Örömmel jelentjük be, hogy újraindul a magyART kiállítássorozat. Immár a második évadot kezdjük, és mivel sajnos az Odeon megszűnt, új helyszínen tesszük ezt. A Castro Bistro (1075 Budapest, Madách Imre tér 3.) fogadta be az offline kezdeményezésünket, amiért hálás köszönettel tartozunk a hely tulajdonosainak, és persze Győri Zsuzskának is, aki addig ment, ameddig meg nem találta a tökéletes helyszínt.
Németh Dóráról nem tudtam meg túl sokat. Jelentkezett, visszaválaszoltam – igaz, eltelt 2-3 hét a válaszomig –, de azóta, több mint két hónapja csend van. Levelében annyit írt, hogy nem tudja, hogy belefér-e a magyART-ba. Aztán kinéztem az oldalára és felmerült bennem a kérdés: basszus, pont az ilyen tehetségek kérdezik ezt?! Akik meg negyed ennyit nem tudnak, bőszen döngetik a mellüket, hogy ők milyen faszák, meg elvárásaik vannak. Fordítva vagyunk bekötve...
A székek széke. Még soha, senki nem vette a bátorságot, hogy megkérdőjelezze e cím jogosságát. A közel két évszázados múltra visszatekintő egykori manufaktúra, természetes, simára rajzolt íveivel, halk fa és fém kombinációival végérvényesen begravírozta nevét a dizájn történelmébe. A tradícióira méltán büszke cég egyik termékét, a 160 évvel [!] ezelőtt tervezett "Thonet 14" széket mind a mai napig gyártja!
Úgy tűnik, hogy Florentijn Hofman nem tud hibázni, alkotásait majdnem minden egyes alkalommal felkapják a blogok. Mi is. De hát nincs mit tenni, ha a hatalmas köztéri szobrairól híres művész mindig valami meglepővel rukkol elő! Így történt most is.
Nos, megint kaptunk ingyen jegyeket egy mozis vetítésre, pontosan 5 darab páros belépőt a Kertvárosi kommandó című film premier előtti vetítésére, amelyeket jól ki szeretnénk sorsolni köztetek. A film vetítése október 17-én szerdán este 19 órakor kezdődik az egyik budapesti moziban. A játék gyors és egyszerű lesz!
Nos, ez annyira rossz, hogy már jó. De a lényeg, hogy nem sokszor látni ilyet, ellenben nálunk most igen. mármint a blogon. Ha mindenképpen bele akarok szuszakolni valami mondanivalót, akkor azt mondom, hogy Carmichael Lynch amerikai művész Carmichael Collective névre hallgató, folyamatban lévő projektjében létrehozott butácska, viccesen szomorkás és egy kicsit elgondolkodtató bogár emlékhelye a tiszteletről szól...
Az idevonatkozó írások szerint: második emberes hónapunk közepe felé a rendes macckók javában készülnek már a zord téli hónapokra, hogy vastag bundájuk alatt mindenféle jósággal megtömött pocakokkal, hosszú téli szuszmákra hajthassák az egész évi hajtástól, bizony jócskán megfáradt buksijaikat.
Most, hogy már tényleg, komolyan, nagyon-nagyon és végérvényesen búcsút kell inteni a nyárnak, valamint kényszerűen jól hozzászokni az őszhöz, épp itt az ideje a ráhangolódásnak. Tudom, ezt már korábban is meg lehetett volna tenni, de nálam csak mostanában tudatosul a dolog, pont akkor, amikor a mínuszhoz közeli éjszakai hőmérsékletek ellentmondást nem tűrően bújnak befelé a pólóm alá.
Nos, amennyiben festő vagy és unalmasnak találod a hagyományos festékeket, tessék kísérletezni! Tuti a siker (a hozzánk hasonló oldalakon mindenképpen), ha mondjuk sörrel, borral, kávéval próbálkozol, de lehet akár teával, vodkával, brandy-vel, whiskey-vel. Egyszerre. Pont úgy, ahogy Carne Griffiths teszi.
Négy hónapja, hogy barizni kezdtünk. Kezdődött azzal, hogy itt a Manzárdon is közvetlenül elérhetővé vált műsorfolyamuk, illetve fb. falunkra rendszeres időközönként átemeltük a tőlük „lopott” zenéket. Az azóta eltelt idő tapasztalatai persze visszaigazolták, az igényes zenékre vágyók körében van létjogosultsága a platformnak. Két nappal ezelőtt aztán ez érkezett tőlük:
A papírból készített női ruhák világa már nem lehet annyira ismeretlen a számotokra, hiszen Sopi Su végtelenül szép papírcsíkruhájáról, valamint Isabelle de Borchgrave divattörténelmen átívelő papírruhaköltemény-kollekciójáról már beszámoltunk korábban. Hozzájuk hasonlóan Kelly Murray, más néven Jolis Paons is papírból képzelte el a ruháját, de ő ráadásul még egy csipetnyi újrahasznosítással is megfűszerezte a történetet.
Ha belegondolok abba, hogy mennyi videokazetta porosodik a szekrényemben, összeszorul a szívem. Szerencsétlenek a jobb jövőt várják, hogy újra lejátszásra kerülhessenek, épp csak videomagnóm nincs már, úgyhogy a szebb jövő csak az újrahasznosításukon keresztül köszönthet rájuk. Nem mondom, hogy pont úgy, ahogy Noah Scalin gondolta újra a létüket, hiszen ennél praktikusabb megoldások is léteznek, de inspirációt azért gyűjthetünk belőle.
