Duzzogva bár, de Athén is azok közé a városok közé tartozik, ahol szeretnék csak úgy hazaérni, és valójában az is teljesen indifferens, hogy honnan. A lényeg, a saját kecó, meg a hely szelleme, meg az, hogy errefelé ez évezredek óta adott. Hát még, ha olyan falak közé érkeznék, ahol minden vérprofin rám - a férfira [sic!] - van szabva...
Ahol a falak és a mennyezet héja fekete acélból van, ráadásul lézerrel vágva, és ha akarom – mert ez nem gipszkarton - izomból tologathatom. Ahol a férfiasan nemes diófa parkettát izgalmas led-fényrések törik meg, és ahol ugyanez a diófa borítás egyáltalán nem morcos eleganciával kúszik fel a bútorok oldalára, hogy a fényes fehérre lakozott felületekkel eposzi tökéletességben állapodjon meg. Talán a dráma fokozása érdekében a feketére lakozott Fazioli mellé én komponáltam volna még egy csocsóasztalt a jobbik fajtából, mondjuk egy Garlando-t, de nélküle is kerek a kép, akár egy görögdinnye.
Vangelis Paterakis fotói egyértelműen bizonyítják, itt mindent a 180 négyzetméter egyedüli urának szükségleteire kalibráltak. Dimitris Karampatakis építész és Dmitris Sigos belsőépítész - szvsz - megalkotta minden görög alfahím álmát a hibátlan legénylakást.
Hölgyeim: míg emésztik az olvasottakat, engesztelésül pengethetnék valamit önöknek a buzukimon...?
via: Yatzer.com
