A Flat Vernacular nevű, egyedi tervezésű tapétákat készítő design cég két alapítója, Payton Cosell Turner fotós/illusztrátor, valamint Brian Kaspr fotós/illusztrátor úgy gondolta, hogy jó poén lenne egy olyan tapéta, amin folyamatosan változatható volna a mintázat. A röhögést tett követte, így végül elkészült a „The Salon at Sundown” című installáció, amelyben az üres szoba falait elárasztó mintákat apró (és természetesen eltávolítható) matricákból rakták ki. Ha másra nem is jó ez az egész, de legalább ötletlopkodásra igen! A családban fellelhető gyerekek például biztos élveznének egy ilyen matricázgatós elfoglaltságot a közelgő hűvös őszi hétvégéken.

Természetes amfiteátrum-szerű földrajzi adottságainak köszönhetően gyakran nevezik a világ legszebb városának. A Dél-Afrikai Köztársaság negyedik legnagyobb városába Fokvárosba érkeztünk, hogy egyik nevezetessége, az Asztal-hegy [Table Mountain] tövében található és az itteni felső-középosztály által lakott Higgovale zöldövezeti villanegyedében körülnézzünk egy kicsit.

Az Impact Accessories nevű design cég új, békés életet ad a régi katonai lőszereknek. Az ékszertervező nem csak a saját maga által összegyűjtött cuccokból dolgozik, hanem megrendelésre is, hozott anyagból. Ha esetleg valakinek van olyan (nyilván hatástalanított) lőszer a birtokában, ami valamiért a szívéhez nőtt, és a polcon porosodás után végre sokkal kreatívabb formát szeretne adni nekik, nem kell mást tennie, mint elküldeni a készítőnek, és rövid időn belül személyre szabott és egyedi ékszerként láthatja viszont. Medál, gyűrű, fülbevaló, kitűző lehet a végeredmény, az ilyen-olyan köveket, kiegészítőket leszámítva csak és kizárólag az adott lőszer burkolatának felhasználásával.

Stefan Sagmeister 1962-ben született az ausztriai Bregenz-ben. Tanulmányait a bécsi Alkalmazott Művészetek egyetemén végezte [University of Applied Arts Vienna], majd Fulbright ösztöndíjasként három évre New Yorkba költözött, ahonnan a kötelező katonai szolgálatra szóló behívó parancsolta vissza hazájába. Leszerelés után a Leo Burnett honkongi irodájába került, egy év múlva azonban már ismét az Egyesült Államokban van, ahol a magyar származású grafikus – a Benetton által szponzorált Colors magazin alapító főszerkesztője – Kálmán Tibor rezidense.

Chen Chun-hao, vagy ahogy a nyugati világban ismerik Howard Chen, Marcus Levine-hez hasonlóan szögekkel próbálja manipulálni a közönséget, azonban a Yorkshire-i művésszel ellentétben nem portrékat vagy absztrakt képeket készít, hanem lenyűgöző részletességű tájképeket varázsol szögbelövőjével. Több mint egy évtizede kísérletezik a különböző típusú szögekkel, az elmúlt időszakban installációival, szobraival, házfalra kihelyezett óriásplakát méretű mozaikjaival nyűgözte le, hátborzongató babáival pedig sokkolta a népet. Az ősi kínai tájképfestészeti elemekkel megfűszerezett képei a korábbi alkotásokhoz hasonlóan több százezer, esetenként több millió szög felhasználásával készülnek, időt és energiát nem spórolva.

Van olyan ember a földkerekségen, aki soha nem hajtogatott szamárfület a könyvére? Miha Artnak biztos, hogy nem tartozik közéjük. A Ljubljana-i Szépművészeti és Design Akadémián diplomázott, manapság vizuális kommunikáció területén ügyködő sokoldalú szlovén művész és designer, ezt a gyerekkorból visszamaradt egyszerű dolgot vitte ki az utcára legutóbbi projektjében. Az ötletes megvalósításnak köszönhetően többek között házfal, elektromos doboz, giccses festmény, közlekedési tábla vagy éppen egy teherszállító kamion sarkában „hajtja fel” a burkolatot, hogy megmutassa a valódi, mögöttes tartalmat.

