Eredeti változatuktól sikítófrászt kapok, Mari Kasurinen viszont az én emberem. Mint ahogy a kislányok szokták, úgy babusgatja a kollektív tudatalattiba kiirthatatlanul beleivódott My Little Pony figurákat, felnőtt fejjel azonban olyan tartalmat ad hozzájuk, amivel végre számomra is értelmet nyer szánalmas kis létük. A finn művésznő eredetileg Action Man, Barbie és hasonlóan neves figurákkal próbálkozott, de ahhoz, hogy a jelenkorra jellemző materializmust és individualizmust a lehető legtökéletesebben fejezhesse ki, végül az ugyancsak sikeres pónik mellett döntött. Újrafesti a testüket, megdizájnolja a hajukat, felöltözteti őket, mintha saját stylistot fogadtak volna az énkicsipónimok. Ők az elmúlt évtizedek és persze napjaink ikonjaivá szerettek volna változni, és milyen jól tették. Lehetett vásárolni belőlük, de már elmúlt, mert szétkapkodták őket, borsos áruk ellenére.

Az LA szomszédságában fekvő Malibu, közvetlenül a tengerpart mentén végigfutó Pacific Coast Highway aszfaltcsíkján próbáltam a Streetwiew segítségével rátalálni a Burdge and Associates Architects által felépített 32852-es számú házra, és persze, hogy nem jött össze. Annak ellenére, hogy a keresés eredménytelen volt, azzal nyilvánvalóan nem lövünk nagyon mellé, ha lenne saját kecónk errefelé, valami ehhez hasonló lepattant, már-már dekadens látvány fogadhatna bennünket minden egyes alkalommal, mikor a nap végén hazatérnénk.

Mike Bell, New Jersey-i születésű festőművész, karikaturista vicces munkáit a Japán rajzfilmek, klasszikus szörnyek, vintage játékok, punk rock, karneváli képek, MAD magazin és „Big Daddy” Ed Roth karikatúrái inspirálják. Legújabb projektjében úgy gondolta, hogy a gyufával játszani jó dolog. Mármint nem úgy, ez a játék annyira ártalmatlan, hogy nagyon. A legismertebb hírességek közül válogatott Matches című alkotássorozatában, amelyben értelemszerűen a gyufa szolgáltatja az alapanyagot – a hátlapra felrajzolt ikonok kezeit formázzák a papírgyufák. Marilyn Monroe, Elton John, Jimi Hendrix vagy éppen Batman és Jack Sparrow kapitány is megtalálható a folytatásban.

Matteo Mezzetta alkotásai úgy néznek ki, mintha fotókat látnánk, pedig nem. Helyette egyszerű élethelyzetekről készített fotorealisztikus fekete-fehér olajfestményeket nézegethetünk. Többek között elfoglalt tömeg, hétköznapi emberek, DJ-pult, retro családi portré és vintage színésznő jellemzik a 40 éves olasz művész porfólióját. Bár elsősorban olasz galériák kiállításán lehet találkozni a hangulatos festményekkel, Mezzetta munkái az elmúlt időszakban önálló életet élő jelenséggé váltak az interneten is, úgyhogy a reggeli kávé és briós mellé most ti is jól megkapjátok a magatok adagját.

Malika Favre, a francia származású grafikushölgy továbbra is diszkréten megbújva monogramjává vált szépségpöttye mögött, ma sem árul el annál többet magáról, amennyit közel egy évvel ezelőtt már megtudhattunk róla. Mint akkor, úgy ma is a grafikai tervezéssel foglalkozó, korábban több, rangos [Bafta, D&AD] szakmai elismerésben részesített kreatív ügynökségnél, a londoni Airside-nál dolgozik, és ennyi, slussz...

Doug Powell amerikai művész hihetetlenül részletes mozaikjairól ismert. Mondhatnám azt is, hogy a puzzle megszállottja 2001 óta, de nem csak arról van szó, hogy időt és energiát nem spórolva, boltban vásárolt, előre gyártott tájképeket rak össze. Nem! Doug összekeverve, olykor formára vágva, de sohasem újrafestve a darabkákat, új értelmet ad a játéknak, hatalmas sikereket elérve az elkészült alkotásokkal. Nem is olyan régen fedezett fel magának egy másik alapanyagot, a számítógép-billentyűzetet, amelynek felhasználásával eddig sajnos csak két darab, de annál látványosabb mozaikot készített el.