Mai magyar művészünkkel kapcsolatban ismét zavarban vagyunk. No, távolról sem az átküldött portfólió minősége, sokkal inkább maga a jelentkezés ténye, ami meglepett bennünket. Amint az a posztba beválogatott fotókról is lejöhet [számunkra mindenképp], egy ízig-vérig profi fotósról van szó, vénába kódolt tehetséggel, melyhez makulátlan őszinteség párosul! Ráadásul kolléga is, hiszen írásai rendszeresen megjelennek, egyik nagykedvenc oldalunk a Kísérleti Adás oldalán...
Anyagfelhasználásban mindenképpen hasonlít Vik Muniz munkáira, stílusában azonban inkább a Golpeavisa grafikai stúdió nem olyan régen bemutatott és általatok is nagyon szeretett terített asztalára az, ami Bernard Pras munkásságát jellemzi. A francia művész újrahasznosított anyagokból készíti térbeli „festményeit”.
Ha eddig ez kimaradt, elkezdeni most sem késő! Soha nem késő! Fékezz! Ne törődj a fásultan maguk elé bambuló, ki tudja hova rohanó bolondokkal! Állj meg egy pillanatra, akár az út közepén, ülj le egy park közepén, semmi egyéb ne kösse le a figyelmedet, csak koncentrálj a körülötted lüktető városra, a részletekre, és figyeld, ahogy a mindenhol ott levő, ám eddig láthatatlan dimenzió kapui megnyílnak körülötted...!
Hogy mitől szebb vagy jobb, döntse el mindenki maga. Nem vagyok szakértője a témának, laikusként csupán annyit tudnék hozzátenni: ha nem idegen tőlünk karakteresen különböző stílusok random csereberélgetése -mermérisne? - akár havonta, meg amúgy is halálosan unalmas már, ami most van, …akkor dobjuk fel a falakat valami izgalmasan mással, valami olyannal, amivel esélyünk lehet arra, hogy minimális anyagi ráfordítás mellett drámaian más hangulatot kölcsönözzünk négy fal közötti tereinknek…
Az Alien filmekbe is simán beillő mélytengeri lámpáshal amúgy sem tartozik a legszebb, legbizalomgerjesztőbb élőlények közé, de Justin La Doux-nak sikerült még egy lapáttal rátenni a parafaktorra, mikor az újrahasznosított anyagokból készített halacskájának hatalmas késeket, ollókat és fűrészfogakat épített a szájába.
Zólyomi Gábor jóformán előbb kezdett rajzolni, mint járni. Na jó nem, de állítása szerint körülbelül két-három éves kora óta foglalkozik rajzolással. Mindig! Bármilyen feladata vagy kötelezettsége volt, ő inkább rajzolt. Így teltek el az iskolai évei is, de ahogy ő mondja, egyáltalán nem bánja, hogy így alakult.
Még a Föld énekének hatása alatt, mutatni szeretnénk valami kézzelfoghatóbb, ám mégis hasonlóan felfoghatatlant, ami annyiban tér el bolygónk éteri zümmögésétől, hogy ehhez kevesebb köze van az ősrobbanásnak, még kevesebb a szuperhúr-elméletnek. Ezúttal ugyanis egy közel száz évvel ezelőtt megalkotott hangszerről van szó, a fizikát viszont most sem ússzuk meg…
Van valami posztapokaliptikus abban, amit Vince Hannemann művel. Az texasi Austin-ban élő, talán kissé bogaras férfi mindenféle limlomot összegyűjt, és ezekből az eldobált emlékekből toldozgatja-foldozgatja az egyértelműen magával ragadó hangulatot árasztó szentélyét. Kissé szomorú, enyhén félelmetes, mégis intenzív és vibráló az, ahogy a kvázi ajtón belépve rátelepszik az emberre a tárgyak saját története.
A mandala (jelentése: kör, ív, körszelet, korong) készítés évezredek óta használt meditatív szertartás, eredetét tekintve leginkább a buddhista tibeti és indiai kultúrához köthető. Manapság is sokan (egyre többen) használják a szabályos, ritmikusan ismétlődő minták készítését az elmélyüléshez, ki-ki a maga módján. Leonardo Ulian például számítógépekből, rádiókból kiszedett apró alkatrészekből.
Kora délután ígértünk valami evilági, mégis földöntúli szépséget! Nos, a NASA mérnökeinek, valamint az általuk összerakott Radiation Belt Storm Probes-nak köszönhetően, dekódolták bolygónk épp számunkra - földlakók - számára eddig hallhatatlan énekét!
Mi a vodka kvintesszenciája? Ezzel a kérdéssel fordult hozzám nemrégiben egyik barátom. Elég balga arcot vághattam, majd miután ellentmondást nem tűrően feltette passzívan agresszív kérdését is: „Te mézzel vagy mustárral”, már szimplán ostobának éreztem magam, hiszen mikor tehetem, elsősorban hozzám hasonló borivó cimbikkel szoktam bandázni. Aztán kíváncsiságból utánanéztem és kiderült: a gabonapárlatok bizonyítottan a „gyógyítóka” kategóriába tartoznak! Legalább annyira, mint e minősítést már prehisztorikus idők óta kiérdemlő bor…
Nincs kétségem, ahhoz, amit Nikki Douthwaite csinál, elengedhetetlen kellék a megszállottság! Mert hiszen ki más lyukasztgatna akár több napig papírlapokat, hogy a megfelelő mennyiségű alapanyag összegyűljön a több hét alatt elkészülő portrékhoz? Csak is a megszállottak! Nem? De!