Karen Ryan, a kortárs brit design fenegyereke alig van túl a Test névre hallgató, sokak kedélyét borzoló projektjén, máris gondoskodik arról, hogy ismét a figyelem központjába kerüljön. Legújabb meghökkentő ötletét a budapesti Design Hét előtti héten Londonban már javában zajló ikereseményére időzítette. A „SIT CHAIR PROJECT” úgy jöhetett létre, hogy a tervező nem talált magának megfelelő helyet a kiállítás hivatalos falain belül, ezért az amúgy teljesen hétköznapi, ebben az esetben is újrahasznosított székekkel kivonult a városba, ahol a random elhelyezett és a projekt offisöl logójával ellátott ülőalkalmatosságokat az egyszerű járókelők bármikor befoglalhatják.

Nem, még véletlenül sem az ausztrál rockzenészről van szó. Ez a Nick Cave amerikai, szobrász és performansz művész. Munkáit az egyedi, földöntúli figurák, vibráló, szeszélyes, és hordható textil-és ruházati termékek, kollázsok, installációk és illusztrációk jellemzik. A Missouriban született, jelenleg Chicagóban élő és dolgozó 52 éves művész, északi népek fantáziavilágával megáldott és elkészített lényeiért több rangos díjat kapott az elmúlt évtizedben, köztük a Joan Mitchell Alapítvány Díját (2008), az Artadia díjat (2006), a Joyce-díjat (2006), a Creative Capital Grants díját rendszeresen (2002, 2004 és 2005), és a Louis Comfort Tiffany Alapítvány díját is (2001).

Kelly Reemsten festőről a száraz, kiállítási helyszínekkel kapcsolatos adatokon kívül túl sokat nem tudni. A Los Angelesben élő művésznő különleges és sajátságos stílusban megfestett, Stepfordi feleségek-ruhákba bújtatott, legtöbbször férfias munkaeszközök társaságában, sötét és borotvaéles iróniával ábrázolt női alakjai azonban élvezetes információk nélkül is megérnek egy misét! Szerintem...

Lehet mindenféle intelligens mosóporokat vásárolni az eltüntetésére, de a terítőre kiömlött bor, üdítő és társaik sosem fogják feldobni az ebéd vagy vacsora hangulatát. Mit szólnátok ahhoz, ha a karosszékben hátradőlve, kifejezetten várhatnátok az alkalmat, amikor valaki ügyetlenül felborítja a teli poharat? Mi lenne, ha ez az idáig kényelmetlen dolog válhatna a baráti összejövetelek egyik csúcspontjává? Ha kifejezetten kellemes érzéseket váltanak ki belőletek a fenti kérdések, akkor csak drukkolni kell, hogy Kristine Bjaadal, norvég designer Underfull címre keresztelt asztalterítő-prototípusa a gyártósorra kerüljön.

Eredeti változatuktól sikítófrászt kapok, Mari Kasurinen viszont az én emberem. Mint ahogy a kislányok szokták, úgy babusgatja a kollektív tudatalattiba kiirthatatlanul beleivódott My Little Pony figurákat, felnőtt fejjel azonban olyan tartalmat ad hozzájuk, amivel végre számomra is értelmet nyer szánalmas kis létük. A finn művésznő eredetileg Action Man, Barbie és hasonlóan neves figurákkal próbálkozott, de ahhoz, hogy a jelenkorra jellemző materializmust és individualizmust a lehető legtökéletesebben fejezhesse ki, végül az ugyancsak sikeres pónik mellett döntött. Újrafesti a testüket, megdizájnolja a hajukat, felöltözteti őket, mintha saját stylistot fogadtak volna az énkicsipónimok. Ők az elmúlt évtizedek és persze napjaink ikonjaivá szerettek volna változni, és milyen jól tették. Lehetett vásárolni belőlük, de már elmúlt, mert szétkapkodták őket, borsos áruk ellenére.

Az LA szomszédságában fekvő Malibu, közvetlenül a tengerpart mentén végigfutó Pacific Coast Highway aszfaltcsíkján próbáltam a Streetwiew segítségével rátalálni a Burdge and Associates Architects által felépített 32852-es számú házra, és persze, hogy nem jött össze. Annak ellenére, hogy a keresés eredménytelen volt, azzal nyilvánvalóan nem lövünk nagyon mellé, ha lenne saját kecónk errefelé, valami ehhez hasonló lepattant, már-már dekadens látvány fogadhatna bennünket minden egyes alkalommal, mikor a nap végén hazatérnénk.

