Igaz, hogy télen sokkal stílusosabb lett volna Timoty John melegséget árasztó, jól bebugyolált bútor-és kiegészítőkollekciójának a bemutatása, de nincs mit tenni, most került a bloggerek figyelmének központjába. Különben is, azért még hűvösek ezek a tavaszi éjszakák...
Régóta szeretnék rájönni: a tudat boldogsága milyen vastag falakba ütközik? Miként működnek azok a mágnesek, melyek masszívan visszahúzzák akkor is, mikor törne már kifelé a nem önkéntesen vállalt fogságból a testburkon át, hogy a "gazdi" arcára kiülve végre egy jóízűt kacagjon a világba? Ami tutifix eddig: kellenek az új hidak, melyek a külvilággal összekötnek! És nem "one way ticket" üzemmódban kívánatos a közlekedés rajtuk! Hogy ki a hídőr, ki a francot érdekel?! Egyre gyakrabban érzékelem, az ember attól válik a külvilág számára érdekessé, izgalmassá, esetleg vonzóvá, ha képes másokkal is megosztani a saját boldogságát. Mert az úgy olyan jó, ha az ember kivirágzik és át tudja adni a vele történt csodákat; mikor minden szavában ott van a mosoly, a millió igen; a lélekragyogás!
Fotó: Gyarmati László
Képzeld el, reggel kilépsz a lakásod ajtaján, a sportosság jegyében inkább a lépcsőn indulsz lefelé, és az egyik fordulóban egy hatalmas kartonkéssel „leszúrt áldozat” fetreng a földön. A pillanat tört része alatt futna végig rajtad minimum három érzet, melyek közül az első az ijedtséggel kevert sokk, majd utána a zavarodottsággal egybekötött megbotránkozás, és végül, mikor felfogtad, hogy mit is látsz valójában, a gyöngyöző kacajjal egybekötött megkönnyebbülés.
A márka a terméket azonosító egyedi szimbólum, amelynek célja a termék megkülönböztetése más termékektől a piacon. A márka rendszerint a fogyasztó gondolkodásában összekapcsolja a terméket a gyártóval. Egy márka felépítésénél alapelv, hogy a termékhez kapcsolt tartalmak asszociatív "holdudvarában" lehetőleg csak - vagy túlnyomórészt - pozitív érzelmi töltésű fogalmak legyenek. Szájbarágós verzsönben: a jó reklámnak egy olyan idealizált valóságképet kell közvetítenie, amire a célközönség vágyik..., első lépésben!
Lehet, hogy nem is kellene túlbonyolítani, egyszerűen csak annyit mondani: kell! Ricard Mollon Anitájáról van szó, vagyis az Anita névre keresztelt betűkollekcióból kirakható polcokról. Szerelem, otthon, könyvek, zene, bármilyen szó összeállítható belőlük, csak a fantáziánk szabhat határt.
A párizsi születésű, New Yorkban élő művésznő, Mathilde Roussel egyik korábbi fűszobor-installációjáról már írtunk 2010-ben. A szobrász legújabb alkotása jóformán totálisan ugyanolyan, mint a „ça pousse! (it's growing!)”, a Lifes of Grass esetében azonban nem fekvő emberi alakokról van szó, hanem az égből aláhulló szobrokról.
Kohászati alapismeretek híján igyekszem nagyvonalúan átugrani a kokillák, olvadáspontok, stb. fejezeteken, csupán a csodálatomat fejezve ki az izraeli formatervező Hilla Shamia egyedülálló kísérlete előtt, melyben ultrakönnyű és nagyon forró alumíniumot ötvözött fával...
Az elmúlt időszakban tettem néhány erőtlen lépést annak irányába, hogy rájöjjek, vajon mitől rajongok gyermeki módon a képeken is látható kütyübútorokért, de használható gondolatok nem jöttek szembe velem, így hát letettem az egyik utamba akadó bokor aljába ezt a kérdést. Marad az, hogy a blogon korábban bemutatott cuccokhoz hasonlóan a Classified Moto lakberkiegészítői is heveny nyálcsorgást okoznak nálam.
