Gondolom, nem vagyok egyedül azzal az egyre erősödő belső érzéssel, hogy most már igazán elég volt a szürkeségből, hidegből, hóból, és hogy jöhetne végre a tavasz, meg persze vele együtt minden jóság; langymeleg, napsütés, rügyfakadás. És a csiporgó madarak. A várakozást enyhítendő, belső felkészülést elősegítendő ma ez utóbbit hoztam. Barbara Franc apró cukiságait, amelyek ugyan nem csiporognak, de legalább fémhulladékokból készültek!

Van, ami többet mond minden szónál; ilyen például Jamie Pool igencsak aprólékos alkotása is! Vicces az iménti kijelentés, hiszen, ha jobban megnézitek az első fotót (és a folytatásban található többi képet is), egyértelműen kiderül, hogy a művésznek sikerült úgy kifejeznie a felesége iránt érzett szerelmét, hogy közben szavakat használt az önarcképének elkészítése közben. A nő szavait...

Néhány nappal ezelőtti filmes élményem - Faun Labirintusa - helyszínéül tudnám leginkább elképzelni azt a különleges hangulatot árasztó loftot, melyet az UXUS design belsőépítész csapata Amszterdam egyik leghíresebb csatornája, a Herengracht partján magasodó 1763-ban épült - egykor - cukorraktárként funkcionáló épület tetőterében alakított ki.

Jeremiah Johnson egy gyümölcsfákkal, virágokkal teli farmon nevelkedett Pennsylvania hegyei között. Nappal az erdőben játszott, éjszaka pedig rajzolt. Miután leérettségizett, elhagyta a farmot és Philadelphiába költözött, hogy művész lehessen belőle. A diploma megszerzése után aztán rájött, hogy a művészek élete nem csak csupa móka és kacagás, úgyhogy újra otthon találta magát, jelenleg pedig a Williamsport-i Lycoming Főiskolán tanít. A művészet persze azóta is szerves része az életének, az iskola alagsorában készíti alkotásait. Ezek közül én ma fanyar humortól túlcsorduló hitelkártya-számlakivonatokból épített házait hoztam.

Az utóbbi (elég hosszú) időben a konyha témakörét általában csak a gasztronómiai élményekkel kapcsolatban érintettük, ezen belül is különböző művészek alkotásain keresztül hívogattuk be ebbe az amúgy igencsak központi helyiségbe az olvasókat. Nem azért, mert nem találkoztunk innovatív ötletekkel a berendezéseket vagy az ide tartozó kütyüket illetően, hanem azért, mert ezek túlnyomó többsége mindig csak a koncepció szintjén mozgott...a mézesmadzagot pedig senki nem szereti, nem igaz?! Most egy kicsit visszatérünk a kezdetekhez, mert a közelmúltban egy olyan sajtóanyag érkezett a postaládánkba, ami egy megvalósult dologról szól, ráadásul átolvasása után úgy éreztük, hogy talán mások érdeklődését is felkeltheti.

...sőt, mondhatni kötelező, és hülye, aki kihagyja, hiszen erre tervezték. Nem titkolt célja a Swing Table nevű asztalszerkezettel a készítőnek, hogy egy kicsit lazítson a berögzült szokásokon, hagyományokon, hiszen időről időre érdemes felülbírálni azok jogosságát, hasznosságát. A designer egyébként az a Christopher Duffy, akiről már korábban írtunk egy hasonlóan jópofa asztallal kapcsolatban.

…a > PanoramaKnife < egy felülvizsgálat. A reggeli ébredés utáni gleccserek szabdalta, felhőkben végződő hegycsúcsok okozta katarzis. Egy emlékeztető, de leginkább egy érzés, közvetlen környezetről, az egeket ostromló hegyekről, a vidék lenyűgöző faunájáról, hangulatokról, nyugalomról, az életről. A sváb-bajor fennsíkon elterülő Bodeni-tó partján, egy családias panziót működtető házaspár gondolt egyet, vetettek egy kreatív tekintetet a tájra majd, hogy a Belle Époque, másnál is kéznél legyen, elkészítették…

Marta Klonowska, 1964-ben született lengyel művész életnagyságú állatszobrai gyakran közvetlenül kapcsolódnak különböző festményekhez, rajzokhoz. Ők tulajdonképpen az eredeti művek egyfajta háromdimenziós meghosszabbításai, vagyis inkább kivetítései. Ráadásul csak szobrokhoz közelebb lépve derül ki, hogy valójában miből is készültek az állatok. Üvegdarabokból.

