A dél-karolinai Greenville-ben járunk. Abban a városban, amely a 18.-19. században messze földön híres volt fejlett textiliparáról. Egy időben még a „textil Capital of the World” rangos címet is birtokolta, és ahol a város viszonylag kis mérete ellenére [60 ezer fő] ma is több nagyvállalat – 3M, a Honeyvell, a Michelin és a BMW – észak-amerikai regionális központja is megtalálható.
Krizsán-Keszei Zoltán 2005-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán. Az 1981-ben Budapesten született művész számos egyéni és csoportos kiállításon vett részt éteri és egyedi festményeivel. Elemezni nem fogom a munkáit, mert baromira nem értek ehhez a feladathoz, érzékeltetni is csak annyit tudok, hogy különleges hangulatú festményei, a rajta megjelenő lények, a domináns, energikus színhasználat igen erős és hipnotikus hatással vannak rám. A legegyszerűbb utat választottam, megkértem, hogy beszéljen saját maga a művészetéről, így ez következik a folytatásban.
Aleksandra Domanovic művésznő Szerbiában, a vajdasági szlovák kisebbség tagjaként született, Szlovéniában nevelkedett, majd mielőtt Berlinbe, jelenlegi lakhelyére költözött, 6 évig Bécsben és egy kis ideig Tokióban is élt. A sok költözés miatt nehezebben értelmezhető számára az otthon vagy az állampolgárság fogalma, a különböző kultúrák azonban olyan hatással voltak rá, amit érzékletesen tud átadni számunkra az alkotásain keresztül. 2010-es installációja, a cím nélküli papírtoronyhalmok külsőre stabilnak tűnhetnek, viszont az egyenletesen, mégis rögzítés nélkül egymásra helyezett A4-es lapok a bizonytalanságról árulkodnak. A három, egyenként 7500 lapból álló oszlopra tintasugaras nyomtatóval festett, távolról szépséges, színes pacáknak tűnő foltok, közelről nyugodtnak semmiképpen sem nevezhető eseményeket (talán túlfűtött szurkolók vagy valami forradalmi helyzet?) mutatnak be, ami tovább fokozza az ambivalenciát.
Agata Oleksiak (korábbi posztunk itt és itt), Amerikában élő és dolgozó lengyel származású fonalkirálynő legújabb műve egy tetőtől talpig, saroktól sarokig bekötött szobabelső, a hozzá tartozó, elrejtett berendezési tárgyakkal és emberi alakkal együtt. Nem véletlen, ha ismerősnek tűnik a pszichedelikus fekete-fehér hangulattal bekötött enteriőr, hiszen a megszállott művész az Annie Leibovitz-féle, 1986-os Keith Haring kamuflázs portré előtt szeretett volna tisztelegni, a New York-i Jonathan Levine Galériában elkészített installációval.
Úgy tűnik, a festészetben manapság már nem annyira menő az általános alapanyagok használata, jelen esetben a vászonra gondolok. Minél különlegesebb, annál többen kapják fel a fejüket az adott alkotásra, amin a megvalósítás, a mondanivaló, lehet hogy nem éppen eget rengető, de legalább nem tudunk szó nélkül elmenni mellette. Múlt hét pénteken hattyútollakról volt szó, ma pedig lepkeszárny-vásznakkal indul a nap. Sarah Garzoni, 30 éves francia művésznő legújabb, Mimésis című projektjében elhalálozott pillangók finom és törékeny szárnyaira fest különböző színeket és mintákat, a könnyebb beazonosíthatóság érdekében általában márkaneveket és logókat, az egyszerűség kedvéért tintasugaras nyomtató segítségével. Ez sem mindennapi látványosság...
Ken Marquis a kitalálója annak a projektnek, amelyben eldobált dísztárcsáknak próbálnak új értelmet adni. A Landfillart Project célja a környezetvédelem és az újrahasznosítás fontosságának kiemelése mellett, hogy egy közös ügy érdekében, nemzetközi szinten fogja össze a művészeket. A kezdeti lépéseknél 41 művészbarátot kért fel a fém és műanyag tárcsák újragondolására, akik azonnal igent mondtak a feladatra. Bár a folyamat még kezdeti fázisban tart, mára több mint 800 alkotás készült el, 2012-ig pedig további 150 darabbal kívánják bővíteni a portfóliót. A végcél, összesen 1041 darab átalakított dísztárcsa elkészítése. A projektről könyvet adnak majd ki, a legjobbnak ítélt 200 alkotást pedig egy utazókiállításon szeretnék bemutatni az érdeklődőknek.
