Nem csak a ma extra mennyiségben bezabált csokoládé, hanem az elkövetkező ünnepi időszakban elfogyasztásra kerülő összes finomság okozta elhízásos tünetek kezelésére készülvén, ma egy olyan dizájnos konyhai kiegészítőt ajánlanék, ami úgy segít leadni a fölösleges kilókat, hogy közben nem kell lemondanunk a kajálásról. Sőt, segítségével minél többet és minél nagyobb mennyiségben eszünk, annál többet mozoghatunk.

Kétség sem fér hozzá, hogy a mai napot vele kell indítanunk. Ahogy a képekből is látszik majd, nem mindenki örül neki, de akkor is Mikulás van. Könnyed kezdésként pár igen jól sikerült 60-as évekbeli fotót gyűjtöttem össze a Life Magazin képtárából. Az egyik sorozat megilletődött gyerekekről (by the way miért van az, hogy sok gyerek sírva fakad a Mikulástól? Rólam is készült egy ilyen kép...), a másik pedig a „Mikulás-iskolák Harvardjában”, a Charles W. Howard-féle Santa Claus School-ban készült, ahol idén novemberben már a hetvenötödik évfolyam vehette át a Mikulás-diplomát. Remélem, minden olvasó kitisztította már a cipőcskéjét!

Gondolkodás nélkül ez a név jutott az eszünkbe. Mert olyan jólfésült, el is kereszteltük gyorsan a lurkót PÖTI-nek. Első pillanatban még azt hittük, egy újabb ovisoknak szánt felnőttjáték-mutációval van dolgunk, pedig dehogy! A látszat ellenére itt bizony egy nagyon is piacképes új sztenderdről van szó, nincs mese...

Dénes Istvánnal kapcsolatban viszonylag nehezen, bár inkább szövevényesen indult a magyARTos megjelenés tető alá hozása. Semmi rosszra nem kell gondolni, egyszerűen csak vicces helyzet alakult az egész köré. Először István két keresztnévből álló teljes neve és az ebből fakadó bizonytalanságom okozott kisebb derültséget, majd közvetlenül utána az, hogy a többszöri levélváltások alkalmával derült csak ki, nem is Istvánnal levelezek, hanem a feleségével, Zsuzsával, mert István nem rajongója a számítógépnek. Aztán később a jelenleg Új-Zélandon élő és dolgozó művész alkotásairól készült Szász Marcell fotók beszerzése hozott kisebb bonyodalmat. Nehéz szülés volt, de úgy gondolom, megérte! A rendkívül tehetséges faszobrász egyedi művei és bemutatkozása következik a folytatásban.

Biztos emlékeztek még Jaume Plensa tapizható szobraira. Nos, Cédric Le Borgne bonyolult drótszobrait hasonló formavilággal rendelkeznek. Nem annyira gigantikusak, mint Plensa művei, viszont lélekemelő alkotásokról van szó. A Les Voyageurs című sorozatban ücsörgő és/vagy repülő embereket, a La Biche sorozatban legelésző szarvast, és a Les Naufragés sorozatban guggoló, felegyenesedő majmokat néha különleges fényhatásokkal világítja meg.

Mai kedvencünk egy fiatal hazai grafikus Bátori Zsuzsa, akiről a hálón meglepően kevés - vajh' miért? - a mindenki által elérhető publikus információ. Pedig eddigi munkáit átnézve szerintünk ennél ő sokkal nagyobb publicitásra van predesztinálva...

Van pár olyan dolog, amit csak hosszas unszolásra mernék megtenni az életben. Korábban a barátokkal gyakran játszottuk a „Mennyiért?” című játékot, ami értelemszerűen a kellően brutális vagy gusztustalan dolgokkal kapcsolatban ösztönző erejű összegek elméleti bedobálását foglalta magába, a bevállalósság megkönnyítése érdekében. Nem tudom, hogy elegendő volna-e a bennem élő kalandvágy vagy csak pénzért vállalnám-e be azt az üvegsétányt, amit a Tianmen hegyi nemzeti parkban adtak át a közelmúltban?!