Igaz az az állítás, hogy a bloggerek jó része valamilyen formában kapcsolódik az általuk választott témákhoz szakmailag. Az általunk is gyakran látogatott Sweet Station nevű remek művészeti és design blog alapítója, Honey is ilyen. Az egyébként grafikus tervezőként, illusztrátorként dolgozó művész szabadidejében (amikor nem a blog írásával foglalkozik) a művészet egyéb területein is igyekszik megvalósítani a fantáziájában megszülető ötleteit. Például a fotókon látható banánhéjrajzok is az ő kezei alól kerültek ki.

A középkorban a festmények szereplői nem egyéniségek voltak, hanem sematikus nő, férfiábrázolások. Egyedi vonások felismerésére egészen addig esély sem volt, míg a matematika és a mérnöki tudományok iránt is komoly érdeklődést mutató építész/szobrász Filippo Brunelleschi [1377-1446] megteremtette a perspektivikus ábrázolás mértani alapjait…

Aude Moreau montreali székhelyű francia művész egy olyan szőnyeget készített, amely valójában ehető...ha valakinek van esetleg gusztusa elfogyasztani a padlóról! Ugyanis a nem túl találó módon simán csak „Cukorszőnyegnek” (Tapis de Sucre) elnevezett alkotás díszes és bonyolultan „szövött” mintáit fekete-fehérben, itt-ott csipetnyi piros hangulattal „megfűszerezve”, több mint két tonna finomított cukorból szórta fel a padlóra.

Mindenkinek van hobbija, sokan közülünk pedig megszállottan űzik azt, gondoljunk csak a bugyigyűjtőre. Ez utóbbinál talán egy halvány fokozattal kifinomultabb az, amiről nemrégiben elterjedt pár kép a Twitteren. Egy bizonyos @Kya7y nevű japán felhasználó töltött fel képeket egy hatalmas rajzról, amely egy hihetetlenül bonyolult labirintusrendszert ábrázol. Természetesen azonnal záporozni kezdtek a kérdések, hogy ki készítette, a válasz pedig nem váratott sokat magára.

A Fortune magazin minden évben összegyűjti azt a 100 céget, ahol az alkalmazottak véleménye szerint legjobb dolgozni. Tény, rengeteg álommunkahely létezik, az azonban mindennél többet mond, hogy ezen a listán a Google negyedik éve zsinórban viszi az első helyet…

John Foster amerikai művész/designer Sparkle Palace Cocktail Table nevű egyedülálló lakberendezési kiegészítőjének „lábai” különböző színes üvegekből kirakott geometrikus formákból állnak. Segítségükkel össze-vissza kúsznak, másznak, változnak, vibrálnak a fénytöredékek a szobában.

Pár órával ezelőtt kaptunk egy levelet a Nestontól, hogy van-e kedvünk felajánlani az olvasóinknak egy gyors játék keretén belül 3 darab páros belépőt a most csütörtökön megrendezésre kerülő Valentin Napi korizásra a műjégen, ahol ők szolgáltatják majd a zenét. Nos, a válasz igen volt, részletek a folytatásban.

A Zonenkinder nevű német művészduó még 2006-ban fogott neki a „The Tree Project” névvel illetett alkotássorozatnak, amelyben néhány kivételtől eltekintve a fokozatos pusztulást átélő, korhadó fákra pingálnak arcokat, „megjelenítve azok személyiségét”. Az ötlet nem nevezhető újdonságnak, mégis szívmelengető újra és újra szembesülni azzal, ha valaki vagy valakik a környezetünkben található, már „használaton” kívül eső dolgoknak próbálnak új értelmet adni!

Tudom, nem a legideálisabb téma az anatómia így ebéd környékén, de Lisa Nilsson közelmúltban befejezett, illetve bemutatott alkotásai láttán a pillanat tört része alatt dobtam el a nem létező hajamat. Az 1963-as születésű amerikai művésznő ugyanis a Quilling, avagy a papírcsíktechnikát alkalmazva készítette el a hátborzongatóan részletes, anatómiai pontosságú keresztmetszeteit állatokról és emberekről egyaránt.