Akárhányszor jelenik meg valami újdonsággal Bruce Munro brit művész, mindig sikerül levennie a lábaimról. Lehet az egy hatalmas CD-tenger, egy lépcsőzetesen aláhulló fényzuhany a Salisbury Katedrálisban vagy a legújabb, fényerdő-installáció, egytől egyig lenyűgöző, hangulatos és/vagy monumentális alkotások kerülnek ki a kezei alól. Első nagyszabású kiállítása Amerikában, a Pennsylvania-i Brandywine Valley-ben található fantasztikus parkerdőbe tervezett Light! című installációja lesz. A tervek szerint a Longwood Gardens-ben 20.000 darabból álló, különböző színárnyalatokban derengő lámpakollekció között sétálhatunk körülbelül 1 kilométeren keresztül. A kanyargós út mentén kialakított fényösvény 2012. június 9. és szeptember 1. között várja majd a látogatókat.
Patricia Piccinini meglepően mélyen vonzódik a különös lények, genetikai mutánsok iránt. A génsebészetnek és az evolúciónak görbe tükröt állító, társadalmi kérdéseket előszeretettel feszegető 46 éves ausztrál művésznő munkái közül azonban én most inkább a kevésbé durva, Vespa tulajdonosok érzékeit stimuláló figurákra szeretném felhívni a figyelmet. Nest, Thicker Than Water és The Stags című, ABS műanyag, rozsdamentes acél, autóipari festék, bőr és természetesen valódi gumiabroncs felhasználásával készült hihetetlenül bájos, Vespa ihletésű lényei számos kiállításon arattak hatalmas sikert. Nagy, ártatlan szemeikkel pedig nálam is...
Vahram Muratyan francia grafikusról szinte napra pontosan kilenc hónappal ezelőtt írtunk először. Már akkor is nagy élvezettel mustráltuk két kedvenc városának sztereotípiáiról rajzolt ikonografikus szösszeneteit. A jelek szerint Vahram azóta sem tétlenkedett, vagyis épp itt az ideje a téma újratöltésnek. Ott folytatjuk tehát, ahol abbahagytuk. A Paris vs. New York transzkontinentális párbaj újabb gyöngyszemekkel folytatódik a hajtás után:
Scott Gundersen designer és vizuális művész, Miroslav Svoboda-hoz hasonlóan szintén parafadugókat használ. Igaz, a cseh művészlélekkel ellentétben ő nem a házát burkolja velük, hanem aprólékos portrét készített belőlük, de a végeredmény legalább annyira dicséretes, mint az óriási homlokzatra felragasztott parafadugók látványa. A folyamatot a modell fényképének „vászonra kontúrozásával” kezdte, majd a 9000 parafadugó felragasztásával múlatta az idejét a jelenleg szabadúszó, Chicagóban élő és alkotó művész.
A finnekről, mint az összes velük szomszédos északi népekről, és persze ideszámítva az izlandiakat is sejtettük, hogy elvarázsolt csodabogarak. Ez azonban nem meglepő, hiszen identitásukra mind a mai napig óriási hatással van a kultúrájuk szerves részét képező ősi skandináv mitológia. E pogány hit és mondavilág ihlette meg a finn szobrásznő Miina Äkkijyrkkä -t. A művésznő Helsinki melletti erdőkben lévő farmjára érkezőt döbbenetes látvány fogadja.
Kiss Emese saját állítása szerint egy 22 éves, mindig nyughatatlan lány, aki az alkotás, a grafika megszállottja. Mai napig nem realizálódott benne, hogy pontosan mivel is szeretne foglalkozni, mihez húz jobban a szíve – érettségi után ötvös szakmát tanult, majd a filmek világába vette bele magát, és operatőrként próbált érvényesülni. Mind a két szakmában örömét lelte, de a legjobban a gyerekkorból maradt rajzolás köti le a leginkább. Ha toll vagy ceruza kerül a kezébe, önkéntelenül firkálni kezd. A felület lényegtelen. A radír az ellensége.
