Úgy gondoltam, hogy ma egy ellentétpárt hozok nektek. Reggel rögtön induljunk is a tengerpartra, mert Andries Botha, dél-afrikai művész alkotásait leginkább az innen szerzett alapanyagok teszik ki. A művész a tradicionális elemeket tartalmazó alkotásairól ismert, karrierje során néhány igen élethű elefántszobrot (is) épített uszadékfából.

Evan Wondolowski amerikai művész nagyon szereti a pénzt; atomjaira szedni és újragondolni. Darabolja, csíkokra vágja a régi bankókat, ragasztgatja a cafatokat és az aprópénzt is. A végeredmény? Híres emberekről készült, aprólékosan kidolgozott portrék, amelyekre kötelező néhány szót fecsérelnem.

Bár már valószínűleg a legtöbben próbálnak rákészülni az őszre, talán még nem késő augusztus végéhez közel egy-egy stranddal kapcsolatos téma bemutatása. Gunilla Klingberg ráadásul olyat talált ki, ami minden strandmániás szívét megmelengetheti. Sign In Space fantázianévvel ellátott public art projektjében üzembe állított művésztraktora látványos sormintákat nyomogat a homokba.

Lassan megszokhattátok, hétvégére - elvégre Zemberből vagyunk mi is - mindig kicsit mást, valami elborultabb, szokatlanabb, sokszor - lekövethetően - fészbúkrajongóriasztósat hozunk Nektek, ami nem feltétlenül ad mélyenszántó filozófiát, na persze van, mikor igen, ám mégis arra késztet: itt most állj ... ülj..., akár feküdj le arra a néhány pillanatra a monitor elé...

A világméretű para valamikor 2002-ben tört ki! Danny Boyle [Trainspotting, Slumdog Millionaire, 2012 Olimpic Games/London] abban az évben küldte a filmvásznakra a 28 Days Later című mozit, mely e stílus rajongóinak - mit tagadjuk nekünk is - mind a mai napig nyálcsorgatós élményt okoz...

A fizetős telefonok, telefonfülkék egyre kevésbé jellemzik a városokat, azok pedig, amelyek még rendületlenül kitartanak, felújításra szorulnak. Nem csak itthon, máshol is, például São Paulóban, ahol a Vivo nevű telekommunikációs cég egy kreatív redesign projektet álmodott meg Call Parade címmel.

Eiter Zsófi Dekoratőr és Kirakatrendező suliban végzett, utána azonban elsodorta az élet más területekre, más országokba. Állítása szerint mindig is foglalkozott rajzolgatással, grafikával, amiket inkább grafirkáknak nevez, de csak saját maga szórakoztatására készítgette őket, mert minden fölös energiát, feszültséget le tud vezetni benne. Weboldala sincs éppen ebből kifolyólag, viszont megosztotta velünk az alkotásait, mi pedig veletek...mert szépen kidolgozottak, jópofák és hangulatosak, és az nem lehet, hogy mindig csak a fióknak készüljenek!

Úgy érzem, hogy Andrea Petrachi (ismertebb nevén Himatic) munkái láttán mint mindig, most is éppen elegendő volna csak a „KELL” felkiáltással kifejezni az érzelmeimet, de persze mint sosem, most sem szúrom ki ennyivel a szemeiteket. A Lecce-ben született, jelenleg Milánóban élő és dolgozó művész újrahasznosított alapanyagokból készíti a vicces és szeretni való lényeit.

Az elmúlt hetekben Antonin Fourneau francia művész a párizsi Digitalarti Artlab nevű művészeti közösséggel együttműködve létrehozott egy látványos installációt, amelynek a Water Light Graffiti nevet adták. A rendszer egy hatalmas LED-fal, amelybe(-re?) egy nedvességre érzékeny panelt ágyaztak, hogy világítson (vagyis csak akkor világítson), ha vízzel érintkezik.

1999-óta az Ozorához közeli Dádpuszta a helyszíne a mai O.Z.O.R.A., leánykori nevén Solipse fesztiválnak otthont adó varázsnak. Azóta minden évben - napfogyatkozáskor - tüzek gyúlnak, ... a szivárvány színeivel átszőtt pszichedelikus fátyol takar be mindent és mindenkit. És repülsz, úgy érzed - JÓL ÉRZED! - az elfogadás, a béke és tolerancia apró szigetére...

A valószínűleg megterhelő aligátoros munkafolyamat után Agata Oleksiak, a fonal Banksyjának is tartott művésznő tovarepült Amerikába, hogy egy sokkal kisebb, viszont annál viccesebb alkotást készítsen. Egyik legújabb víziójában Albert Einsteint szemelte ki célpontként és jól bebugyolálta, ahogy szokta, fonalba.

A lakás, szerencsésebbek esetében a saját ház felújítása az általában az a projekt, amitől fázni szoktunk! No, nem az igénytelenség, annál inkább a pénzszűke miatt. A mai építőanyag árakkal kalkulálva még a legminimálisabb költségvetéssel is sanszos a hétszámjegyre végződő összeg. Ha a "na most telt be a pohár" kényszer pillanatában mégis úgy döntünk: belevágunk, a pénzügyesek  - férfitársak, ugye tudjuk kik -  korlátlan hatalmuk birtokában osztásszorzással borzolják még tovább, amúgy sem kevés stressznek kitett idegpályáinkat. Majd a folyamat végén kimondatik a megfellebbezhetetlen: és lemondásokra ítéltetünk...

Ha máshogy nem vagy csak döcögősen megy, figyelemfelkeltő installációkkal is lehet inspirálni az embereket arra, hogy a célnak megfelelően használják a tárgyakat, vagyis, hogy egyáltalán használják. Itt van például a szemetes, amibe ímmel-ámmal azért beledobáljuk a hulladékokat, de még mindig nem megy tökéletesen.