Az újrahasznosítás nem kérdés, hanem a válasz! Gondoljunk csak bele, a saját kezeink által megszülető tartós, nem természetes, ám kisebb-rövidebb idő után hulladékká silányuló anyagok körforgásban tartásával több inspirációval és szórakozással nyomjuk tele a környezetünket, mint szeméttel. Nem jó? De! Nem én találtam fel a spanyolviaszt a képen látható ötlettel, de legalább újrahasznosítok. Hogy mi kellett hozzá? A kedves barátom által csak prolivirágnak nevezett, leánykori nevén szobai futókából néhány, illetve három darab, tisztítóból származó drótvállfa. A végeredmény persze sok szempontból vitatható és komolytalan, de a virágaim száma véges volt, az egyik legnépszerűbb betűszó pedig kéjesen kínálgatta magát. Különben is, sem én, sem a környezetem nem fog sírdogálva ránézni reggelente.
Már biztos hallottad, hogy a Manzárd egy európai blogger-versenyben vesz részt, úgyhogy ez a poszt a Live Inspire oldalon is megjelenik.
- Erre a posztra itt tudtok szavazni.
- Minden korábbi posztunkra "Laci & Tibi" név alatt a "szív" vagy a "vote" gomb megnyomásával ezen az oldalon tudtok szavazni.
Kérünk titeket, hogy dobjatok egy szavazatot, és a boldogságtól fülig fog érni a szánk! Köszönjük! ;) Míg el nem felejtjük, ugyancsak az inspiráció témájában májustól egy mindenki számára nyitott fotópályázat is lesz a Live Inspire oldalon, úgyhogy ezen pedig érdemes lesz indulnotok.
Fotó: Gerlai Tibor
Nem vagyok vega, ezért nagy családi ebédeknél előfordul az egybesült csirke, és vele együtt a jópofa hagyomány, hogy a „kívánságcsontot” jól eltörjük, mikor az kiszáradt. Persze eddig vajmi kevéssé váltak valóra a kigondolt vágyak, de ettől függetlenül mindig eljátszunk ezzel a lehetőséggel, mert különben is, és hátha. Ebből kiindulva, Kate MccGwire alkotása láttán a pillanat tört része alatt vérszemet kaptam, és azon nyomban kívánságok tucatjai buggyantak elő belőlem.
Előre leszögezem, egy másik oldalon megjelent cikkre érkezett komment alapján egy életre megtanultam, hogy a madárház bejárati lyuka elé (alá) nem igazán jó ötlet ülőrudat rakni, mert a benne lakók kegyetlenül pórul járhatnak, a Dom Arquitectura installációjára viszont az ominózus ülőrudak ellenére is felkaptam a fejemet.
Talán nem kell bizonygatnunk, mekkora öröm számunkra is, ha fiatal magyar tervezők sikereiről adhatunk hírt. Most ismét jókedvünk van, hiszen Csire Géza, 26 éves formatervező Paq Chair névre keresztelt vadiúj ötlete világszerte hatalmas visszhangot váltott ki! A kreatív fotelágyról az USA-tól kezdve Tájföldig cikkeztek már, és most mutatkozik be itthon is, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy rövid időn belül egy igazi "hip" termékké válik a fiatalok körében.
Takács Erika talán szégyenlősségből, talán csak azért, mert végül a levélszemétben kötött ki a válasz levelünk, nem jelentkezett vissza, pedig feltettük neki is a kérdéseinket, amikor a magyART-ban tett próbát. Vártunk, vártunk, végül úgy döntöttünk, hogy lesz, ami lesz, akkor majd szöveg, bemutatkozás nélkül tesszük közkincsé az alkotásait.