A Pécsi Tudományegyetemen megszerzett viselkedéselemzői diplomáját [2009] a biztonság kedvéért überelte még egy kétéves [alkalmazott pszichológia] doktoranduszi képzéssel, melynek befejezése után, az idei esztendőtől már friss péhádé [PhD] fokozattal a zsebében a PTE Pszichológiai Intézet munkatársaként kezdte. 193 cm magas. Tejjel és két cukorral issza kávéját. Kedvenc állatai a kutyák és a szomszédjai. Negyvenhármas cipőt hord, ha kell, akár lábbal is színre pörgeti [és ezt el is hisszük neki] a Rubik-kockát. Flow-junkie pszichodoki, 23 éves és Gyuricza Gergelynek hívják...

Alex McLeod aprólékosan felépített fantáziavilágokat készít, tele kristályhegyekkel, nyalókaszerű fákkal, tüzes tavakkal, kerekded felhőkkel. 3D-s tájképei olyanok, mintha Willy Wonka szürreális birodalmában járnánk, mintha minden brutálisan édes és ragacsos cukormázzal lenne leöntve. Az ügyesen (befotózott) felépített, csábítóan tisztára polírozott tájakon azonban ne keresünk élőlényeket, ők eltűntek. Mindenhonnan. A nyomaik itt-ott felfedezhetőek, néhol egy rozoga vasút, máshol egy üres vár utal arra, hogy korábban élettel teli helyszínek lehettek, de most mindenhol kísérteties csend honol. Hogy miért, az a fantáziánkra van bízva.

Az olaszországi Soverato-ban született, eredetileg szobrász végzettségű Guido Daniele 1990 óta készíti döbbenetesen valóságos festményeit az emberi test különböző pontjaira. Munkái számos nyomtatott hirdetésben, tévéreklámban, valamint rangos divatbemutatókon és kiállításokon is szerepeltek, 2007-ben pedig elnyerte az Animal Planet csatorna Hero of the Year díját. Pénteki lazázáshoz, készülvén a hétvégére, a jelenleg Milánóban élő és dolgozó 61 éves művész gyönyörűséges kézfestményeiből válogattam párat.

Ohata Shintaro alkotásairól első pillantásra nehéz eldönteni, hogy tulajdonképpen mit is látunk valójában. A címben szereplő kérdés jogos, hiszen nyugodt szívvel hihetnénk, hogy festményekkel van dolgunk, azonban ez csak részben igaz, ugyanis a Hirosimában született 37 éves művész finoman ötvözi a festészetet a szobrászattal. A képeken látható emberi alakok mindegyike szobor, amelyek az ügyes festésnek és a jól megválasztott világításnak köszönhetően tökéletesen beleolvadnak a háttérként használt festményekbe.

Én kérek elnézést, tudni illik böcsületesen el kell ismernem, ezért [mármint a címben használt megfogalmazásért] megérdemelnék ugyan néhány testes sallert nyelvünk elkötelezett, éber őrzőitől – meg persze tudjuk még kitől –, de legnagyobb bánatomra a „szék a székben” halálosan unalmas, ám valóban találó definíción kívül más nem jutott eszembe a milánói formatervező Renzo Menegon legújabb székterve láttán.

Jennifer Collier, brit művész újságok, magazinok, térképek, kartonlapok és egyéb barátaik felhasználásával, ezek összeragasztásával/varrásával készíti hétköznapi használati tárgyakat formázó újrahasznosított szobrait. A polgári foglalkozását tekintve galériavezető-és tulajdonos hölgy cipőket, ollókat, írógépeket, varrógépeket, fényképezőgépeket és egyéb háztartási eszközöket készít a szabadidejében. A jópofa szobrokat 200 hasonlóan kreatív művész munkája mellett, szeptember 22. és 28. között élőben is meg lehet tekinteni a londoni Old Spitalfields Market-ben megrendezésre kerülő Origin Kézművesvásáron.

Ghostpatrol új világot teremt Mitten Fortress névre hallgató melbourne-i stúdiójában. A street art-ban is járatos grafikus emberi alakjai, különleges, néha félelmetes, máskor vicces lényei tökéletesen megférnek egymás mellett ebben a sajátságosan szürreális világban. Ha ez még nem lenne elég, a könyvek és barátok segítségével autodidakta módon tanult, korábban informatikusként dolgozó ausztrál művész folyamatosan bővülő, Pencil Sets című projektjében (hogy, hogy nem) ceruzát használ. Mármint „vászonnak”. Ezekből készült szubjektív válogatás a folytatásban, a teljes portfóliót pedig itt tudjátok megnézni.

Nyugatról Phoenix és Paradise Valley, keletről a Salt River Pima-Maricopa indián közösség territóriuma, míg északról a Sonora sivatag által határolt területen járunk. A környéken jó néhány golfpálya található, de ezeket az üde zöld pamacsokat leszámítva tagadhatatlanul arizonai a táj. A Nap Völgyének [Valley of the Sun] is nevezett vidéken az ötven fokos perzselő forróságtól hullámzó levegőben többméteres kaktuszokkal tarkított szikla-sivatag, ameddig a szem ellát.

A Luzinterruptus művészcsapat idén ősszel újabb nagyszabású installációval jelentkezett. Korábbi munkáikhoz hasonlóan, az anonimitásba burkolózó spanyol srácok most is kellő iróniával közelítettek meg egy fontos és sajnálatos eseményt. A Japán északi részét sújtó földrengés és cunami következtében erősen megrongálódott fukusimai atomerőmű okozta sugárzásparára reagálva, 6 nap alatt 100 rejtélyes és világító (radioaktív) figurát helyeztek el a hamburgi MS Dockville Fesztiválon, Radioactive Control című installációjukban. És hogy miért pont ide? Mert Németország állítólag (majdmeglátjuk) 2022-ig bezárja az összes atomerőművét.

A dél-karolinai Greenville-ben járunk. Abban a városban, amely a 18.-19. században messze földön híres volt fejlett textiliparáról. Egy időben még a „textil Capital of the World” rangos címet is birtokolta, és ahol a város viszonylag kis mérete ellenére [60 ezer fő] ma is több nagyvállalat – 3M, a Honeyvell, a Michelin és a BMW – észak-amerikai regionális központja is megtalálható.

Krizsán-Keszei Zoltán 2005-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán. Az 1981-ben Budapesten született művész számos egyéni és csoportos kiállításon vett részt éteri és egyedi festményeivel. Elemezni nem fogom a munkáit, mert baromira nem értek ehhez a feladathoz, érzékeltetni is csak annyit tudok, hogy különleges hangulatú festményei, a rajta megjelenő lények, a domináns, energikus színhasználat igen erős és hipnotikus hatással vannak rám. A legegyszerűbb utat választottam, megkértem, hogy beszéljen saját maga a művészetéről, így ez következik a folytatásban.

Aleksandra Domanovic művésznő Szerbiában, a vajdasági szlovák kisebbség tagjaként született, Szlovéniában nevelkedett, majd mielőtt Berlinbe, jelenlegi lakhelyére költözött, 6 évig Bécsben és egy kis ideig Tokióban is élt. A sok költözés miatt nehezebben értelmezhető számára az otthon vagy az állampolgárság fogalma, a különböző kultúrák azonban olyan hatással voltak rá, amit érzékletesen tud átadni számunkra az alkotásain keresztül. 2010-es installációja, a cím nélküli papírtoronyhalmok külsőre stabilnak tűnhetnek, viszont az egyenletesen, mégis rögzítés nélkül egymásra helyezett A4-es lapok a bizonytalanságról árulkodnak. A három, egyenként 7500 lapból álló oszlopra tintasugaras nyomtatóval festett, távolról szépséges, színes pacáknak tűnő foltok, közelről nyugodtnak semmiképpen sem nevezhető eseményeket (talán túlfűtött szurkolók vagy valami forradalmi helyzet?) mutatnak be, ami tovább fokozza az ambivalenciát.

Agata Olek­siak (korábbi posztunk itt és itt), Amerikában élő és dolgozó lengyel származású fonalkirálynő legújabb műve egy tetőtől talpig, saroktól sarokig bekötött szobabelső, a hozzá tartozó, elrejtett berendezési tárgyakkal és emberi alakkal együtt. Nem véletlen, ha ismerősnek tűnik a pszichedelikus fekete-fehér hangulattal bekötött enteriőr, hiszen a megszállott művész az Annie Leibovitz-féle, 1986-os Keith Haring kamuflázs portré előtt szeretett volna tisztelegni, a New York-i Jonathan Levine Galériában elkészített installációval.

Úgy tűnik, a festészetben manapság már nem annyira menő az általános alapanyagok használata, jelen esetben a vászonra gondolok. Minél különlegesebb, annál többen kapják fel a fejüket az adott alkotásra, amin a megvalósítás, a mondanivaló, lehet hogy nem éppen eget rengető, de legalább nem tudunk szó nélkül elmenni mellette. Múlt hét pénteken hattyútollakról volt szó, ma pedig lepkeszárny-vásznakkal indul a nap. Sarah Garzoni, 30 éves francia művésznő legújabb, Mimésis című projektjében elhalálozott pillangók finom és törékeny szárnyaira fest különböző színeket és mintákat, a könnyebb beazonosíthatóság érdekében általában márkaneveket és logókat, az egyszerűség kedvéért tintasugaras nyomtató segítségével. Ez sem mindennapi látványosság...

Ken Marquis a kitalálója annak a projektnek, amelyben eldobált dísztárcsáknak próbálnak új értelmet adni. A Landfillart Project célja a környezetvédelem és az újrahasznosítás fontosságának kiemelése mellett, hogy egy közös ügy érdekében, nemzetközi szinten fogja össze a művészeket. A kezdeti lépéseknél 41 művészbarátot kért fel a fém és műanyag tárcsák újragondolására, akik azonnal igent mondtak a feladatra. Bár a folyamat még kezdeti fázisban tart, mára több mint 800 alkotás készült el, 2012-ig pedig további 150 darabbal kívánják bővíteni a portfóliót. A végcél, összesen 1041 darab átalakított dísztárcsa elkészítése. A projektről könyvet adnak majd ki, a legjobbnak ítélt 200 alkotást pedig egy utazókiállításon szeretnék bemutatni az érdeklődőknek.

Akárhányszor jelenik meg valami újdonsággal Bruce Munro brit művész, mindig sikerül levennie a lábaimról. Lehet az egy hatalmas CD-tenger, egy lépcsőzetesen aláhulló fényzuhany a Salisbury Katedrálisban vagy a legújabb, fényerdő-installáció, egytől egyig lenyűgöző, hangulatos és/vagy monumentális alkotások kerülnek ki a kezei alól. Első nagyszabású kiállítása Amerikában, a Pennsylvania-i Brandywine Valley-ben található fantasztikus parkerdőbe tervezett Light! című installációja lesz. A tervek szerint a Longwood Gardens-ben 20.000 darabból álló, különböző színárnyalatokban derengő lámpakollekció között sétálhatunk körülbelül 1 kilométeren keresztül. A kanyargós út mentén kialakított fényösvény 2012. június 9. és szeptember 1. között várja majd a látogatókat.

Patricia Piccinini meglepően mélyen vonzódik a különös lények, genetikai mutánsok iránt. A génsebészetnek és az evolúciónak görbe tükröt állító, társadalmi kérdéseket előszeretettel feszegető 46 éves ausztrál művésznő munkái közül azonban én most inkább a kevésbé durva, Vespa tulajdonosok érzékeit stimuláló figurákra szeretném felhívni a figyelmet. Nest, Thicker Than Water és The Stags című, ABS műanyag, rozsdamentes acél, autóipari festék, bőr és természetesen valódi gumiabroncs felhasználásával készült hihetetlenül bájos, Vespa ihletésű lényei számos kiállításon arattak hatalmas sikert. Nagy, ártatlan szemeikkel pedig nálam is...

Vahram Muratyan francia grafikusról szinte napra pontosan kilenc hónappal ezelőtt írtunk először. Már akkor is nagy élvezettel mustráltuk két kedvenc városának sztereotípiáiról rajzolt ikonografikus szösszeneteit. A jelek szerint Vahram azóta sem tétlenkedett, vagyis épp itt az ideje a téma újratöltésnek. Ott folytatjuk tehát, ahol abbahagytuk. A Paris vs. New York transzkontinentális párbaj újabb gyöngyszemekkel folytatódik a hajtás után:

Scott Gundersen designer és vizuális művész, Miroslav Svoboda-hoz hasonlóan szintén parafadugókat használ. Igaz, a cseh művészlélekkel ellentétben ő nem a házát burkolja velük, hanem aprólékos portrét készített belőlük, de a végeredmény legalább annyira dicséretes, mint az óriási homlokzatra felragasztott parafadugók látványa. A folyamatot a modell fényképének „vászonra kontúrozásával” kezdte, majd a 9000 parafadugó felragasztásával múlatta az idejét a jelenleg szabadúszó, Chicagóban élő és alkotó művész.