Mattias Adolfsson svéd művész vázlatfüzetei aranyat érnek! Bennük olyan szemkápráztatóan részletes alkotásokat találhatunk, amelyek a párjukat ritkítják. Bár Adolfsson világa első körben az aprólékosságával hökkenti meg a nézőt, a „felvázolt” témák hangulata, szürrealitása is kiemeli őt a nagy átlagból.

Kezeket fel: ki szereti közületek a sört? Sok másik bloghoz hasonlóan mi is kaptunk jegyeket a Budavári Sörfesztivál szervezőitől, amelyekből 4 darab napijegyet (a napijegy 1 korsó sör ingyenes elfogyasztására is feljogosít) egy viszonylag gyors és végtelenül egyszerű játék keretén belül jól kisorsolunk majd az olvasóink között. Nem kell semmi extra dologra gondolni, csak a poszt végén felteszünk egy kérdést, a helyes választ pedig emailben el kell küldeni nekünk (érdemes elolvasni a lentebb található ismertetőt, mert ebből merítettük a kavics egyszerűségű kérdést). A helyesen válaszolók között fogjuk kisorsolni a 4 napijegy egyikét.

Ha becsületes polgári foglalkozásként az ember a bloggerkedést választja, annak vannak furcsa hátrányai, meg vannak előnyei is. Az előbbi kategóriából kapja meg például az olyan enyhén szánakozó kérdést, hogy: „és ebből meg lehet élni...?” … Vagy az inkább mosolyra késztető nekiszegezést, mint legutóbb egy évek óta nem látott cimbi, mikor két korty kávé között, cseppet tétován rebegte felém: „deee... akkor most, mi is az a blog...?”

Nina Boesch, német származású New York-i művésznőt is (mint ahogy jó néhány más művész is) megihlették a város tömegközlekedésért felelős Metropolitan Transport Authority (MTA) által gyártott metrókártyák; vagyis ezeknek újrahasznosítása, merthogy az utasok előszeretettel dobálják el őket.

Namost, nagy lelkesen, karitatív áhítattól vezérelve, azt a nagyon okos dolgot találtuk mi itt ki, hogy londoni barátaink lassan a << kínai agyaghadsereg+harci szekér+ló << a köbön létszámával vetekedő táborának  (in brief) el-és kiadó helyi hüttékről szóló ingatlanpiaci információkat fogunk szolgáltatni. A helyi sajátosságok ismeretének stabil hiányában, ergo az ártatlanság édes bélyegével a homlokunkon vágunk hát neki e hasznos sorozatnak. Reményeink szerint minden oda-, el-és kiszakadt honfitársunk szívét megdobogtatva... :)

Adam Scales és Paul Van Den Berg építészek dolgoztak együtt a képeken látható ügyes optikai illúzió létrehozásán. A Reframe című installációt az idén már 7. alkalommal megrendezésre kerülő Montpellier-i Festival of Architecture Lively című eseményre készítették el.

Első pillanatban fel sem fogtam, hogy többet látok egy egyszerű, ám szépen terített asztalnál, aztán igen hamar leesett a tantusz, hogy itt bizony valakik egy rendkívül kreatív módon megálmodott háromdimenziós portréasztallal próbálnak levenni a lábamról. Nos, sikerült nekik!

Milyen a stílusod, kísérletező vagy inkább konzervatív? Igazi lázadó vagy, aki mindig tele van energiával? Vagy inkább azok közé tartozol, akik egy életre elkötelezték magukat a konvencióikkal? Amennyiben ez utóbbi van - persze ez sem baj - lehet, értetetlenül fogsz állni e poszt utolsó sorában olvasott vélemény előtt...

Derek Gores Floridában élő és alkotó művész mesterfokozatot ért el a saját maga által teremtett káosz uralásában. Zseniális kollázsokat teremt a vászonra mindenféle magazinokból kitépkedett papírfecnikből és más talált anyagokból az újrahasznosítás nevében.

Biztos sokaknak ismerős a rózsaszín tütüben parádézó mackós alkatú szőrös fazon, aki a legkülönbözőbb helyszíneken, abszurd helyzetekben jelenik meg a szokatlan kiegészítőben, hisz olykor feltűnik egy-egy kép a neten, sőt, mi is próbáltuk elviccelni az egyik versenyt, amikor megígértük, hogy ilyen szerkóban jelenünk majd meg előttetek, ha nyerünk.

Jim Power az elmúlt 26 évben sokat dolgozott azon, hogy manapság a „Mozaikember” elnevezéssel illessék. A 64 éves hajléktalan kedvenc foglalatossága ugyanis, hogy a New York-i East Village-ben felcicomázza a lámpaoszlopokat (és manapság egyéb tereptárgyakat is) sajátságos csempe-és üvegmozaikjaival.

Bár autentikus vélemények szerint az elkészült fotó minőségéhez valójában nincs köze a beépített megapixelek számának, kíváncsiak lennénk a véleményetekre: szerintetek megalapozottak azok az elsősorban analóg, illetve komoly tükörreflexes masinával rendelkezők táborából érkező vélemények, miszerint: a mobillal lőtt fotók soha nem fognak olyan maradandó értéket képviselni, mint mondjuk egy Hasselblad által elkövetett kép? A kérdés az általunk is lelkesen művelt és szeretett Instagram aspektusából megközelítve, talán még érdekesebb! Amíg a válaszokon spekuláltok - melyeket a fb. falunkra várunk - segítségképp figyelmetekbe szeretnénk ajánlani a magyar művészeket bemutató sorozatunk mai főszereplőjének, részben mobillal készült nagyszerű fotóit!