Vajon a forma vagy a funkció befolyásolja jobban az embereket egy-egy bútordarab megvásárlásával kapcsolatban? Az a tapasztalatom, hogy a praktikussági szempontok a legtöbb esetben győzedelmeskednek az átlagostól eltérő forma-és színvilág felett; de leginkább az árcédula van hatással ránk.

Wilfried Grootens német művész 15 évesen festett először üvegre, ekkor a Hein Derix nevű cégnél régi ólomüveg ablakok helyreállítása közben tanulta meg ennek a művészeti formának a csínját-bínját. Pár évvel később azonban úgy döntött, hogy körbeutazza a világot és így szerez majd további tapasztalatokat.

Chris Wolston amerikai designer, művész a szokatlan formavilágú bútorairól, lakberendezési tárgyairól vált ismertté a tengerentúlon. Esetlen és szerethető, akár személyiséggel is könnyen felruházható teremtményei mellett elég nehéz szó nélkül elmenni. Én abba a kategóriába tartozom, aki szereti őket, de én Tim Burton óta alapból vonzódom azokhoz a karakterekhez, akik külsőre lehet, hogy nem átlagosak, de a szokatlan felszín alatt rengeteg érdekesség rejtőzik.

Végre újra itt az alkalom, hogy jól megfürödjünk a művészetben, hiszen ma nyílik az immár hatodik alkalommal megrendezésre kerülő Art Market Budapest, amely a Design Hét Budapest mellett a másik leginkább várt esemény számunkra minden ősszel.

Gyerekkoromban én is próbálkoztam az „Etch-A-Sketch” rajzolótáblával, de tisztán emlékszem, hogy néhány bénácska rajz után elvesztettem az érdeklődésemet az egyébként kreativitást és kézügyességet is fejlesztő jópofa tárgy iránt.

Katy Ann Gilmore amerikai grafikus, festő, szobrászművész egyedi stílusban megfogalmazott, gyakran gigantikus méreteket elérő geometrikus és térhatású alkotásokat készít. Sok hasonlóan tehetséges, és azonos témakörben, stílusban alkotó művésszel lehet találkozni akár napi szinten, számomra mégis van valami megmagyarázhatatlanul vonzó az ő műveiben (is).

Erik Olovsson svéd designer Indefinite Vases című sorozatában a fúvott üveg többek között márvánnyal és gránittal enyeleg. Geometrikus és organikus formák, átlátszó és homályos, vagy mondhatjuk úgy, kitárulkozó és szégyenlős anyagok kerülnek figyelemfelkeltő, erőteljes és erotikus kapcsolatba.

Dan Rawlings brit szobrász újrahasznosított régiségekbe, ezen belül is legtöbbször különböző barkácsfelszerelésekbe (köztük kézifűrész, körfűrész), mezőgazdasági munkaeszközökbe, alkatrészekbe faragja bele aprólékosan kidolgozott különleges alkotásait.

A képeken látható finomságokba az ember legszívesebben azonnal beleharapna, én legalábbis így voltam a tábla csokival, pirítóssal, ameddig meg nem láttam a valóságot. Igen hamar kiderült ugyanis, hogy „csupán” elképesztően valósághű szobrokról van szó, amelyeket Seiji Kawasaki készít fából.

Sosem gondoltam másként a kagylókra és más tengeri herkentyűkre, mint mondjuk remek lakberendezési kiegészítőkre, ékszerekre, vagy például a tengerpart órákon át tartó tüzetes átvizsgálásának okaként a hazaindulás előtti napon, pedig annyira kínálkozik művészeti installációk alapanyagaként is...

Yeesookyung koreai művész érdekes és látványos formáját választotta az újrahasznosításnak és az átlag számára kidobásra ítélt alapanyag értékessé tételéhez. Különböző törött porcelántárgyak darabjait illesztette egymáshoz, az egyes darabok között húzódó réseket pedig 24 karátos arannyal fedte. Az aranyozott amorf szobrok így figyelemfelkeltővé váltak és ügyesen tálalják számunkra a környezetvédelem fontosságát.

Vannak azok a finomságok, amelyeket nem azért nem ennél meg, mert undorítóak, hanem mert a tervezőik olyan műgonddal, precizitással, aprólékossággal készítenek el, hogy inkább csak gyönyörködnél bennük egészen addig, ameddig teljesen az enyészeté nem lesznek.

A drótszobrászok alkotásaiért és az anamorfikus (adott nézőpontból értelmezhető) művekért külön-külön is rajongom, nemhogy egyben, de erre még csak most jöttem rá, hála Matthieu Robert-Ortis francia szobrásznak, aki ezt a két hozzávalót ötvözi, méghozzá nem is akárhogyan. A fenti képen látható elefánt egy zsiráf duót is magában rejt. De!

Gyanítom, hogy nem a kényelem szó jut elsőként az eszetekbe, ha fa ülőfelülettel rendelkező bútorokról beszélünk. Mindig kell valami párna, ha hosszútávon szeretnénk jól érezni magunkat egy-egy ilyen széken, padon, raklapbútoron ücsörögve. Egészen idáig, ugyanis a Sitskie Furniture innovatív bútorai önmagukban, kiegészítők nélkül is a pihe-puha lágyság érzetét keltik!