Mike Bell, New Jersey-i születésű festőművész, karikaturista vicces munkáit a Japán rajzfilmek, klasszikus szörnyek, vintage játékok, punk rock, karneváli képek, MAD magazin és „Big Daddy” Ed Roth karikatúrái inspirálják. Legújabb projektjében úgy gondolta, hogy a gyufával játszani jó dolog. Mármint nem úgy, ez a játék annyira ártalmatlan, hogy nagyon. A legismertebb hírességek közül válogatott Matches című alkotássorozatában, amelyben értelemszerűen a gyufa szolgáltatja az alapanyagot – a hátlapra felrajzolt ikonok kezeit formázzák a papírgyufák. Marilyn Monroe, Elton John, Jimi Hendrix vagy éppen Batman és Jack Sparrow kapitány is megtalálható a folytatásban.

Matteo Mezzetta alkotásai úgy néznek ki, mintha fotókat látnánk, pedig nem. Helyette egyszerű élethelyzetekről készített fotorealisztikus fekete-fehér olajfestményeket nézegethetünk. Többek között elfoglalt tömeg, hétköznapi emberek, DJ-pult, retro családi portré és vintage színésznő jellemzik a 40 éves olasz művész porfólióját. Bár elsősorban olasz galériák kiállításán lehet találkozni a hangulatos festményekkel, Mezzetta munkái az elmúlt időszakban önálló életet élő jelenséggé váltak az interneten is, úgyhogy a reggeli kávé és briós mellé most ti is jól megkapjátok a magatok adagját.

Malika Favre, a francia származású grafikushölgy továbbra is diszkréten megbújva monogramjává vált szépségpöttye mögött, ma sem árul el annál többet magáról, amennyit közel egy évvel ezelőtt már megtudhattunk róla. Mint akkor, úgy ma is a grafikai tervezéssel foglalkozó, korábban több, rangos [Bafta, D&AD] szakmai elismerésben részesített kreatív ügynökségnél, a londoni Airside-nál dolgozik, és ennyi, slussz...

Doug Powell amerikai művész hihetetlenül részletes mozaikjairól ismert. Mondhatnám azt is, hogy a puzzle megszállottja 2001 óta, de nem csak arról van szó, hogy időt és energiát nem spórolva, boltban vásárolt, előre gyártott tájképeket rak össze. Nem! Doug összekeverve, olykor formára vágva, de sohasem újrafestve a darabkákat, új értelmet ad a játéknak, hatalmas sikereket elérve az elkészült alkotásokkal. Nem is olyan régen fedezett fel magának egy másik alapanyagot, a számítógép-billentyűzetet, amelynek felhasználásával eddig sajnos csak két darab, de annál látványosabb mozaikot készített el.

A Pécsi Tudományegyetemen megszerzett viselkedéselemzői diplomáját [2009] a biztonság kedvéért überelte még egy kétéves [alkalmazott pszichológia] doktoranduszi képzéssel, melynek befejezése után, az idei esztendőtől már friss péhádé [PhD] fokozattal a zsebében a PTE Pszichológiai Intézet munkatársaként kezdte. 193 cm magas. Tejjel és két cukorral issza kávéját. Kedvenc állatai a kutyák és a szomszédjai. Negyvenhármas cipőt hord, ha kell, akár lábbal is színre pörgeti [és ezt el is hisszük neki] a Rubik-kockát. Flow-junkie pszichodoki, 23 éves és Gyuricza Gergelynek hívják...

Alex McLeod aprólékosan felépített fantáziavilágokat készít, tele kristályhegyekkel, nyalókaszerű fákkal, tüzes tavakkal, kerekded felhőkkel. 3D-s tájképei olyanok, mintha Willy Wonka szürreális birodalmában járnánk, mintha minden brutálisan édes és ragacsos cukormázzal lenne leöntve. Az ügyesen (befotózott) felépített, csábítóan tisztára polírozott tájakon azonban ne keresünk élőlényeket, ők eltűntek. Mindenhonnan. A nyomaik itt-ott felfedezhetőek, néhol egy rozoga vasút, máshol egy üres vár utal arra, hogy korábban élettel teli helyszínek lehettek, de most mindenhol kísérteties csend honol. Hogy miért, az a fantáziánkra van bízva.

