László Zsuzsi a Paintwall nevű, mára nyolc művészből álló alkotócsoportot 2011 elején kezdte összehozni. Az alkalmazott grafikusként dolgozó tehetség és az általa létrehozott designteam elsősorban egyedi enteriőrtervezéseket vállal, de például számos egyéb munka is szerepel a repertoárban, mint például poháralátétek, hűtőmágnesek, falmatricák és mindenféle ajándéktárgyak. A lényeg, hogy egészen újszerű szolgáltatást kínálnak: életre keltik a teret, vagyis életünk legfontosabb kiegészítőinek, személyes és közületi tereinknek kívánnak személyiséget adni. A mai magyART róluk szól, mert fiatalos lendületű, egyedi meglátásról és profi megvalósításról árulkodó alkotásaik a lakásöltöztetést művészi szintre emelik.

Nehéz elhinni, hogy két-három év leforgása alatt ennyire meg lehet változtatni egy városrész külsejét, pedig Huang Yung-Fu- nak ennyi időre volt szüksége ahhoz, hogy mára a szivárvány minden színében pompázó, vidám műalkotássá varázsolja a lakóhelyét. Ha az nem volna elég, hogy mindezt egyedül csinálta, akkor külön kiemelném, hogy a művész úr közel 90 éves.

Egy nap Erika Iris Simmons művész úgy döntött, hogy egy egyedülálló projektbe kezd, amelyben Oscar Wilde legvitatottabb, ám klasszikus regényének ad egyfajta új értelmezést. A Dorian Gray arcképének lapjaiból kivágott sorokból formázta meg magát az írót.

Hoxton Street Monster Supplies nagyon régen, még 1818-ban nyitotta meg kapuit. A pontos részleteket, hogy miért és kinek és minek, meg különben is és egyáltalán szánták a boltot, a jelenlegi tulajdonosok nem ismerik (vagy csak nem árulják el), állításuk szerint ezek az infók sajnos tragikusan elvesztek a történelem bugyraiban.

Kyle Bean (akiért itt és itt rajongtam korábban) újabb mesterien elkészített művekkel jelentkezett. Az angol designer ezúttal a CUT Magazine egyik cikke számára készítette el legutóbbi, Harmless Weapons című alkotássorozatát, amelyben különböző hétköznapi tárgyakká egyszerűsített fegyverek találhatóak.

Volt már ebből színesebb is, formásabban is, talán ötletesebben kialakított és szebben megtervezett is, én most Nguyen Minh Tuan ruhakölteményével pajkoskodom el a mai napot. A Van Lang Egyetem végzős diákja diplomamunkájaként egy óvszerruhát készített, pontosan 700 darab kotonból.

Rendszeres olvasóink előtt nyilván nem újdonság a beton iránti rajongásunk. Mi persze korántsem akarunk ebből titkot csinálni, ezt bizonyítják az elmúlt két év témával foglakozó építészeti vagy dizájnposztjai is, és mára is hoztunk egy szinte láthatatlan, ám annál fényesebb jövő előtt álló koncepciót, előtte azonban szeretnénk gyorsan egy tartozásunkat kiegyenlíteni...

Van, aki álmában horkol, mások mosolyognak vagy beszélnek, az azonban elég ritka, hogy valaki az elszenderülés után művésszé váljon és milliós összegekért gazdára találó alkotásokat rajzoljon. Pedig van ilyen, az úriember neve Lee Hadwin.

...melyek a We Play God dizájn stúdió londoni kaptárjának egyik legújabb geek cuccai. A nap legczukibb címet vita nélkül kiérdemlő mama és három rózsaszín babamalackája tulajdonképpen se több se kevesebb, mint némi tudatmódosító hatással bíró, amúgy teljesen hétköznapi USB HUB [elosztó] malaccsalád. Bennünk a látottak alapján most érlelődni kezdett egy gondolat: nincs több malachusi, legalábbis egy ideig... ;)

Vajon mihez kezd magával egy művész, ha 1 teljes hétre bezárkózik egy hotelszobába? Há'persze, hogy kiéli a kreativitását. Jelen esetben Molly Crabapple-ről van szó, aki letesztelendő a kitartását, száműzte magát egy East Village-i szobába.

Beck Marianna eddigi élete során sokféle munkát végzett, különböző területeken próbálta ki magát, de valahogy mindig visszatért az origóhoz, amit az első szakmája jelent. Hiába tanult tovább, valamilyen úton-módon állandóan úgy alakult, hogy ez a kétkezi foglalatosság lett újra és újra a megélhetési forrása, mind fizikailag, mind lelkileg. Könyvkötőként végzett, állítása szerint akkor, amikor ez errefelé még egy nagyiparilag űzött mesterség volt, és senki nem merészkedett lelépni a kitaposott útról, hogy felfedezze az ebben a műfajban is gyakorolható önkifejezést. A mai magyART róla és szeretetből készült műveiről szól.

Az év első, krónikusan nehezem múló hetének feloldásaként Zach Johnsen amerikai festő, designer Acid Over Easy című sorozatából hoztam néhány darabot inspirációnak. No, nem azért, mert azt kívánnám, hogy úgy, ahogy a képeken is, a szivárvány minden színében robbanjon le a fejetek a helyéről, hanem, mert szombat lévén éppen itt az ideje, hogy teljesen kiengedjétek a fáradt gőzt. A lényeg itt a bombarobbanás gyorsaságához hasonló azonnali, hatékony megoldások megtalálása. Irány a természet, még havazást is hazudnak, vagy csak főzőcskézés, filmnézés kiccsaláddal, barátokkal, bármi...Hajrá!