Őszinte leszek. Egészen addig, ameddig pár héttel ezelőtt szembe nem jött velem az ArtZept idei pályázata, a képkeretek világa teljes mértékben hidegen hagyott. Tudom, hogy van, ráadásul sokféle stílusban, formában, színben, méretben, de ennyiben ki is merült nálam a dolog, a lényeg úgyis az, ami a képkereten belül van, az emlékeink, amelyeket közé szorítunk. Annyira nem izgalmas téma, hogy arra szavak nincsenek.

Ritkán érzem úgy a fából készített szobrok láttán, hogy a saját lakásomban is örömmel látnám valamelyiket, de néhanapján azért előfordult már ilyen. Legutóbb 2014-ben, Martin Tomsky brit művész szobrai láttán éreztem azt, hogy bármelyiket elfogadnám, illetve most, Joshua Abarbanel művei rabolták el a szívemet.

Danielle Clough fokvárosi fotós, designer, vj, hímzőmester egészen szokatlan vásznakat használ hímzéseihez, de nem csak az emeli ki őt a társai közül, hogy többek között újrahasznosított teniszütők húrjai közé, csirkehálóra, kerítésre, cipőkre is készített már a hagyományos, népies motívumoktól kezdve a hétköznapi jeleneteken át egészen a popkulturális ikonokig sok mindent, hanem az is, hogy elképesztően igényes és végtelenül aprólékosan kidolgozott művekről van szó.

Jaime Molina amerikai művész saját állítása szerint valahol a 2,5 és a 3 dimenzió között érzi jól magát, festményei, domborművei, szobrai jellegzetesek, könnyen felismerhetőek az aprólékosan kidolgozott elnagyoltságuk, gyakran bájos, már-már gyermeki esetlenségük miatt.

Egyre kevésbé lepődünk meg azon, hogy különböző újrahasznosított alapanyagokból készített lakberendezési kiegészítőket vagy más tárgyakat, esetleg ilyen anyagokkal megbolondított, feltuningolt kütyüket látunk, ami nem baj, mert azt is jelenti, hogy a hétköznapjaink részévé kezd válni a környezetvédelem. Persze azért az emberi leleményesség még mindig képes gyönyörködtetni és ezzel együtt még többeket rávenni a természettel való harmonikusabb együttélésre.

Julie Alice Chappell brit művész megszállottan gyűjti a különböző újrahasznosítható kütyüalkatrészeket, hiszen sosem lehet tudni, melyik darabka lesz majd alkalmas építőelem a különleges robot rovar-és bogárnemzetség teremtményeinek készítése közben.

Az elmúlt hónapok változásai áttörték a tetoválások felvarratásával kapcsolatos félelmeim, elvárásaim egészen vastagra és magasra épített falrendszerét is. Rájöttem, hogy mint ahogy sok minden mással, így a tetkókkal kapcsolatban sincsen tökéletes minta vagy időpont, egyszer csak érzi az ember, hogy mit és mikor akar megjeleníteni és örökké viselni a bőrén, legalábbis nálam így volt.

A határozottan sárguló nyár és egyre hangosabban károgó ősz felemás és visszavonulásra vágyó hangulatában élénkítő meglepetésként hatott rám, hogy még le sem tettem az előző lapszámot, máris itt van az OCTOGON 129. és egy újabb adag érdekes és inspiráló építészeti téma. A folytatásban a korábbiakhoz hasonlóan most is egy laza válogatás, néhány kiemelt kedvenc következik a vaskos, 150 oldalas, rengeteg cikket magába foglaló magazinból.

Egy újszülöttnek minden vicc új, így vagyok én az ArtZept formatervezői pályázatával is, amiről most hallottam még csak először, pedig idén immár 13. alkalommal rendezik meg, de persze jobb később, mint soha. A Madlena Zepter által alapított ArtZept pályázat a tehetséges fiatal formatervezők és képzőművészek munkájának elismerése, mely során minden évben a legjobb munkákat tényleg komoly díjakkal és publicitással jutalmazzák. Új év, új téma, ezúttal a „A keretek művészete – Szépség keretei” című témát járhatjátok körbe és jeleníthetitek meg a saját elképzeléseiteket.

Lisha Simpson ausztrál művész arc-és testfestőként keresi a kenyérre valót és „két gyönyörű gyermek édesanyja”. Ennél többet nem igazán árul el magáról, így az sem derült ki, hogy mi indította el azon az úton, hogy optikai illúziókat fessen a karjaira.

Az égbe törő rakéta-lábú üvegasztalról egyből a Duffy London design stúdió ugrott be, ők azok, akik hasonló, szokatlan megoldásokkal fűszerezett lakberendezési kiegészítőkkel hívják fel a figyelmet magukra rendszeres időközönként. Nem lőttem mellé, a képen látható szokatlan asztalt a korábban a Duffy Londonnál is dolgozó desiger, Stelios Mousarris tervezte.