Most első alkalommal írunk meg úgy egy magyART-os posztot, hogy maga a főszereplő nem is tud róla, hiszen az egyik közeli barátja ajánlására került a látókörünkbe, így:
„Lényegében amiért írok, hogy egy nagyon kedves(és csinos) ismerősöm elképesztő ékszereket készít (egyre felkapottabb) süthető, vagy főzhető gyurmából. A fajtáját nem tudom. Egyelőre, ha minden igaz, még csak egy facebook "site"-ja van ahol a kis munkássága megtekinthető. Illetve azt hiszem van még valami kézműves blog ahol árulja ezeket. Az ismerősök körében biztosan tudom, hogy nagyon fogynak az ékszerek, de vaterán is nagyon sokat adott már el. Gondoltam divatos, kreatív, aktuális. Kérem, ha többet nem is, nézzék meg miket gyárt. Ha viszont, megtetszene önöknek, biztosan nagyon örülne ha viszont láthatná magát a Manzárd Café-n. A hölgy neve: Tóth Lívia.”
A Luzinterruptus művészduó tagjai ismét Madrid utcáin garázdálkodtak, és ezúttal a fényszennyezés káros hatásaira hívták fel a figyelmünket. Állításuk szerint Madridban minden megtalálható ami a környezetszennyezés fogalmába beletartozhat. (Még ha ez csak Madridra lenne igaz...) Ezek közül pedig a legnyilvánvalóbb a fényszennyezés, olyannyira hogy az éjszakai madridi égbolton nemhogy a Tejutat nem lehet látni, de csillagokat is csak elvétve. Még ha ez csak Madridra lenne igaz...velünk ellentétben azonban Spanyolországban ott van ez a két névtelen kreatív fiatal, akik a maguk módján, mégis hatásosan kívánják felrázni az embereket.
Első pillantásra azt hittem, hogy egy méteráruboltban vásárolt, nagy darab gyűrött anyaggal próbálnak manipulálni, aztán kiderült, hogy nem erről van szó. Daniele Papuli Olaszországban élő és dolgozó művész helyspecifikus installációkat készít papírból, úgyhogy ami ezután eszembe jutott, az bizony a „varázslatos” szó volt.
Naszóval! Amit erről a kunyhóról tudni kell: a gazdi tipikusan alpesi - lélegzetelállító csipkés sziklák közé ékelődött mélykék alpesi [Wallensee] tó partját szemelt ki magának. A fából, fémből és üvegből emelt 170 négyzetméteres, háromszintes épület - szemben a 2306 méter magasságba törő Churfürsten szinte egész évben havas csúcsaival -, a tóparttól néhány méterre egy tarka virágokkal teli mezőn figyel, és a KM Architecktur építészei követték el. Ez bezony álomcsapda a javából..., meg bicskanyitogató is, a kegyetlen svejci fajtából... :)
Eric Franklin Portland-i szobrász szeret molyolgatni, pepecselős és unalmas munkafolyamatokban részt venni, olyan alkotásokat készíteni, amiről első körben nem az jön le a néző számára, hogy „húdebonyolult”, hanem egyszerűen csak annyi, hogy látványos.
Városból hazafelé tartva, a kapu előtti betonlépcsőn baktattam felfelé, mikor észrevettem. Szerencséje volt, mert legendásan bamba tekintetemnek az utolsó pillanatban tűnt csak fel, hogy ott van. Fittyet hányva az őt körülvevő betontengerre, úgy döntött, márpedig élni fog. Nem máshol, ott! Hirtelen nagyon bölcs, ám halálosan unalmas kérdés villant: mi is képesek lennénk hasonló..., bármilyen szituban így alkalmazkodni?
A kérdés válaszra várva a levegőben, helyette inkább egy történet.
Két barát megy mezítláb a szavannán, kezükben a cipőjük, amikor egyszer csak egy oroszlán kezd futni a távolból feléjük. Az egyik azonnal lehajol és a cipőjét kezdi felhúzni, a másik pedig rákiált: Észnél vagy? Az oroszlánnál úgy sem lehetsz gyorsabb, minek húzod azt a cipőt? Mire a másik nagy nyugodtan feleli: Az oroszlánnál nem, de nálad igen...! :)
fotó: Gyarmati László
Úgy néz ki, mintha egy alacsony költségvetésű Transformers filmváltozat díszletei közé csöppennénk, de nem erről van szó. Zhu Kefeng egy élményparknyi robotot álmodott és valósított meg a kínai Zhejiang tartományban található Jiaxing városban.
