Régóta szeretnék rájönni: a tudat boldogsága milyen vastag falakba ütközik? Miként működnek azok a mágnesek, melyek masszívan visszahúzzák akkor is, mikor törne már kifelé a nem önkéntesen vállalt fogságból a testburkon át, hogy a "gazdi" arcára kiülve végre egy jóízűt kacagjon a világba? Ami tutifix eddig: kellenek az új hidak, melyek a külvilággal összekötnek! És nem "one way ticket" üzemmódban kívánatos a közlekedés rajtuk! Hogy ki a hídőr, ki a francot érdekel?! Egyre gyakrabban érzékelem, az ember attól válik a külvilág számára érdekessé, izgalmassá, esetleg vonzóvá, ha képes másokkal is megosztani a saját boldogságát. Mert az úgy olyan jó, ha az ember kivirágzik és át tudja adni a vele történt csodákat; mikor minden szavában ott van a mosoly, a millió igen; a lélekragyogás!
Fotó: Gyarmati László