Neels Castillon filmkészítő nem olyan régen egy reklámfilmforgatáson dolgozott, ahol az egyik jelenetben egy helikoptert kellett volna lencsevégre kapnia, amely a szépséges naplementében suhan át a kamera előtt. Ennél azonban egy sokkal gyönyörűbb dologra lett figyelmes, temérdek seregély táncára az égbolton.

Maskull Lasserre (korábban) egy kisebb kitérő után (korábban) ismét visszatért a fafaragáshoz, legújabb alkotásaiban a tőle megszokott módon csontvázak, rovarok és egyéb oda nem illő dolgok bújnak elő a hétköznapi tárgyakból. A Fable című sorozatban többek között egy széken felejtett fejszébe faragott varjú csontvázat vagy éppen egy régi ajtó mellé gurult sodrófába faragott patkányt is megcsodálhattok.

MASH UP: elektronikus zenében két, már önmagában is létező számból összegyúrt új mű. Például az egyik zene instrumentaljára rárakják a másik track acapelláját. Ami hirtelen beugrik példának az a Stardust - Music Sounds Better With You alapjára rárakták az Animal Cannibals - Kérek egy puszikát című számának acapelláját…

Justin Kemp, Massachusetts-i művész, mint egy egyszerű ember, szeret pihenni, a pihenés pedig számára a tengerparton történő végtelen fetrengést jelenti. Meglepő lehet, de szeret dolgozni is. Nyilván, hisz szabadúszóként teszi a saját irodájában, ami persze nem jelenti azt, hogy ne fordulnának elő vele stresszes helyzetek a napi feladatok elvégzése közben. Kemp egyébként teljes mértékben tisztában van a kellemes munkakörnyezet munkára gyakorolt jótékony hatásaival is, ezért elintézte magának, hogy tulajdonképpen állandóan pihenő üzemmódban érezhesse magát.

Mindannyiunkban van egy alapvető ösztön. Ez lehet ellenség, de a legnagyobb segítség is: AZ EMBER NEM SZERETI A ZŰRZAVART ÉS PRÓBÁL RENDET TEREMTENI. Amikor zavart érzékelünk, késztetést érzünk rá, hogy rendbe hozzuk. Viszont, ha ez túl nagy falat, amihez gyengének érezzük magunkat, akkor megpróbálunk nem tudomást venni róla, halasztva a probléma megoldását egy utópisztikus jobb, gazdagabb, idilli időre. A belenyugvás, az nem jó! Nem másért, csupán azért, mert a továbbiakban ezzel a magunk által leszabályozott feltétellel küzdünk - persze esélytelenül - a mindenkor „lehetségesért”…

Az anamorfikus alkotások valami okból kifolyólag mindig megragadják a fantáziámat. Tudjátok, ezek azok a felismerhetetlenné torzított művek, amelyek csak egy adott nézőpontból, vagy egy közelükbe helyezett tükörtárgy segítségével válnak értelmezhetővé. Jonty Hurwitz is ilyeneket készít; brutálisan torz szobrokat, melyek egy fém hengerben mutatják meg valódi önmagukat, vagy csak diribdarab szoborrészleteket, melyek a megfelelő szögben állnak össze egésszé. Lenyűgözőek!

Kora délutáni posztunkban figyelmeztettünk mindenkit, hogy maradunk a betonos témáknál. Ebből ugyan sok minden kikockázható, arra valószínű kevesen tettek volna, hogy a folytatásban alaprajzok, állványok és zsaluk helyett a női ujjaké, a stílust teremtő tervezőé, nem utolsó sorban egyedi, fémből és betonból készült ékszereié lesz a főszerep…!

Eljött az idő, hogy felzavarjuk a téli álmot alvó magyART kiállítássorozatot, és rögtön a közepébe is csapunk a dolgoknak! Szeretettel várunk mindenkit február 11-én (hétfő) este 19 órára a Castro Bistro-ba (1075 Budapest, Madách Imre tér 3.), ahol Tanai-Toguro Gyula (korábbi posztunk), a „szangvinikus, szarkasztikus, szabadelvű, nagypofájú képzőművész” mutatja be derMedve című kiállítását. A derMedve a korábbiakhoz képest kevésbé felkavaró, viszont szókimondó képeiről így fogalmaz a művész: