A Mobile Garden ötletét az UIC Art and Design iskola egyik hallgatója, Joe Baldwin találta ki, diplomamunkája részeként. Az ötlet egyszerű, kellemesebbé téve a Chicagói tömegközlekedést, a CTA (Chicago Transit Authority) 8 felszíni vasútvonalán közlekedő vonatkocsik egyikében szeretne egy kertet berendezni. A legnagyobb gondot a Chicago tömegközlekedéséért felelős cég engedélyének megszerzése jelentette, amit idén januárban meg is kapott.
Sienna Morris szerencsés embernek mondhatja magát. A 27 éves Portland-i művész élete legnagyobb részében festőként és designerként kereste a kenyerét, de a művészetben csak 2008-ban találta meg a számára legkedvesebb irányvonalat. Ekkoriban az idő és az ehhez kapcsolható örök megválaszolatlan kérdés, miszerint „mennyi időnk van még hátra?” foglalkoztatta megszállottan, úgyhogy jól kitalálta magának a pointilizmus után szabadon elnevezett, ennek alapjait felhasználó technikát, a numberizmust.
Matthew Cox, Philadelphia-i művész sötét humorral megfűszerezett alkotásai nem tartoznak az egyszerű kategóriába. Orvosi röntgenképekre hímzett művei meglehetősen ambivalens érzelmeket válthatnak ki az emberekből, bár be kell vallanom, személy szerint szeretem a bizarr dolgokat. A férfiasnak nevezhető, hideg és érzelemmentes gépekkel pillanatok alatt készített képek összeboronálása a nőies elfoglaltságok közé sorolt, aprólékosan kidolgozott hímzéses technikával, élesen különválasztható, hátborzongató, mégis finom elegyet alkotnak. Kívül és belül, ismerős és ismeretlen, külsőségek és valóság, könnyű és nehéz, Jin és Jang, tetszik és mégsem.
Kovács Ágota karikatúraszerű és komplex alkotásaihoz hasonlóan Gavin Worth is drótból készíti el a szobrait. Ágota bonyolult és éppen ettől egyedi műveivel ellentétben azonban az autodidakta módon tanult illusztrátor és designer az egyszerű, könnyen értelmezhető és befogadható vonalvezetés híve. A Zimbabwéban született, Új-Mexikóban nevelkedett, hosszabb ideig San Franciscóban, jelenleg Egyiptomban élő 30 éves multikulti művész egyébként korábban színésznek tanult és sokáig ezzel, illetve zenével foglalkozott, míg végül valódi szenvedélyének, a rajznak, a festészetnek és a képeken is látható drótszobrászatnak kezdett élni. Jól tette!
Nos, a Molotov koktélt másra is lehet használni, nem csak pusztításra. Legalábbis erről tesz tanúbizonyságot az Oroszország 4. legnagyobb városában, Jekatyerinburgban élő orosz street art művész, Radya. Egy produkciós stáb, és egy archivált fotókkal és dokumentumokkal teli könyv segítségével II. világháborús szovjet katonáról (szám szerint 6 fő) készített óriási portrét az arcok textúrájának megfelelően formált kötözőanyaggal bevont fa panelekre, majd hozzájuk vágta a Molotov koktélt. Az elkészült műveket egy elhagyatott, II. világháborúban kórházként funkcionáló épület homlokzatán állították ki. Arra a titokra, hogy hogyan érte el a tökéletes árnyalatot az arcokon, természetesen nem derült fény, de mindent nem lehet ugye...
Amelia Harnas természetesen művésznek született, legalábbis így szól a biográfia. Gyerekkorától kezdve kora 30-as éveiig, számtalan kreatív művészeti ágat kipróbált. Táncolt, énekelt, városokat épített a babáinak, majd rajzolgatott, akvarelleket festett, fotóinstallációkat készített, varrogatott. Aztán végül úgy gondolta, hogy a nem túl energia-és költséghatékony mosógéphasználatot kiküszöbölve, értelmet kellene adnia a bosszantó borfoltoknak. „Rossz” háziasszonyként, jó művészembörként így saját eljárást dolgozott ki a foltok megtartására, valamint az árnyalatok tökéletes használatára, és azt csinálta, amihez a legjobban értett: portrékat készített belőlük. A Wine Stains kollekcióban a borfolt-hímzés lenyűgöző példáival találkozhatunk.
Látáskor a tárgyakról mindkét szemünk ideghártyáján keletkezik kép. A két képet azonban csak akkor látjuk egynek, ha azok a két szem ideghártyán egymásnak megfelelő pontokra esnek. A kancsalság (strabismus) a kétszemes együttlátás hiányát jelenti. Hogy miért fontos ez most? Mert a mai poszt Pakayla Rae Biehn amerikai művésznőről szól, aki történetesen kancsal. Dupla expozíciós fotóknak tűnő, fényképek alapján készülő lenyűgöző fotorealisztikus festményei azonban soha nem jöhettek volna létre a kancsalság hiányában. Felhasználva, előnyt kovácsolva ebből az állapotból, a lehető legtöbbet tudja kihozni önmagából. Segítségével ráadásul szó szerint vehetjük (és megérthetjük a lényegét): „azt látjuk, amilyennek a művész látja a világot”.
A családi mesterség átadása a népmesékben általában apa és fia között szokott megtörténni. A mi történetünk abszolút értelemben ugyanerről szól, egy kicsit azonban mégis másképp. A magyART sorozatban ma bemutatásra kerülő tehetség ugyanis egy ifjú hölgy, aki ötvös édesapja nyomdokait követve, szintén a kézművesség nehéz, de annál szebb hivatását választva készíti saját műhelyében egyedi dizájn ékszereit.
A Marlborough Galéria jóvoltából New Yorkba érkezett Miquel Barceló, spanyol művész gigantikus szobra. Az eredetileg 2008-ban készült monumentális, Gran Elefandret névre keresztelt bronz elefánt 2011. szeptember 13-tól egészen 2012. május 29-ig tekinthető meg a Union Square-en. A megereszkedett bőrű, 9 méter magas, 5 tonnás jószág úgy egyensúlyozik az ormányán, mintha számára ez a legegyszerűbb feladat volna a világon, bárhol használható instant mondanivalóként most éppen New York egyedülálló energiáját és erejét kifejezve ezzel a gravitációt meghazudtoló testtartással.
A londoni DALE EDWIN MURRAY aka DEM egy meglehetősen elfoglalt szabadúszó grafikus/illusztrátor. Kliensei között olyan cseppet sem meghatározó kákávékat találhatunk, mint az Easyjet, Sunday Telegraph, a Wired Magazin, a BBC, a Toyota vagy a Microsoft. Irodájában a bakelitről reggeltől késő estig repeszt - fanatikus lévén – a hiphop. E műfaj iránti rajongásának bizonyítéka, kedvenceit ábrázoló legutóbbi munkája, a HIP HOP HEADS, és miután mi is odamegvissza vagyunk az efféle, jófajta "feka" hangokért, most jól meg is mutatjuk nektek a 12 fejből álló sorozatot.
Egy csapat autómániás, név szerint Armin Ciesielski, Peter Brakel és Walter Willer úgy döntöttek, hogy elkészítik kedvenc sportkocsijukat, saját ízlésük szerint. Az 50-es évek leggyorsabb autóját, egy Mercedes 300 SLR-t építettek fel a nulláról, és hogy teljes legyen a gyönyör, kizárólag ócskavastelepekről gyűjtött anyagokból. A hosszas előválogatás alkalmával több mint 10.000 alkatrészt szedtek össze, majd 7 hónap kemény és megfeszített munka eredményeként végül elkészült a különleges változat. Ha valakinek van potom 60 ezer fontja, akár meg is vásárolhatja az 1 tonnás verdát, ugyanis ennyi a kikiáltási ára.
Bizonyos Cheeming Boey lakása tele van eldobható hungarocell poharakkal. Nem valami különös fétissel van dolgunk, bár ha úgy vesszük, akár nevezhetjük ennek is. A poharakkal célja van, rajzkészségét csiszolgatja és ká meg akar gazdagodni rajtuk. A Malajziában született, jelenleg Oaklandben élő művész/illusztrátor 2006-ban készítette az első prototípusokat, mára a helyzet úgy áll, hogy megszámlálhatatlan mennyiségben tobzódnak a művészi poharak. Sőt, akár vásárolhatunk is belőlük, igaz, nekem kikerekedett a szemem az árának láttán. Egy-egy darab 80-340 ezer forintnak megfelelő dollárért kínálgatja magát...amúgy szépek!
Számtalan tematikus, alkalmanként lököttebbnél lököttebb fotósorozatra lehet bukkanni a hálón, amit azonban a vancouveri - elsősorban - az Egyesült Államokban és hazájában Kanadában népszerű közéleti és médiaszemélyiség, Dave Shumka művel 2009 decemberében indított Kid Casting nevű oldalán, bátran kijelenthető, abszolút kuriózum! Ígérhetem, időről időre be fogunk tekinteni még hozzá! Jófajta flesbekségek a hajtás után...
A kortárs képzőművészet belga fenegyerekének tartott Wim Delvoye művész és dekoratőr, sokkoló (mint például a tetovált disznók) és megdöbbentő (mint például a csipkézett munkagépek) alkotásai mellett néha egyszerűbb dolgokkal is foglalkozik. Ilyen például a gumiabroncs. Az 1965-ben született, Gentben élő és dolgozó neo-konceptualista művész 2007-óta tölti unalmas perceit a gumiabroncsok művészi farigcsálásával. Igaz, hogy annyira nem komplex és brutális a végeredmény, mint mondjuk Ji Yong-Ho futurisztikus vadállatainál, de mindenképpen említésre és nézegetésre érdemes alkotásokról van szó.
Mary Ellen Croteau előszeretettel foglalkozik a társadalmi normák abszurditásával, a kultúránkat nagyban befolyásoló előítéletekkel és szexizmussal. Legújabb alkotásában egy árnyalattal finomabban ugyan, de a jövőnket mindenképpen meghatározó kérdés került terítékre, a környezetvédelem, az újrahasznosítás fontosságára hívja fel a figyelmet. A chicagói művész meghökkentő önarcképet készített a közelmúltban több ezer újrahasznosított műanyag kupak segítségével. Nem használt festéket a tökéletes színárnyalatok megalkotásához, csak és kizárólag a háttérként szolgáló fehér táblán, ezen is csak ott, ahol a kupakok között szükséges volt az „árnyékolás” az áttetszőség megszüntetéséhez.
A Flat Vernacular nevű, egyedi tervezésű tapétákat készítő design cég két alapítója, Payton Cosell Turner fotós/illusztrátor, valamint Brian Kaspr fotós/illusztrátor úgy gondolta, hogy jó poén lenne egy olyan tapéta, amin folyamatosan változatható volna a mintázat. A röhögést tett követte, így végül elkészült a „The Salon at Sundown” című installáció, amelyben az üres szoba falait elárasztó mintákat apró (és természetesen eltávolítható) matricákból rakták ki. Ha másra nem is jó ez az egész, de legalább ötletlopkodásra igen! A családban fellelhető gyerekek például biztos élveznének egy ilyen matricázgatós elfoglaltságot a közelgő hűvös őszi hétvégéken.
Természetes amfiteátrum-szerű földrajzi adottságainak köszönhetően gyakran nevezik a világ legszebb városának. A Dél-Afrikai Köztársaság negyedik legnagyobb városába Fokvárosba érkeztünk, hogy egyik nevezetessége, az Asztal-hegy [Table Mountain] tövében található és az itteni felső-középosztály által lakott Higgovale zöldövezeti villanegyedében körülnézzünk egy kicsit.
Az Impact Accessories nevű design cég új, békés életet ad a régi katonai lőszereknek. Az ékszertervező nem csak a saját maga által összegyűjtött cuccokból dolgozik, hanem megrendelésre is, hozott anyagból. Ha esetleg valakinek van olyan (nyilván hatástalanított) lőszer a birtokában, ami valamiért a szívéhez nőtt, és a polcon porosodás után végre sokkal kreatívabb formát szeretne adni nekik, nem kell mást tennie, mint elküldeni a készítőnek, és rövid időn belül személyre szabott és egyedi ékszerként láthatja viszont. Medál, gyűrű, fülbevaló, kitűző lehet a végeredmény, az ilyen-olyan köveket, kiegészítőket leszámítva csak és kizárólag az adott lőszer burkolatának felhasználásával.
Stefan Sagmeister 1962-ben született az ausztriai Bregenz-ben. Tanulmányait a bécsi Alkalmazott Művészetek egyetemén végezte [University of Applied Arts Vienna], majd Fulbright ösztöndíjasként három évre New Yorkba költözött, ahonnan a kötelező katonai szolgálatra szóló behívó parancsolta vissza hazájába. Leszerelés után a Leo Burnett honkongi irodájába került, egy év múlva azonban már ismét az Egyesült Államokban van, ahol a magyar származású grafikus – a Benetton által szponzorált Colors magazin alapító főszerkesztője – Kálmán Tibor rezidense.
Chen Chun-hao, vagy ahogy a nyugati világban ismerik Howard Chen, Marcus Levine-hez hasonlóan szögekkel próbálja manipulálni a közönséget, azonban a Yorkshire-i művésszel ellentétben nem portrékat vagy absztrakt képeket készít, hanem lenyűgöző részletességű tájképeket varázsol szögbelövőjével. Több mint egy évtizede kísérletezik a különböző típusú szögekkel, az elmúlt időszakban installációival, szobraival, házfalra kihelyezett óriásplakát méretű mozaikjaival nyűgözte le, hátborzongató babáival pedig sokkolta a népet. Az ősi kínai tájképfestészeti elemekkel megfűszerezett képei a korábbi alkotásokhoz hasonlóan több százezer, esetenként több millió szög felhasználásával készülnek, időt és energiát nem spórolva.
Van olyan ember a földkerekségen, aki soha nem hajtogatott szamárfület a könyvére? Miha Artnak biztos, hogy nem tartozik közéjük. A Ljubljana-i Szépművészeti és Design Akadémián diplomázott, manapság vizuális kommunikáció területén ügyködő sokoldalú szlovén művész és designer, ezt a gyerekkorból visszamaradt egyszerű dolgot vitte ki az utcára legutóbbi projektjében. Az ötletes megvalósításnak köszönhetően többek között házfal, elektromos doboz, giccses festmény, közlekedési tábla vagy éppen egy teherszállító kamion sarkában „hajtja fel” a burkolatot, hogy megmutassa a valódi, mögöttes tartalmat.
Karen Ryan, a kortárs brit design fenegyereke alig van túl a Test névre hallgató, sokak kedélyét borzoló projektjén, máris gondoskodik arról, hogy ismét a figyelem központjába kerüljön. Legújabb meghökkentő ötletét a budapesti Design Hét előtti héten Londonban már javában zajló ikereseményére időzítette. A „SIT CHAIR PROJECT” úgy jöhetett létre, hogy a tervező nem talált magának megfelelő helyet a kiállítás hivatalos falain belül, ezért az amúgy teljesen hétköznapi, ebben az esetben is újrahasznosított székekkel kivonult a városba, ahol a random elhelyezett és a projekt offisöl logójával ellátott ülőalkalmatosságokat az egyszerű járókelők bármikor befoglalhatják.
Nem, még véletlenül sem az ausztrál rockzenészről van szó. Ez a Nick Cave amerikai, szobrász és performansz művész. Munkáit az egyedi, földöntúli figurák, vibráló, szeszélyes, és hordható textil-és ruházati termékek, kollázsok, installációk és illusztrációk jellemzik. A Missouriban született, jelenleg Chicagóban élő és dolgozó 52 éves művész, északi népek fantáziavilágával megáldott és elkészített lényeiért több rangos díjat kapott az elmúlt évtizedben, köztük a Joan Mitchell Alapítvány Díját (2008), az Artadia díjat (2006), a Joyce-díjat (2006), a Creative Capital Grants díját rendszeresen (2002, 2004 és 2005), és a Louis Comfort Tiffany Alapítvány díját is (2001).
Kelly Reemsten festőről a száraz, kiállítási helyszínekkel kapcsolatos adatokon kívül túl sokat nem tudni. A Los Angelesben élő művésznő különleges és sajátságos stílusban megfestett, Stepfordi feleségek-ruhákba bújtatott, legtöbbször férfias munkaeszközök társaságában, sötét és borotvaéles iróniával ábrázolt női alakjai azonban élvezetes információk nélkül is megérnek egy misét! Szerintem...
Lehet mindenféle intelligens mosóporokat vásárolni az eltüntetésére, de a terítőre kiömlött bor, üdítő és társaik sosem fogják feldobni az ebéd vagy vacsora hangulatát. Mit szólnátok ahhoz, ha a karosszékben hátradőlve, kifejezetten várhatnátok az alkalmat, amikor valaki ügyetlenül felborítja a teli poharat? Mi lenne, ha ez az idáig kényelmetlen dolog válhatna a baráti összejövetelek egyik csúcspontjává? Ha kifejezetten kellemes érzéseket váltanak ki belőletek a fenti kérdések, akkor csak drukkolni kell, hogy Kristine Bjaadal, norvég designer Underfull címre keresztelt asztalterítő-prototípusa a gyártósorra kerüljön.