Sokszor elhangzott már, de most is igaz. Messziről nézve, Jason Sho Green golyóstoll portréi is úgy néznek ki, mint bármely más portré, azonban minél közelebb megyünk hozzá, annál több részlet rajzolódik ki. Az amerikai művész képein sosem találkozhatunk véletlenül húzott tollvonásokkal, mindennek fontos és elengedhetetlen szerepe és helye van. Ha már nagyon-nagyon közel vagyunk, minden világossá válik. Az arcokon belül emberek, állatok, fantasztikus lények, fák és házak tömkelege, sőt, még a Robotzsaru is felfedezhető, elérve, hogy akár órákon keresztül nézelődjünk, mindenféle unalomérzet nélkül.

Mára Herczeg Zoltán és Alexander McQueen [RIP] kollekciójából választottam ki egy-egy különlegesen szép darabot. A két 'kékvérű' tervező/divatház ugyanis olyan extravagáns surranókat tolt ki a karácsonyi piacra, amitől szem nem marad szárazon, főleg ha legalább egy pár nem figyel otthon a privát gardróbban. Sok közös ugyan nincs bennük, hiszen az egyiket a tavaszi-nyári szezonban, a másikat meg inkább az őszi-téli időszakban ajánlott viselni. Egyben azonban mégis egyformák. Boldogan hordanám mindkettőt.

Egészen pontosan huszonötöt kell már csak aludnunk, hogy a csengettyűk csilingelése után máris rávethessük magunkat a karácsonyfák alatti ajándékokra, a pillanat tört része alatt semmisítve meg a sokszor órák alatt elkészült csomagoláskölteményeket. Előttünk van még az arany, ezüst és bronz vasárnap, ezért talán nem késő még, ha szolgálunk néhány tuti tippel azoknak, akik az ünnepekig hátralévő három, négy hétre hagyták a meglepi beszerzését.

Az írországi Dublinban található Harlech Házat nem lehet éppen minimalista épületnek nevezni, sem belül, sem kívül. Az épület kevesebb, mint egy hektárnyi területen található, de ennek bizony minden szeglete tele van varázslattal. Az eredeti funkcióját tekintve hét hálószobás családi házként szolgáló otthon jellemzője a vallásos ikonográfia és a különböző mesemotívumok jelenléte, azonban a legnagyobb figyelmet mindenképpen az elképesztően részletesen és szépen megmunkált sárkány-kapu kapja a környékbeliektől és turistáktól.

Duzzogva bár, de Athén is azok közé a városok közé tartozik, ahol szeretnék csak úgy hazaérni, és valójában az is teljesen indifferens, hogy honnan. A lényeg, a saját kecó, meg a hely szelleme, meg az, hogy errefelé ez évezredek óta adott. Hát még, ha olyan falak közé érkeznék, ahol minden vérprofin rám - a férfira [sic!] - van szabva...

Greg Brotherton amerikai szobrász, designer, illusztrátor és számítógépes animátor acél, fa, üveg, beton, valamint antik pénztárgépek, telefon, sör csapok és egyéb hasonló, újrahasznosítható tárgyakból készíti különleges (leginkább Tim Burton és Edouard Martinet fantáziavilágának összeházasításából megszülető) szobrait. Az 1968-ban az Iowa-i Ames-ben született művész témái, aprólékosan kidolgozott szobrai általában mitológiai jellegűek, de műhelyének mélyéről gyakran előkerülnek saját karakterek is.

A skóciai születésű, párizsi székhelyű művész, Georgia Russell igencsak jártas a kétdimenziós nyomatok manipulálásában, amelyeket egy szike élességű kés segítségével tesz érzelmes és romantikus műalkotásokká. Újságok, térképek, folyóiratok, kották, használt könyvek lapjaira, és nem egyszer aktképekre, különböző fényképekre műt rá organikus vonalakból és pontokból álló könnyed és röpke réteget.

