A kiwi művész, Maurice Bennett -közismert nevén Toastman- a hongkongi Tsim Sha Tsui-ban található K-11 bevásárlóközpontban megrendezett Food Art Festival keretein belül július végén készítette el legújabb alkotását, Leonardo Mona Lisa-ját egy rózsaszín fagyival a kezében. Messziről nézve egyszerűen csak fanyar hódolatnak tűnik a pixel art oltárán, de ha közelebb megy az ember kiderül, hogy ennél többről van szó, Toastman nevéhez illően kenyérből készítette el égetéses technikával a műalkotás mását. Ha mindez nem lenne elég, augusztus végéig megkísérli felállítani az új a Guinness világrekordot a világ legnagyobb pirítósból készült mozaikjával, melyhez 6.000 darabot fog felhasználni. Az elmúlt évtizedben az 53 éves művész lenyűgöző mennyiségű és minőségű alkotást készített, melyben számtalan híresség (köztük Elvis, Peter Jackson, Dame Edna, Eminem és Obama) portréja is megtalálható, valamint az új-zélandi maori nép tradicionális művészeti értékeit is előszeretettel „firkálja bele” a kenyerekbe. Érdemes ellátogatni oldalára, de előbb nézegessetek „így készült” fotókat a hajtás után.

A szigetország egyik legsokoldalúbb, eredetileg utcai művészetekre szakosodott kollektívája az INSA. A világ számos városának falaira publikált alkotásaikkal azonban az évek alatt felkeltették több nemzetközi szintű brandnek is, mint például a Nike, a Kangol, Kid Robot, a Red Bull és az Oki-Ni figyelmét. A kiterjedt graffitis háttérrel és tapasztalattal a hátuk mögött egyre több kortárs galéria is szemet vetett munkáikra, ami konkrétan azt jelentette, hogy 2001-től kezdve sorra érkeztek az önálló kiállításra felkérő meghívók a nevesebb galériáktól és street fesztiváloktól.

Valamiért magával ragadott ez a kép, mely három modellt (balról: Marianne Baba, Lois Conway és Ruth Swensen) ábrázol, akik nem külső, hanem belső szépségükkel, a röntgenképükkel nyertek díjat 1956-ban, természetesen Amerikában. A Chiropractor Beauty Contest lényegét nem igazán értem, gyanítom, hogy vagy a legszebb gerinc díját kapták meg a hölgyek (ha valaki ért hozzá, mindenképpen jelezze egy kommentben) vagy a legszebb csontkovács- verseny első három helyezettjéről készült a kép, viszont amennyiben az előbbiről van szó fura, hogy a középső, fődíjnyertes Lois Conway arcberendezése nem igazán egyezik a röntgenképen látható fejformával. Ráadásul az is bezavar, hogy a Kiropraktika honlap szerint maga a kiropraktika egy tudomány, filozófia és művészet, mely a test belső öngyógyító működésével, erejével foglalkozik, az agy, a test és a gerinc összefüggésével és ennek az összefüggésnek a gyógyulásra és egészségmegőrzésre való hatásával, és amelynek fő elve, hogy minden anyagban létezik egy univerzális intelligencia, ez adja az anyag összes tulajdonságát és működését, ezáltal biztosítja a létezését; magyarán a chiroparctor maga a gyógyító. Zavaros az egész, de a lényeg, hogy a fotó több szempontból is lenyűgöző!

via: nerdcore

Ha jártál már Madridban, akkor azért, ha nem akkor meg azért kell megnézned feltétlenül a spanyol vizuál-master Juan Rayos közel tíz perces Madrid Longboard című videóját. Ígérem megéri! Az utazáshoz Na, Nacho és Juan deszkájára szállunk fel. A felvételt egy Canon 5D Mark II-vel (+ 17-40f4 L Opteka X-GRIP) követték el, az audioörömökért pedig az Electric President - Ten Thousand Lines és a Tinderstick - Bathtime című trackek a felelősek!

