Hihetetlen, hogy idén még csak kettőt pislogtunk és máris itt van a karácsony. Erre akkor eszméltünk, amikor megkaptuk a meghívót az IKEA karácsonyi kollekciójának bemutatójára. Örömmel mondtunk igent a részvételre.

Alison Moritsugu amerikai művész különles „vásznakat” használ festményeihez, puzzle-szerűen összerakott festmény-installációihoz. Különböző méretű fadarabok szolgáltatják az alapot a 18. és 19. századi tájképek hangulatát idéző alkotásaihoz, amelyek az ember és a környezete közötti, átlagosnál bonyolultabb és bizonytalanabb kapcsolatról beszélnek.

A füzetből kitépett papírlap nem mindig az idealisztikus elképzeléseink szerint válik el a füzet gerincétől; valószínűleg kevés olyan ember él a Földön, aki ne tapasztalta volna már meg ezt a meglehetősen idegesítő dolgot.

Ha szereted a növényeket (életben is tudod tartani őket) és éppen valami különleges megoldást keresel üres falaid díszítésére, akkor Kim Fisher amerikai designer a te embered, aki különleges „virágcserepeivel” lophatja be magát a szívedbe.

Az igen magas cukiságfaktor miatt nem csak macskabarátok figyelmét keltheti fel a képeken látható tojássütőforma, amelyhez hasonlóról egy november legjópofább konyhai kiegészítőjének megválasztott magyar termék kapcsán már írtunk két héttel ezelőtt.

Egy asztallal meg egy telefonnal kezdődött minden. Mitsuru Hashimoto (Glen Clyde) 1992-ben ezzel a szerény infrastruktúrával, ám egy annál erősebbnek tűnő ötlettel indította útjára zokni-manufaktúráját. A Tokió Horifune negyedében egy apró szobát bérlő furcsa szerzeményben a szomszédos műhelyek mesterei kezdetben csak egy ikszedik konkurenciát láttak, aki néhány erőtlen próbálkozás után úgyis becsukja majd a boltot. De nem így lett...

Nagyon rendszeres olvasóink már pontosan tudják, hogy még tetkószűz vagyok, csak szemezgetek és nagyon válogatós vagyok, de ebben a témakörben talán érthető az a fajta több mint másfél évtizede tartó kényeskedés, amit művelek.

Ana Enshina brit művész látványos, szemkápráztató és vibrálóan színes formában prezentálja számunkra állatportréit. Akvarell technikát alkalmaz a képek megfestésénél, de nem a leghagyományosabb formában használva azt.

A koreai Tale design stúdió elhozta számunkra november első „KELL!”-kategóriás termékét, a Holdfázisokat szemléltető csészét. A maga egyszerűségében is zseniális kerámiacsésze nem annyira titkos trükkje a megvastagított falban keresendő.

Különleges és érdekes felkérést kaptunk a közelmúltban. Az HBO új, sorban a harmadik saját gyártású sorozatával, az Aranyélettel kapcsolatban kérték ki a véleményünket, pontosabban a sorozatban bemutatott enteriőröket kellett górcső alá vennünk és felkutatnunk, elemeznünk, hogy vajon a „Minden rohad, ami fénylik” szlogen mennyire köszön vissza a szereplőket körbevevő környezetben. A folytatásban enyhén spoileres elemzés következik. Mi szóltunk.

Nem kell brit tudósnak lennünk, hogy megállapítsuk, a délutáni szunyókálásnak bizony nagyon-nagyon jótékony hatása van a szervezetünkre, attól függetlenül, hogy otthon vagy éppen munkahelyen vagyunk éppen. Ez utóbbiban nyújthat segítséget Studio NL építészeti-és design stúdió ötlete, az ágyasztal.

Amint beköszönt az ősz, eljön Joanna Wirażka lengyel művész ideje, ebben az időszakban ugyanis temérdek apró „festővászonra” tesz szert a lehullott falevelek képében. A gondosan kiszárított, törékeny levelekre aprólékosan kidolgozott, vibrálóan színes tájképeket fest.

Andrea Minini olasz művész alkotásai annyira gyönyörűek, hogy nem lehet szó nélkül elmenni mellettük, úgyhogy néhány mondat kíséretében muszáj megmutatnom nektek is. A Milánóban élő tehetség az úgynevezett Moiré-mintát (-effektust/-hatást) alapul véve minimalista grafikákat készít, többnyire állatokról.

Lassan két hete vége a Holland Design Hétnek Eindhovenben, de még mindig dolgoznak bennem az élmények. Rövid leszek; egyszerűen fantasztikus volt! Az is biztos, hogy nem lesz alapos és minden irányba kiterjedő ez a cikk, hiszen olyan sokoldalú információhullámba keveredtem, hogy azt talán még egy avatott újságírónak is nehéz feladat lenne megírni. Ezért arra törekedtem, hogy néhány képpel és mondattal megpróbáljak cseppeket kiemelni a tengerből, amolyan „hangulatposzt” következik az eseményről.