Mint látható, David Herbert amerikai művész „Monarch” című különleges szobrát H. R. Giger kultikus lényei inspirálták. A festő, képzőművész, szobrász illusztrációit alapul vevő Alien-másolat meglehetősen lazán ücsörög egy széken, de hát teheti is, hiszen az ember vs Alien harcban általában mindig ő áll nyerésre. A szobor ártalmatlanságot tükröz, ezt bizonyítandó, Herbert még egy lepkét is ráhelyezett a kezére, ami ne tévesszen meg senkit, főleg ne a kis cipőcskék. A közel 2 és fél méter magas teremtmény csirkeháló, purhab, gipsz, króm festék, színes papír, rétegelt lemez és acél felhasználásával készült 2 hónapon keresztül.

A zemberes „forradalmi” kokik meg sallerek hangzatos, ám annál idiótább, szerencsére eddig csak verbális csattanásai általában erőtlenül szoktak privát enyészettarsolyomba aláhullva kimúlni. Ám most esélyes, hogy azokat testközeli élményekben is „something real” megtapasztaljam. Két dolog miatt is. Egy: alkalmanként gyógyszer tovagurul, ilyenkor pedig képtelen vagyok - minden ígéretem ellenére - nem vitriolosan megfogalmazni a véleményemet bizonyos dolgokról. Kettő: a magyART ma bemutatásra kerülő delikvensét gátlástalanul megplagizálom. Mentségemre legyen szólva, annyira intellektuálisan vicces szövegekről, oly egyszerű és mégis nagyszerű munkákról van szó, melyek mellett nem mehetek el szó nélkül. Tegnap színekkel próbáltam némi vidámságot csempészni ebbe a – szerintünk továbbra is depi – szürkeségbe, most szó és kép együtt próbál mosolyt csalni az arcokra: Wittmann Blanka

Susan Stockwell munkája rengeteg formát ölt, az apró műveken keresztül a nagyszabású installációkig, szobrokig, rajzokig és kollázsokig terjed, és leginkább ökológiai, geopolitikai kérdéseket feszeget. Ehhez mérten az alkotásaihoz felhasznált anyagok között is számtalan újrahasznosítható kütyü, hétköznapi háztartási-és ipari hulladék szerepel.

Laurel Roth ügyesen állít görbe tükröt elénk. Belenézve halk kuncogás közben gondolkodhatunk el saját magunkon. Jó benyomást kelteni muszáj, az emberiségre jellemző egyedülálló eszköztár segítségével díszbe öltöztetve a testünket, mindig a topon indulunk a vadászatra (vagy mindenki nevezze annak, aminek akarja). Feltűnősködünk, mutogatjuk magunkat, hogy a kiszemelt mindenképpen észrevegyen, flörtölünk, vagy inkább páváskodunk és eljárjuk a "násztáncot". Szemléltetésképpen talán pont ezért esett a művésznő választása a madarakra, azon belül is a pávákra. No meg a női szépségápolási termékekre.

Repül az idő. Alig vagyunk túl az elsőhöz képest még több embert vonzó második magyARTos kiállításmegnyitón – ahol Kiss Emese brutáljó grafikáihoz fahéjas sült alma és külön kis performansz járt az érdeklődőknek (képeket itt találtok) –, máris nyakunkon a harmadik. Ezúttal Mészáros Zsuzsa aka. Amishael, szabadúszó arculattervező, animációkészítő [Kispál és a borz], festő, grafikus, illusztrátor (szumma: multitalent kreatív) munkáiból kerül kiállításra néhány értékes darab, pontosabban a „fukucu” című sorozatából.

A kiállítás november 29-én este 19:30-kor kezdődik (és december 13-ig tekinthető meg) az Odeon-Lloyd Moziban (1136 Hollán Ernő u. 7.). Az est tematikája is a „fukucu” köré szerveződik, amelyet Horváth Gábor (MoME) nyit majd meg, aztán Amishael barátai a műveiből tartanak egy leheletnyi felolvasást, ezután pedig egy japán kard-harcművészeti bemutató következik. Ha ez nem volna elég, a magyarhangyások is a megnyitóhoz igazítják az esti filmvetítést, ugyanis Miyazaki Vándorló palotáját lehet majd megnézni 21 órától. Mindenképpen lesz valami vendégváró kaja is, de ez egyelőre legyen meglepetés. Várunk mindenkit szeretettel, már csak azért is, mert idén ez lesz az utolsó magyARTos kiállítás (a karácsonyi hosszú szünet után január 26-án térünk vissza az Odeonba a 4. kiállítással).