Gondolom valamennyien fordultunk már meg autóbusz vagy vasúti pályaudvarokon, esetleg repülőterek tranzitjában csatlakozásra várva. Ezeken a helyeken gyakran előfordul, hogy akár órákon keresztül kell türelmesen várakoznunk a járatokra. Abban is biztos vagyok, hogy nem csak velem fordult elő - nem egyszer, sem kétszer -, hogy az utasok számára fenntartott várótermek ülőkapacitását a tervezéskor sikerült alul kalkulálni, ezáltal a később érkezők, fülükön a csomaghegyeikkel valamelyik bőröndön kénytelenek órákon át gubbasztani.

Jöhetnek azonban szebb idők is, feltéve, hogy az amerikai designer, Harry Allen ilyen helyzetek elkerülésére tervezett Pipeline nevű, kísértetiesen egy gázvezetékre emlékeztető padrendszer beszerzését egyszer majd a hazai közlekedési vállalatok is fontolóra veszik.

Pár kép erejéig még csatlakozunk a lakótelepek, lepukkant épületek homlokzatának újragondolásával kapcsolatos témához, és bár az egyik legutóbbi komment arról szólt, hogy valakinek a színes falak annyira nem tetszenek, hogy részegen legszívesebben leokádná őket (???), én kitartok amellett, hogy bármilyen szín és forma felfestése csak előnyére válhat a szürke és lehangoló házaknak. Most éppen 3D-s homlokzatokat tudtok megcsodálni a folytatásban...

Bélgáz...mindenkinek van, még Megan Fox sem kivétel ezalól, a gyógyszergyártók pedig a vacsora közben egymás szemét kilövő gombokkal, luftballonként a magasba emelkedő emberekkel próbálják eladni a puffadás elleni gyógyszereket. Ezzel szemben az indiai Shukhrut Pharmaceuticals egy igazán ötletes és egyszerű, mégis tabudöntögető plakáthirdetéssel akarja bebizonyítani nekünk, hogy jófejek és az ő Gas Aid tablettáik a leghatékonyabbak a probléma megoldásával kapcsolatban. A képek megtervezésére a McCann-Erickson India két kreatívját, Siddhi Yadav designert és Denzil Machado fotóst kérték fel, akik a megtették a tőlük telhető legtöbbet. Azt hiszem ennél több nem is kell, a végeredmény önmagáért beszél!

Miután jól kipihegtük magunkat a Khoi Samui szigeten, időzzünk el még egy keveset a térségben, konkrétan ugorjunk át Phuket egy félreeső partvidékére, ahol a thaiföldi Naga Concepts építésze Charupan Wiriyawiwatt tervei alapján épült fel az ultra luxus Villa Phuket. A rendkívül fényűző villa ablakai, a számtalan terasz mind a lélegzetelállító türkiz színekben ragyogó Andomán-tengerre néz.

Nagy helyfoglalók vagyunk; hacsak nem helyre szól a jegyünk, meetingeken, workshopokon, egyéb munkahelyi rendezvényen, de akár színházban, moziban, koncerten, szórakozóhelyeken, a BKV-n, egy egyszerű padon, autónkkal a parkolóhelyen, sorban állva a hivatalokban, mindenkiben mindenhol benne van a kényszer, hogy a megszerzett helyet, a territóriumot vérre menően őrizze. Ha nem tetszik a másik viselkedése ordítunk, dühöngünk, káromkodunk vagy csak elfolytjuk magunkban a mérgünket, de vajon miért is? „Különbvagyok” ország lakói vagyunk a „mindenkinél különb vagyok” világegyetemben, aminek pszichológiai alapjaiba most inkább nem mennék bele, mert egy sokkal fontosabb dologról, a Jeremy's Place Seat Saveréről kell szót ejteni, mellyel tökélyre fejleszthetjük állati ösztönünk kiélését. Az okos kis műanyag kütyüket, mint például a kiömlött kávét vagy a fagylaltos kanalat jó nagy adag kifolyt csoki-vanília öntettel egyszerűen csak rá kell dobni a birtokolni kívánt székre és garantáltan elrettentjük a többi helyfoglaló embertársunkat. Zseniális!