Azok a művészek, designerek, akik különböző eszközökkel háromdimenziós, anamorfikus optikai illúziókkal próbálják levenni az embereket a lábaikról, mindig kitüntetett figyelmet kapnak a Manzárd Cafén. Ezúttal Stefan Pabst német festő, illusztrátor, grafikusért rajongunk egy kicsit a folytatásban.

Egy legenda szerint a kávészemek élénkítő hatását egy Káldi nevű etióp pásztor fedezte fel, aki észrevette, hogy ha a kecskéi a piros bogyókat legelészik, sokkal élénkebbek lesznek. Ezt elmondta a közelben élő szerzeteseknek, akik rájöttek arra, ha a magokat megpörkölik, ízletes italt készíthetnek. Annyi biztosnak tűnik, hogy a kávét először a 15. században szerzetesek itták Jemenben. A 16. század első évtizedeiben már Szíria és Egyiptom lakói is ismerték a kávét.

Ki gondolná, hogy egy olyan végtelenül semmitmondó és hétköznapi használati tárgyat is érdekessé lehet tenni, mint a befőttes gumi? Sőt mi több, nem csak érdekessé, hanem kifinomulttá és elegánssá is lehet varázsolni, és ezzel együtt arra ösztönözni a felhasználót, hogy ne fiókokban vagy spájzokban rejtegesse, hanem a nagyvilág szemei elé tárja a látványt.

Nehéz szavakat találni Calvin Nicholls munkásságával kapcsolatban, mert teljesen letaglóz az az aprólékosság és érzékenység, ahogy a papírral bánik, és ahogy kidolgozza ebből a törékeny alapanyagból a lélegzetelállító térbeli szobrait.

Matthias Jung német grafikusművész furcsán harmonikus épületkollázsokat készít, amelyeket szokatlan térbe helyez el, így az elkészült alkotások minden részletükben szürreális és izgalmas fantáziavilágba kalauzolják el a nézőt.

Számtalan hasonlóan érdekes projekttel találkozhattatok már a Manzárd Cafén, egészen egyszerűen azért, mert mindig földhöz vág minket, ha valaki képes heteket, hónapokat tölteni azzal, hogy létrehozzon egy komplex, minden részletében aprólékos kidolgozást igénylő és ráadásul gigantikus méretű művészeti alkotást.

Az Electrolux jóvoltából az elmúlt héten három, élményekben bővelkedő napot tölthettünk Finnország fővárosában, Helsinkiben, az idei Design Lab döntőjén, ahol idén ismét, egy félig hazai színekben induló versenyzőért szoríthattunk. A feszesre szabott program ellenére maradt időnk szerencsére a belvárosban is barangolni kicsit. A lánykülönítménnyel – Pais Pannival (a magyar–német színeket képviselő Tobias mentora) és Juhász Edinával (Dívány) – összeállt kvartett rögtön az első napon három figyelemre méltó felfedezést tett.

Eltartott egy darabig, amíg értelmezni tudtam Matthew Chambers alkotásait. Mármint, nem vagyok hülye, látom, hogy szépséges, hipnotikus, koncentrikus izékről van szó, de hogy ezek funkcióval rendelkező használtai tárgyak, például vázák, vagy „csak” önmaguk szépségéért létező szobrok, az nem derült ki számomra az első pillanatokban. Érdekelni kezdet, és imádom, amikor egy művész, designer eléri ezt az állapotot nálam.

A képeken látható magával ragadó helyspecifikus installációt Jonathan Latiano amerikai művész késztette. A súlyosan veszélyeztetett, valószínűleg kihalt kínai folyamidelfineket ábrázoló alkotás kizárólag uszadékfából készült és a Baltimore-i Művészeti Múzeum falai közt állították ki.

Nem tudom magamnak sem megmagyarázni, hogy miért a szexi szó jutott egyből eszembe Ramon Todo különleges szobrairól. Ahogy próbáltam felfejteni a meglepő érzet és gondolat miértjét, rájöttem, hogy számomra izgalmas, ahogy a művész segítségével a különböző tárgyak bepillantást engednek magukba.

Haejin Lee keramikus alkotásai nem nevezhetőek könnyen emészthetőnek. Egyediek, emlékezetesek és meglehetősen szürreálisak, a kissé félelmetes kategóriából. Erőteljes szobrokról van szó, amelyek belefészkelik magukat az elménkbe, és ezáltal könnyen beazonosíthatóvá teszik az alkotót.