A találékony hollandok megint kitaláltak valamit! Most épp azt, hogyan kelhetünk át nyakig a vízben, mégis csont száraz lábbal például egy "folyón". Nemrégiben nyitották meg a holland Fort de Roovere erődöt a turisták előtt, a látogatók azonban nem egészen szokványos módon juthatnak el az építménybe. Az erődhöz vezető normál híd helyett az építészek ugyanis úgy döntöttek, hogy minden kreativitásukat és mérnöki tudásukat bevetve, egy süllyesztett hidat helyeznek a vízbe.

Yuki Matsueda, díjnyertes japán művésznek valódi fogalmai vannak arról, hogy hogyan kell a konvenciókat levetkőzni, határtalanul és kreatívan gondolkodni. Bár művei egyszerű ötlettől vezéreltek, mégis eredeti és érdekes megvalósítást kapunk az Ibarakiban született, Tokiói Művészeti Egyetemen végzett 31 éves alkotótól. Hétköznapi tárgyak ezek, amelyeket jól „becsomagol”. Bár ennek a fóliának tűnő, ki tudja milyen anyagból készülő burkolatnak az ő esetében főszerep jut, hiszen a megjelenített alkotások mindegyikéből szabadulni szeretnének bizonyos részek. A tojásból a sárgája, a puzzle-ből a központi darab, a kártyalapokról a jelek, minden szökni próbál.

Nanan a (legjobb értelemben vett) szánalom érzéséből táplálkozva készíti legújabb, Urban Lights című sorozatát, ami ügyesen használja az egyszerű lakberendezési tárgyban, a lámpában rejlő lehetőségeket. Egyedi műalkotássá formálja az egyes darabokat, külön személyiséget adva mindegyiknek. Összegyűjtve, felújítva és átalakítva a szeméttelepeken talált eldobált lámpák sokaságát, kedves, aranyos és szívmelengetően szomorú lámpalényeknek ad életet, a baljóslatú hangulat fokozása érdekében pedig lepukkant, posztapokaliptikus városi környezetbe, néha külön életképekbe helyezi őket. Az ember legszívesebben örökbe fogadná mindegyiket...

Amikor 1948-ban egy Reggio Emilia tartományban található községben, Guastalla-ban Vittorio Bertazzoni megalapította, biztosan nem gondolta volna, hogy hatvan évvel később a S malterie M etallurgiche E miliane G uastalla nevű családi vállalkozás konyhájára egyszer majd komoly bevételt hozhatnak az amerikai, ausztrál vagy épp a dúsgazdag öböl menti sejkségekből származó eladások. Pedig, ma épp ez a helyzet...

Devorah Sperber amerikai installációs művész a pixelek bűvkörében él, ám különleges alkotásaihoz a képkockákat cérnagurigák szolgáltatják. Ezekből készíti el általában híres képek mását, ráadásul fejjel lefelé, így alapjáratban teljesen élvezhetetlen művekről van szó. A látszat persze csal, hiszen minden képhez mellékel egy optikai eszközt, amibe belenézve igaz, hogy kissé torz változatban, de megláthatjuk, hogy miről is szól valójában az alkotás.

Az tiszta sor, hogy a nyúl a termékenység, bujaság, vérbőség szimbóluma, de hogy pontosan miért használják a művészek előszeretettel, ráadásul mindig változatos helyszíneken és gigantikus méretben, azon sajnos még gondolkodnom kell egy kicsit. Pusztán az adott helyszín (minden értelemben vett) forgalmának növelése túl egyszerű válasznak tűnik. Ráadásul jelen esetben egy repülőtérről van szó. Lawrence Argent amerikai művész 17 méter hosszú, több mint 4 és fél tonnás, alumíniumból készített piros nyulát ugyanis éppen egy repülőtéri terminálban állította ki.