Legszívesebben viharvadász is lennék, vagyis vagyok is a magam amatőr módján. Képes vagyok olykor órákat állni az erkélyen, ilyenkor gyermeki lelkesedéssel bámulom az eget, kettecskén a fotómasinámmal várjuk a szupercellákat és a villámokat. Még az sem tántorított el, hogy anno a várban szerves részvevője voltam annak a bizonyos augusztus 20-i armageddonnak, amelyik tűzijátékot sajnos túl sokan nem élték túl, ahol mellettem csapta le az embereket a tetőkről lehulló palazápor, és ahol mindenki megízlelhette egy kicsit, hogy milyen is az életéért küzdeni. Állítólag múlt hét péntek estére óránként 40.000 villámot számoltak abban a hatalmas viharban, ami meglepett mindenkit és amelyben a fenti képet is készítettem mindenki örömére.

A villámokról készült fotósorozatom egyébként Mocca rábeszélésére kerül bemutatásra...

Az 1968-ban született Shoichiro Matsuoka foglalkozását tekintve maszkmester, aki több területen dologik a filmektől elkezdve, a grafikákon át a divatiparig, hogy csak néhányat említsünk a portfóliójából. Az alkalmazott fotográfiát tanult japán művész 2009-ben rendezte első kiállítását saját műalkotásaiból. Legújabb szobrai közé tartoznak a félig átlátszó szilícium alapú, optikai szálakból, úgynevezett hagyományos kiotói „nishijin” technikával szőtt világítással felszerelt lágyan derengő torzói, melyek több másik alkotása mellett augusztus 22-től kerülnek bemutatásra a tokiói +81 Gallery Lab kiállításán. Szépek!

A Chronotronix V400 Nixie Tube Clock talán az egyik legjópofább óra, amit valaha láttam. Egyetértek a gyártóval abban, hogy megvan benne minden, ami fontos lehet egy ilyen órában, klasszikus benyomást keltő purista elegancia, kiegyensúlyozott arányok, következetes és fegyelmezett mégis bájos design. Az impozáns, cseresznyefából és fényes fekete eloxált alumíniumból készült rendkívül precíz valós idejű óra sajnos elég drága a maga 415 dollárjával. Technikai részletekért katt ide, ahol még rendelhetsz is belőle, ha felvet a pénz.

Mintha valamelyik neorealista Fellini remekműből léptek volna át a párizsi falakba Gregos, a máltai származású, de ma már a francia fővárosban élő művész arcai. Első maszk szobrait még három évvel ezelőtt helyezte ki a város turisták által leglátogatottabb utcáinak, sikátorainak vagy passzázsainak falaira. A saját arcáról vett minta alapján elkészült plasztikák fogadtatása olyan frenetikus sikert aratott mind a helyiek mind pedig a városba látogató külföldiek körében, hogy mára szerte a városban több mint száz, hol kissé ijesztő vagy mulatságos, máshol meg ismerős, de mindenképpen egyedi Gregos-arc bújik elő a párizsi falakból.

Amennyiben valakinek van saját készítésű publikus fotója egy vagy akár több Gregos-arcról, szívesen vennénk ha küldene egy copyt nekünk a manzard.cafe@gmail.com címre! Előre is köszönjük!

A teljesség igénye nélküli válogatás a hajtás után, a sorozat többi darabját meg itt lehet mustrálgatni.

Kezeket a magasba! Ki szeretett sátrazni és/vagy bunkerezni kiskorában? Bebújni, elbújni, előadni történeteket vagy csak nagyon lazának érezni magát a haverokkal? Megvan a kép? Na, gyermekeink -már akinek van- örülhetnek, hogy léteznek olyan friss diplomás fiatalok, mint például Liya Mairson, aki ennek a kedvenc gyermekkori foglalatosságnak adott új köntöst. A retro hatást keltő, papírból készült, összehajtogatva rendkívül kis helyet foglaló My Space nevű bunkerét kifejezetten kis lakással rendelkezők részére találta ki, de azt hiszem ez nem jelenthet akadályt senkinek. Tudom, a kifogás ellene lehet az is, hogy a nebuló könnyen megabajgathatja, aztán lehet újat venni, ráadásul nem adja meg a szabad kreativitás lehetőségét az építkezésben, mint amikor mi építettük ágakból, dobozokból a búvóhelyet, ez egy korunkra nagyon jellemző instant készítmény, de akkor is rendkívül ötletes darab!