Múltkor nagyon szerettétek Amanda McCavour térbe lógatott cérnarajzait, úgyhogy gyanítom, hogy Augusto Esquivel alkotásai is tetszenek majd, aki McCavour-höz hasonlóan szintén szeret lógatni, igaz, ő gombokat. Az Argentínában született művész legutóbbi installációjában többek között egy életnagyságú zongorával lepte meg a népet.

A modern kütyüket nem lehet könnyű átsteampunkosítani, különösen akkor, ha az alkotó szeretné, hogy a funkcionalitás is megmaradjon. Számtalan példa bizonyítja, hogy több-kevesebb sikerrel azért működni szokott a dolog, és az akadályokat ügyesen veszik a készítők, ami engem mindig lenyűgöz. Az év első steampunkos posztjának szereplője, Ivan Mavrovic horvát művész is ügyesen oldja meg ezt a feladatot.

Egy újszülöttnek minden vicc új, így van ez velem is. Rafael Gómez Barros óriáshangyái már nem új keletű alkotások, de végül hozzám is eljutott a hír. A művész 2007 óta rakosgatja különböző épületekre a szóban forgó teremtményeit, gyakran több mint 1 000 darabot.

Talán Christian Marclay multifunkciós művész munkáinak is köze lehet ahhoz, hogy három évvel ezelőtt mém született. Ekkor ötletes alkotásaihoz hasonló képek kezdték ellepni a netet, egy kicsit más, a közösségi igényeknek megfelelően enyhén átalakított, de azért könnyen beazonosítható formában.

A szem a lélek tükre. A szem, a tekintet hordozza az egyéniség, a jellem legmarkánsabb jegyeit. Ha nincs szem, nincs egyéniség. Ha elfogadjuk az ősrégi bölcseletet, márpedig mi okunk lenne kételkedni benne, nem konfúz talán úgy folytatni a gondolatot:

Belegondoltatok már abba, hogy körülbelül mennyi dalszövegben, refrénben énekelnek utcákról, terekről, házakról? Talán nem is kell, mert belefájdulna a fejetek. Helyette itt van a Dorothy nevű kreatív kollektíva, akik megtették ezt helyettünk. A csapat tagjai megpróbálták összegyűjteni azokat a dalszövegeket, amelyekben a leginkább elhíresült, sokaknak ismerősen csengő helyszínek szerepelnek.

Előre megjósolható volt, hogy előbb-utóbb valakinek eszébe fog ez is jutni. Egyelőre ugyan mi is csak emésztjük a látványt, és bár még csak koncepció szintjén létezik, egy tesztre, azért mi is bevállalnánk. Tervezője a horvát dizájner Tomislav Zvonarić aka DevianTom szerint a FBed multipraktikus „több az egyben” funkcióival az eddigieknél is gördülékenyebbé, hovatovább eszményien komfortossá teszi a kapcsolattartást a "frendekkel" a legnagyobb social media közösségbe oly előszeretettel beragadó „mégannáliselvetemültebb” felhasználók legnagyobb örömére...

Régebben inkább szégyenlősen takargattuk. Lett légyen az csipkés, pöttyös, kockás, gombás vagy épp szarvasos matéria, a lényeg az volt, hogy a hozzánk érkező előtt nehogymábeégjünk e csúfságok miatt. Ma meg – jobb később, mint soha - kezdünk észhez térni, és lerántani róluk az évek alatt időközben besárgásodott lepleket. És mennyire jól is tesszük!

Szarvák Antal amatőr, autodidakta festő, grafikus, karikaturista, mozaikkép-készítő 1976-ban született Szolnokon. 1998 óta foglalkozik az alkotással, szinte minden ága-boga érdekli a linótól az olajon át az egyszerű grafikáig (és még állati jó pólókat is tervez). Mindenben a képet a művészetet, a maradandóságot keresi. Szereti önmaga bejárni a felfedezés, és megismerés ösvényét pontosan azért, hogy az alkotásai mentesüljenek a bevált kliséktől. Szerinte ez nem mindig sikerül…Lehet, hogy így van, lehet, hogy nem, ezt mindenki döntse el maga. Én akkor is vele indítom a 2012-es évet, mert képei különös hatással vannak rám!

Ha egy szóval kellene megfogalmazom a mostani poszt témájához fűződő érzéseimet, csupán csak annyit mondanék: tetszik. Nem csak azért, mert lassan két éves manzárdozásom óta ilyennel még nem találkoztam (nyilván ez nem jelenti azt, hogy ilyet nem csinált már más is), hanem mert ötletes megoldásról van szó, ami egyben szép is.

Továbbra is gazhenye üzemmódban, azért két dologra amúgy kíváncsi lennék! Az első - csupán a lelki megnyugvás érdekében: úszógumik rendben vannak? Ünnepek alatt kerület eddig mennyivel szaporodott? A második: látott-e valaki már kubista filmet, rajzfilmet, színházi közvetítést [hi...hi...] vagy egyáltalán? Ez utóbbi amiatt érdekel, mert véletlenül belefutottam az angol illetőségű grafikus, Liam Brazier geometrikus alakzatokból kibontakozó szuperhős illusztrációiba, amiről némi gondolkodás után jól eldöntöttem, én nem emlékszem arra, hogy valaha láttam volna hasonlót mozgókép formában, pedig amúgy: az is érdekelne...

Még mindig túl gyakran kell szembesülnöm a múlni nem akaró igénytelenségünkkel. Hogy mire fel ez a kirohanás? Mert míg idehaza fehér holló módjára, addig külföldről rendszeresen érkeznek a hírek az alulról jövő, városszépítő kezdeményezésekről, és más, tudatos környezetbarát lépésekről. A minap éppen Tina Morrill-ról olvastam, aki lakhelyén, San Jose-ban szeretett volna változtatni a belváros kinézetén.