Az olaszországi Soverato-ban született, eredetileg szobrász végzettségű Guido Daniele 1990 óta készíti döbbenetesen valóságos festményeit az emberi test különböző pontjaira. Munkái számos nyomtatott hirdetésben, tévéreklámban, valamint rangos divatbemutatókon és kiállításokon is szerepeltek, 2007-ben pedig elnyerte az Animal Planet csatorna Hero of the Year díját. Pénteki lazázáshoz, készülvén a hétvégére, a jelenleg Milánóban élő és dolgozó 61 éves művész gyönyörűséges kézfestményeiből válogattam párat.

Ohata Shintaro alkotásairól első pillantásra nehéz eldönteni, hogy tulajdonképpen mit is látunk valójában. A címben szereplő kérdés jogos, hiszen nyugodt szívvel hihetnénk, hogy festményekkel van dolgunk, azonban ez csak részben igaz, ugyanis a Hirosimában született 37 éves művész finoman ötvözi a festészetet a szobrászattal. A képeken látható emberi alakok mindegyike szobor, amelyek az ügyes festésnek és a jól megválasztott világításnak köszönhetően tökéletesen beleolvadnak a háttérként használt festményekbe.

Én kérek elnézést, tudni illik böcsületesen el kell ismernem, ezért [mármint a címben használt megfogalmazásért] megérdemelnék ugyan néhány testes sallert nyelvünk elkötelezett, éber őrzőitől – meg persze tudjuk még kitől –, de legnagyobb bánatomra a „szék a székben” halálosan unalmas, ám valóban találó definíción kívül más nem jutott eszembe a milánói formatervező Renzo Menegon legújabb székterve láttán.

Jennifer Collier, brit művész újságok, magazinok, térképek, kartonlapok és egyéb barátaik felhasználásával, ezek összeragasztásával/varrásával készíti hétköznapi használati tárgyakat formázó újrahasznosított szobrait. A polgári foglalkozását tekintve galériavezető-és tulajdonos hölgy cipőket, ollókat, írógépeket, varrógépeket, fényképezőgépeket és egyéb háztartási eszközöket készít a szabadidejében. A jópofa szobrokat 200 hasonlóan kreatív művész munkája mellett, szeptember 22. és 28. között élőben is meg lehet tekinteni a londoni Old Spitalfields Market-ben megrendezésre kerülő Origin Kézművesvásáron.

Ghostpatrol új világot teremt Mitten Fortress névre hallgató melbourne-i stúdiójában. A street art-ban is járatos grafikus emberi alakjai, különleges, néha félelmetes, máskor vicces lényei tökéletesen megférnek egymás mellett ebben a sajátságosan szürreális világban. Ha ez még nem lenne elég, a könyvek és barátok segítségével autodidakta módon tanult, korábban informatikusként dolgozó ausztrál művész folyamatosan bővülő, Pencil Sets című projektjében (hogy, hogy nem) ceruzát használ. Mármint „vászonnak”. Ezekből készült szubjektív válogatás a folytatásban, a teljes portfóliót pedig itt tudjátok megnézni.

Nyugatról Phoenix és Paradise Valley, keletről a Salt River Pima-Maricopa indián közösség territóriuma, míg északról a Sonora sivatag által határolt területen járunk. A környéken jó néhány golfpálya található, de ezeket az üde zöld pamacsokat leszámítva tagadhatatlanul arizonai a táj. A Nap Völgyének [Valley of the Sun] is nevezett vidéken az ötven fokos perzselő forróságtól hullámzó levegőben többméteres kaktuszokkal tarkított szikla-sivatag, ameddig a szem ellát.

A Luzinterruptus művészcsapat idén ősszel újabb nagyszabású installációval jelentkezett. Korábbi munkáikhoz hasonlóan, az anonimitásba burkolózó spanyol srácok most is kellő iróniával közelítettek meg egy fontos és sajnálatos eseményt. A Japán északi részét sújtó földrengés és cunami következtében erősen megrongálódott fukusimai atomerőmű okozta sugárzásparára reagálva, 6 nap alatt 100 rejtélyes és világító (radioaktív) figurát helyeztek el a hamburgi MS Dockville Fesztiválon, Radioactive Control című installációjukban. És hogy miért pont ide? Mert Németország állítólag (majdmeglátjuk) 2022-ig bezárja az összes atomerőművét.