Korábban már többször próbáltuk felkarolni az erkélyek bevirágosításával kapcsolatos témakört inkább kevesebb, mint több sikerrel. Kértük az olvasókat, hogy küldjenek képet, de túl nagy aktivitás nem mutatkozott, a házakon sem tobzódik a virágeső (némi pozitív változást azonban lehet érzékelni), viszont nem vagyok hajlandó feladni! Most, hogy már csak szűk egy hónap van hátra az igazi nyárból, még mindig van lehetőségünk arra, hogy némi növényzetet vásároljunk. És igen, valóban pénzbe kerül, sőt gondozni, locsolni is kell, tény, hogy vannak bogarak is, ápolni kell a kártevők miatt, de higgyétek el, nincs is jobb annál, mint amikor az ember a reggeli kávéját a saját virágoskertjében ihatja meg, főleg ha mindezt lakótelepi környezetben kell megtennie. Inspirációnak következzen néhány kép a saját virágoskertemről, ahol mind a színkavalkád, mind az esti illatorgia mérhetetlenül inspiráló hatású. Bizton állíthatom, hogy megéri belevágni a megvalósításba!

Egy kedves facebook tagunktól, Anikótól kaptuk azt a linket, ami elindított egy kisebb lavinát, utánajárást, melynek végén a mostani bejegyzés áll. A fészekerkéllyel kapcsolatban kaptunk tőle egy blogcímet, melyben rengeteg szépen felújított külső homlokzattal rendelkező épületről közöltek képeket, engem pedig megfogott a téma, hiszen idehaza a panelprogram (hála az égnek, hogy legalább ilyen van Magyarországon) keretén belül láthatunk szebbnél szebb színeket és formákat a lepusztult és szürke panelházakon, mégis a külföldön készült fotók láttán azt gondolom, hogy lehetne nagyobb fantáziával is csinálni mindezt.

Jonathan Sabine és Adam Pickard a Chromoly nevű kanadai design duó két lelkes tagja eredetileg saját használatra dolgozták ki a rozsdamentes acélból készült Road Popper fantázianevű bringasörnyitó tervét, de végül a nagy érdeklődésre való tekintettel úgy döntöttek, hogy megosztják a nagyközönséggel is, ami jó ötlet a részükről. Ami már kevésbé, hogy a beárazásnál a 40 dolláros árkategóriát választották a bronzból is rendelhető, nyereg aljára szerelhető kütyüből. Kellene?

Ma két olyan információval lettem gazdagabb, ami fajsúlyosan indokolttá teszi a fenti címet! Az egyik egy érdekes, de részleteiben letaglózó Maslow elmélet a Szükségletek hierarchiájáról, aminek elsősorban az 5, 6 és 7-es pontokban olvasható megállapításai azok, amik az első döbbenetet váltották ki bennem...mármint, hogy mennyire távol állnak az első helytől!

A Flowtown nemrég kiadta a 2010-es online közösségekre és a szociális hálózatra vonatkozó világtérképét, a The World Map of Online Communities 2010-et, melyen megcsodálhatjuk, hogy milyen lenne a föld, ha a közösségek taglétszáma határozná meg az országok méretét. Tanulságos összehasonlítani az XKCD 2007-es változatával!

Remélem csak az időjárás - és átmenetileg - váltott ilyen borúsra, azért az általános közhangulat nem! Ha esetleg mégis vannak olyanok, akiknek a lelki állapotára most nagyon ráférne egy rebuild, azoknak külön szeretném a figyelmébe ajánlani a Thaiföld dél-keleti partvidéke mentén fekvő trópusi Koh Samui szigeten található X2 Samui díjnyertes, ötcsillagos, minden földi jósággal ellátott apartmanházait.