David Hanauer német designer, Google Earth-ből származó képek felhasználásával készíti különleges szőnyegeit, egészen 2008 óta. A „WorldWide Carpets” széria régi perzsaszőnyegek hangulatát idéző, geometrikus díszítőelemekkel erősen fűszerezett mintavilágát a tökéletes fotó kiválasztása után elforgatva, tükrözve, egymáshoz illesztve éri el. A 140x200 centiméteres darabszőnyegként, illetve a végtelenített sormintájú padlószőnyegként is használható, poliészter alapú, az alján csúszásgátló gumi bevonattal készített modern lakberendezési kiegészítőre színtartó festékkel nyomtatják rá a képeket. Az árakért a tervező honlapján található email címen lehet érdeklődni.
Miután Ian Davie festőművész korábban rengeteg tapasztalatot szerzett vadőrként a természetes környezetükben élő állatokról, hatékonyan tudja kamatoztatni alkotásaiban a hosszú évek során szerzett tudást. A képeken látható egyedi festővászon-alapanyagot egyik sétája alkalmával találta a földön, és állítása szerint meglepődnénk, ha tudnánk, hogy a hattyútoll mennyire erős, tartós és könnyen pingálható. Ian manapság egy átalakított parasztházban éli mindennapjait a Snowdonia Nemzeti Park központjában, így a festményeihez szükséges inspiráció, ha kell, ha nem, a nap 24 órájában folyamatosan érkezik hozzá. Az állandó hattyútoll-utánpótlást pedig egy madárrezervátum lelkes dolgozói biztosítják a számára, természetesen a madarak jólétét elősegítő nagylelkű adományokért cserébe.
Ássatok nyakig a földbe, utána meg jöjjön a kíméletlen kövezés! Szégyen és gyalázat, de be kell vallanom: számomra vakítóan fehér folt volt a bosnyák grafikusok és tipográfusok kreatív közössége, egészen mostanáig. Ezt a hiányosságot pótolja be – persze csak részben – a rendkívül tehetséges grafikus és illusztrátor Zoran Lucic, egykori és mai focilegendákat ábrázoló, eszméletlenül jól sikerült posztersorozatában.
Nem mindenki örül a teliholdnak, a felsorolás szükségtelen, hisz úgyis tudjátok, hogy a vérfarkasokra gondolok. Én kérek elnézést. Lényeg, hogy mostantól a frusztráltságon és egyéb kellemetlen tüneteken felülemelkedve, bárki megszeretgetheti a holdat az otthonában. Kellemes, fetrengésre ajánlott holdmatracot és fluoreszkáló párnát készített ugyanis az i3lab nevű cég két koreai designere, Lily Suh & Zoono. A lakberkiegészítőkhöz felhasznált nagy felbontású képeket Chin Wei Loon asztrofotós készítette 2010. január 29-én, Kuala Lumpur-i tartózkodása során. Itt lehet bevásárolni a kollekcióból.
Nemrég (2011-ben. A szerk.) több keleti-parti ingatlanforgalmazó cég kínálatában szinte egy időben jelent meg egy, a West 29th Street-en, Chelsea-ben található tizenhat emeletes épület teljes tetőterét elfoglaló loft, melyet jelenlegi tulajdonosa most 1.750.000 dolláros áron kínál eladásra. Jeremy Noritz, a független filmes szakmában ismert rendező, az alsó hangon 350 millió forintos összegért cserébe egészen elképesztő hangulatot árasztó birodalmát kínálja eladásra. A közel 170 négyzetméteres, erősen viktoriánus bukét árasztó Verne-i padlástérben ugyanis az egyenként 500 fontot nyomó, fából készült hajtóművektől, a vintage mózeskosarakon vagy szobrokon át, egészen a nehéz öntött fém lámpákig minden Noritz steampunk fétiséről szól. Akinek pedig túl sok lenne odabent, levegőért kimenekülhet a közel lakásméretű tetőteraszra. Kérdés: steampunk tetőtéri kecó menő or not?
Mindig megtalálni a tökéletes faágat, nem lehet egy egyszerű mutatvány, azonban a 62 éves amerikai szobrásznő, Deborah Butterfield már rutinos versenyző az általa választott művészeti ágban. Vonzódása a lovakhoz egyértelmű, különböző újrahasznosítható anyagokból készült figurái ugyanis csaknem kizárólag ezt az állatot formázzák, körülbelül 1975 óta. A San Diego-i stúdiójában kizárólag télen alkotó művésznő legújabb, faágakból készített lovait bemutató kiállítását szeptember 9. és október 8. között lehet megtekinteni, a New York-i Danese galériában.
