukrán festőművész képein egyből megakadt a szemem, még úgy is, hogy a jelen pillanatig nem tudom eldönteni, tetszik-e a végeredmény vagy sem...Mindenesetre érdekes, és jó sokáig lehet bogarászgatni, megkeresni a rejtett apróságokat a festményeken. Néhány részlet talán giccsbehajló, máshol csak túlcsordulóan édes momentumokkal fűszerezett, de végül valahogy mindenről kiderül, hogy a végeredményért született, az érdekes optikai illúziók szolgálatában áll.

A bűbájos stilboszik igen nagy fába vágták "varázspálcáikat", amikor is egy galaktikusan nagy varázslás veszi holnap kezdetét, stílszerűen természetesen a Merlinben! Amit a lányok látatlanban garantálnak: hogy az egy teljes napon át tartó szeánszon nem lesznek függőben hagyott misztériák! Részletes program a hajtás után: 

Kína híres kortárs művésze, Xu Bing az elmúlt több mint tíz évben dohányzással kapcsolatos projekteken dolgozott. 2000-ben az észak-karolinai Duke Egyetemen mutatta be az első, dohánylevelek által inspirált műalkotását, majd 2004-ben a kínai Shanghai Gallery of Art-ban jelentkezett a második kiállítással, jelenleg pedig a Virginiai Szépművészeti Múzeumban a trilógia harmadik és egyben utolsó darabját mutatja be, egy tigrismintás cigiszőnyeget.

Paul Cadden skóciai születésű művész lenyűgözően aprólékos, fájdalmasan realisztikus rajzokat készít. Természetesen fényképek alapján készülő alkotásaival úgy manipulálja az érzékeinket, mintha ez a legegyszerűbb dolog volna a világon. Képes lemásolni mindent a legapróbb részletekig, teljesen mindegy számára, hogy egy idős ember arcán végigfutó ráncokról, egy égő cigarettából áramló füstről, vagy valaki arcán lecsorduló vízcseppekről van szó. Az 1964-ben született elképesztően tehetséges művész minden képe hihetetlenül és megtévesztően realisztikus végeredménnyel zárul. Hétköznapi emberek mindennapi helyzetekben a folytatásban.

1966-ban Bécsben született. Grafikai és képzőművészeti tanulmányai után fotósként kezdett dolgozni, majd '92-ben New Yorkba költözött. Fő irányvonalai a „still life”, valamint az editorial és reklámfotózás. Munkáival rendszeresen találkozhatunk olyan magazinokban, mint: New York Times Magazine, V Magazine, V Man, Vogue Nippon, Amica, Another Magazine, Tenmen, Numéro Beauté, Elle Italy, Glamour Italy, Wallpaper, Wall Street Journal, Tatler Russia, WAD, S Magazine, I like my style, Departures, Details, Pin-Up, Stern, Süddeutsches Magazin vagy a Zeit Magazin...

Lelkes rajongók egy csoportja a leghíresebb, 1931-es Frankenstein film 80. évfordulójára talán egy holdfényes éjszakán álmodta meg az It's Alive! projektet, amelyben stílusosan 80 darab Boris Karloff-féle mellszobornak kellett új értelmezést adnia 80 különböző (művésznek) teremtőnek. A saját vízióból merítkező, önálló stílussal rendelkező kézzel készített változatok a Floridai Orlandóban található CityArts Factory-ban kerültek kiállításra november 11-ig, ezt követően pedig árverésre bocsátották az elkészült műveket. Bárki vásárolhat szörnyet magának, a bevételből pedig a St. Jude Kutató Gyermekkorház betegeit támogatják.

Andy Kehoe fantáziavilága mindenféle állatok és lények által lakott, egy olyan hely, ahol szinte soha véget nem érő ősz honol. Nevezhetnénk depressziósnak is akár, de a szürreális helyszín különleges figurái sosem félelmetesek, inkább csak furcsák, hozzájuk pedig pont passzol, sőt, egyfajta melegséget kölcsönöz a háttérként megálmodott tájak többsége.

Tudom, tudom, a hajas témák nem feltétlenül nyerőek, sokszor tapasztaltam, de egyrészt olyan még nem volt, ami most következik, másrészt nem lehet mindig csak szépséges témákról írni. Néha kell valami, ami határokat feszeget, ami felkavar, esetleg megbotránkoztat, vagy csak befolyásolja a szépségről alkotott fogalmainkat, megerősítve vagy elbizonytalanítva ezeket. Zaira Pulido, kolumbiai művész hajjal hímzett alkotási ilyenek.

Csak remélni tudjuk, hogy rajtunk kívül mások is jókat tudnak rötyögni, egykor meghatározó filmélményeink karaktereinek humoros, szubjektív átiratain. Chris McVeigh aka PowerPig, a kanadai Halifaxban élő fotós-designer, miközben – szemmel láthatóan - második kamaszkorát éli az idő alatt, amíg például rohamosztagosokat inszinuál [:)], egészen jól meg is élhet hobbijából, hiszen T-Shirt-re megkomponált jópofa improvizációit bárki magára kaphatja, ha ellátogat ide...

Szokás szerint, amikor egy művész elkészít egy életnagyságú, emberi alakot formázó szobrot, az általános cél az, hogy a lehető legtökéletesebb mértékben leutánozza az emberi fizikum sajátosságait, mert ekkor tartjuk „szépnek” az elkészült alkotást. Persze a Manzárdon ennek ellenkezőjét szoktuk bizonyítani a legtöbbször, és a szépséggel kapcsolatos elképzelésekre mérünk súlyos csapásokat.

Bár nem különösebben új az ötlet, mégis jópofa dologról van szó, és vírusként terjeng manapság. A MadSon11 nick-nevű Reddit felhasználó a közelmúltban készített egy mashup-ot, lefényképezte saját magát, és az önarcképen az állát a 10 dollároson található Alexander Hamiltonéval helyettesítette (felső fotó).

Titokzatos kór, vagy csupán az emberi tényező? Az utóbbi években egyre aggasztóbb méreteket ölt világszerte a méhek pusztulása, ami - a független intézetek kutatásai szerint - jelentős mértékben a Varroa Destructor parazita pusztításának tudható be. Amennyiben a fertőzést nem észlelik időben és nem kezelik megfelelően, a Varroa Destructor teljes mézméh-kolóniák pusztulását okozhatja. A szakértők becslései szerint az ember által fogyasztott élelmiszerek mintegy harmadának előállításához szükséges a méhek mint a virágok és termények beporzóinak tevékenysége. A vadon élő növények beporzásával a méhek a biodiverzitáshoz is nagymértékben hozzájárulnak. Tévednek tehát azok, akik szerint mindez „csupán” azt jelenti, hogy kevesebb mézet kenhetünk majd a vajas kenyérre...

Mire jó egy egyszerű és apró füzet? Receptek, telefonszámok, bevásárlólisták, programidőpontok feljegyzetelésén kívül lehet firkálgatni is bele, meg persze olyan lenyűgöző alkotások, szürreális mesterművek is készíthetőek a lapjaira, mint amilyeneket James Jean varázsol a kicsiny oldalakra.