A „mi lett volna ha” című kérdésektől - persze a téma és a szituáció függvényében -, de általában komoly késztetést szoktam érezni arra, hogy az első szembejövő falba verjem a fejemet. A São Paulo-i Moma  Propaganda reklámügynökség legújabb kampánya szintén felteszi ezt a kérdést, mégpedig úgy, hogy milyen reklámmal népszerűsítette volna magát a világ legnagyobb közösségi oldala, a legnagyobb videomegosztója és a legnépszerűbb chat oldala a 40-es 50-es években, persze, már ha akkor is léteztek volna?

Nagy híve vagyok a táncos, éneklős flashmoboknak, csúnya magyar fordításban villámcsődületnek, amely egy előre szervezett csoportosulást jelent, ami hirtelen jön létre valamilyen nyilvános helyen és a résztvevők közösen valami szokatlant tesznek, majd a csoportosulás feloszlik. Nem véletlen, hogy gyakran használják fel reklámokhoz is, így az első híresebb flahmob esemény, amivel találkoztam a T-Mobile Life's for sharing kampányához készített táncos csődület, és igen nagy örömömre szolgál, hogy lassan, de szép eredményeket felmutatva kis hazánkba is begyűrűzik ez a lélekemelő kezdeményezéstípus.

Tegnap meghívót kaptam a Haver Vagy Tánc facebookos csoportjába és nem kérdés, hogy azonnal csatlakoztam is hozzá. Saját elmondásuk szerint azzal az elhatározással hozták létre ezt a közösséget, hogy összegyűjtsék azokat a nyitott, könnyen haverkodó, jófej fiatalokat, akikből tudják, hogy sok van, de még sincs meg a közege. A következő akciójukat a Sziget nagyszínpadán a főnapon ejtik majd meg, figyelemfelkeltésként pedig napijegyet ajánlottak fel minden Havervagy tánc résztvevőnek arra a napra, aki legalább két próbán részt vesz (még nincs késő jelentkezni, augusztus 9-10-én lesznek még próbák), úgyhogy érdemes csatlakozni hozzájuk. Persze nem csak a fesztiválbelépőért, hanem azért, hogy bebizonyítsuk, mi is tudunk jófejek és lazák lenni. Április 8-i Mammut II-ben lejtett táncukról készült vidám videót mindenképpen érdemes megnézni ízelítőül, a hajtás után pedig további hazai, illetve a legjobb külföldi flashmobokról készült válogatást találtok. Ha szeretnétek a nap hátralevő részében mosolyogni, ezeket is nézzétek végig! Az élet mégis szép?

Havervagy Tánc /flashmob Budapest/ 2010.04.08.Mammut II. (www.rastinfilm.com)

Anders Krisár 1973-ban született Stockholmban, a londoni School of Communication Arts elvégzése után a New York University és a zeneszerzés, majd később egy reklámügynökség igazgatása, aztán napjainkban a fotózás és különböző kreatív művészeti tevékenységek következnek a sorban. Fonott kosár felsőtest, érintések nyomai a karokon, tablettaarcok, különös kapcsolatot ápol az emberi testtel, amiről a képek alapján mindenki megbizonyosodhat.

Nos, az a fészek ott nem photoshoppal készült, az valóban ott van/volt és egy installáció, melyet a svájci Rahel Hegnauer vizuális művész és természetmániás készített. A család, az otthon, a biztonság, meghittség, gyarapodás, gondoskodás jelképének felhasználása egy erkélyen, a lakáson kívül igen érdekes elgondolás!

Nem is olyan régen, úgy nagyjából 30 éve, hogy a nagy nyári semmitevések közepette a nap fénypontja volt, amikor meghallottuk végre a csengő vagy duda hangját, ami egyértelműen jelezte, hogy háromkerekű fehér triciklijén végre a mi utcánkba is megérkezett a fagyisbácsi.

Aztán felnőtt egy, majd még egy generáció anélkül, hogy átélte volna azt az euforikus érzést, ahogy az utcában lakó összes gyerek egyszerre nyalja elmélyülten két forintos fagyiját a járdán ücsörögve. Nem is sejtik, hogy önhibájukon kívül ugyan, de miről maradtak le!