Tény, hogy a városi mezőgazdaság kihívásokkal teli műfaj, de minden probléma legyőzhető. A legfontosabb akadály az emberek fejében van: hogy tudniillik a városi mezőgazdaságot nem lehet megcsinálni, mégpedig azért, mert nem lehet, és kész. Így vagy úgy sem lehet megcsinálni, mert még sose csináltuk és nem is fogjuk, mert nem lehet megcsinálni – hiszen pont ezért nem is csináltuk meg eddig. Persze lehet, hogy máshol működik, de itt biztosan nem fog, és ezért nem is kell megcsinálni...
Ali Golzad már gyerekkorában tudta, hogy művész szeretne lenni, de hamar megtanulta, hogy az „éhező művészek” világa nem annyira csábító. Tanulni kezdett, grafikai tervezést és fotózást, hogy a későbbiek folyamán ebben kamatoztathassa a tehetségét.
Egy dolgot megtanultam: a kreativitás nem csak néhány kiváltságosnak adatik meg az életben, hanem mindenkiben benne van. De vajon hagyjuk ezt megnyilvánulni? Talán, ha a befeszülés és a szabályok folyamatos követése helyett megpróbálunk kiengedni és játékosan hozzáállni az élethez, akkor menni fog. Játszani igenis bőven van mivel, csak körül kell nézni! Ha pedig hajlandóak vagyunk játszani, akkor előhozhatjuk az alapfelszereltségként jelenlévő kreativitásunkat, merészek, impulzívak, nyitottak leszünk arra, hogy változtassunk a dolgokon, és egyre gyorsabban, rugalmasabban reagálunk majd a minket körülvevő helyzetekre. Én próbálkozom. A minap éppen néhány csík dekortapasz és egy játékmackó felhasználásával hülyültem, amiben semmi különös nincs, de próbálkozni márpedig lehet, kell, muszáj!
Kedves Mindenki! Ez a poszt egy blogger-versenyben is részt vesz, így megjelenik a Live Inspire oldalon is, ahol szavazni lehet rá.
- Erre a posztra itt tudtok szavazni.
- Itt találjátok meg Tibi első posztját.
- Laci posztjára ide kattintva tudtok szavazni.
Kérünk titeket, hogy dobjatok egy szavazatot a szív vagy a "vote" gombra kattintva! Köszönjük! Míg el nem felejtjük, ugyancsak az inspiráció témájában májustól egy mindenki számára nyitott fotópályázat is indul, úgyhogy ezen pedig érdemes lesz indulni. Részletek itt.
Fotó: Gerlai Tibor
Az első nyertes: Molnár Liza
Háttal nem kezdünk..., de hát..., most szóhoz sem jutunk! Első fészbúkos borítókép-pályázatunkra, ugyanis rengeteg remek fotó érkezett!!! Jó alaposan fel is adtátok nekünk a leckét! Az első naptól kezdve azon tanakodtunk, vajon mit kellene kezdenünk azokkal a képekkel, amelyek ugyan nem kaptak annyi szavazatot, hogy ott egy héten át a billboard-on feszítsenek, ám legalább annyira zseniálisak, mint az az egy. Majd - nyilván a becsókolt házivegyigyümi - áldásos hatásának köszönhetően egymás homlokára csaptunk, mert villant a legjobb megoldás: mostantól kezdve a pályázók előtti tiszteletünk jeléül, heti rendszerességgel az összes beérkezett fotót bemutatjuk itt is!
Tudom, koponyákat nézegetni nem a legüdítőbb foglalatosság, főleg nem pénteken, amikor úgy általában habkönnyed témákat várnátok, amelyek felkészítenek a hétvégére, ami most ráadásul hosszú is és húsvétolós is lesz egyben. De legyünk most egy kicsit formabontóak, mert Maskull Lasserre (korábban) legújabb alkotása mindenképpen megérdemel néhány szót.