Első pillantásra csak rossz minőségű fényképeknek tűnnek, azonban közelről nézve Eric Daigh portréi lenyűgöző és aprólékos műalkotásokká változnak. A Michigan-i Traverse City-ben élő és dolgozó amerikai művész 2007-ben kezdett foglalkozni a bonyolult képek megvalósításával, egyszerű fotók lebutításával, majd a hosszas térképtű-tűzögetéssel. Két évre rá, 2009-ben kapta meg első elismerését a fotózást, grafikai tervezést és mozaikkészítést vegyítő alkotásaiért. Az ArtPrize versenyen harmadik helyezést elért művek többsége több ezer (hozzávetőlegesen 11.000-25.000 darab) színes térképtű felhasználásával készült.
Közelebbről sajnos nem tudjuk melyik tartományban, de ami biztos, hogy Spanyolország egyik elhagyatott, vadregényes partszakaszán járunk, ahol a belga Atelier d’Architecture Bruno Erpicum & Partners [itt már írtunk róluk] építészeinek munkáját dicséri ez a 400 négyzetméteres modern rezidencia, mely a tengerszint felett 159 méteres magasságban, közvetlenül a sziklák pereme mentén elkészülte, azaz 2002-óta állja a viharos tengeri szelek szinte folyamatos ostromát...
Lassan hagyományossá váló, brutálszobrokat bemutató sorozatunk mai állomásán Pim Palsgraaf holland művész preparált állatain pisloghatunk nagyokat. Multiscape című szürreális projektjében, a kitömött jószágok hátára egész városrészeket csatol, amellyel egyetlen célja van csak, hogy bemutassa a kultúra és a természet között feszülő ellentmondást, az urbanizáció és az anyatermészet közötti különös harcot. A fura szobrok testén burjánzó városdaganatok egyértelműen mutatják, hogy a szobrász szerint melyik oldal felé billen a mérleg nyelve.
Mi jut eszedbe először, ha azt mondom: „olasz”? Amennyiben nőből vagy, ide [éppen a gigámra mutatok] a rozsdás bökőt, hogy az elegáns cipők, ruhák, ékszerek, vagyis maga a divat. Pasik ugyanerre a kérdésre csípőből válaszolják: foci, bor, vagy épp spagetti. Megannyi sztereotípia, melyek egy idealizált, ám valójában hamis képet mutatnak, mert ahogy az összes többi ország, úgy természetesen Itália is több arcú. A ferrari-gucci-milán tengellyel párhuzamosan, bár közel sem annyira látványosan, de létezik egy másik ország is, ahol a népszerű turista útvonalaktól távoli magas hegyek között megbúvó évszázados falvak, középkori városok levegőjében – gyakran ez az odatévedő érzése – mintha még az idő is megállt volna.
Jonathan Bréchignac francia művésznek tizenöt hónapra és sok-sok türelemre volt szüksége, míg elkészítette egyedi szőnyegét. A nem túl fantáziadús módon „Praying Carpet” névre keresztelt imaszőnyeget csak fekete színnel volt hajlandó rajzolni, többek között hagyományos japán, indián és mexikói mintavilágot vegyítve és felrajzolva a papírra, az elkészült példányt pedig két vékony plexiüveglap közé szorította a sérülések elkerülése érdekében.
Nem kell sokat küszködni a kereséssel, ha elképesztő origami alkotásokat szeretnénk nézegetni. Átlagos méretű vagy óriási papírlapból elkészített, aprólékosan kidolgozott, színes, szagos, megröntgenezett változataival nap mint nap összefuthatunk. Anja Markiewicz német művésznő azonban azok közé tartozik, akik törekszenek az egyre kisebb csodák elkészítésére. A mindössze néhány milliméteres törékeny állatok és egyéb formák többségéhez ajánlott a nagyító használata, ha minden részletét teljes valójában látni szeretnénk. Zseniális!
Hyungkoo Lee előszeretettel foglalkozik a jól ismert rajzfilmfigurák elmúlás utáni állapotával. Az 1969-ben Pohang-ban született, jelenleg Szöulban élő és dolgozó dél-koreai művész, biológiai alapossággal tanulmányozta a műveiben megmintázott élőlények karakterét, testét, de leginkább csontvázát, hogy végül a legteljesebb mértékben lecsupaszított változatukkal álljon ki a nézőközönség elé. Ahol a formavilág engedte, valódi csontokat használt az Animatus című kollekcióban szereplő „új szemszögből” bemutatott, könnyen felismerhető szőrös (és tollas) figurákhoz.