Különleges és érdekes felkérést kaptunk a közelmúltban. Az HBO új, sorban a harmadik saját gyártású sorozatával, az Aranyélettel kapcsolatban kérték ki a véleményünket, pontosabban a sorozatban bemutatott enteriőröket kellett górcső alá vennünk és felkutatnunk, elemeznünk, hogy vajon a „Minden rohad, ami fénylik” szlogen mennyire köszön vissza a szereplőket körbevevő környezetben. A folytatásban enyhén spoileres elemzés következik. Mi szóltunk.
A rövid válasz lehetne csupán annyi, hogy a különböző enteriőrök tökéletesen visszatükrözik a karakterek felszínességét, de ez önmagában még nem lenne elég, kell egy kis alátámasztás ennek a kijelentésnek, hiszen nem feltétlenül vagy nem minden esetben vehető észre mindez az első pillanatban, csak ha eléggé figyelünk a részletekre. Lehet, hogy ha nem kapjuk ezt a feladatot, csak a nagyobb, arcunkba ordító felszínesség az, amit észreveszünk, a kisebb dolgok pedig rafináltan rejtőzködnek tovább.
A történet szerint Miklósiék irigylésre méltó életet élnek. A családfő sikeres vállalkozó, a feleség egy hajléktalanokat segítő alapítványnál önkénteskedik. Lányuk osztályelső, és még a család feketebáránya, a lázadó kamasz fiú is igazi tehetség, épp a rapkarrierje beindításán ügyködik. A fényűző aranyélet azonban csak látszat. Miklósiék gondosan eltitkolják, hogy súlyos hiteltartozásuk van; hogy a luxusvilla, amiben laknak, a család maffiózó barátjáé; és hogy kisebb-nagyobb bűncselekményekből tartják fenn az életszínvonalukat. Amikor elérkezik a pillanat, hogy a családfő besokall, és elhatározza, hogy jó útra tér, az idill hamar semmivé foszlik. Kiderül, hogy mindenkinek eltérő elképzelései vannak a boldogulásról.
A sorozat előrehaladtával persze különböző árnyalatokat kapnak a karakterek, senkiről és semmiről nem lehet biztosan eldönteni, hogy jó vagy rossz, igaz vagy hamis. Az írók, rendezők ügyesen vezetnek végig minket a történeten a „látszat csal” gondolat mentén. Így miután nincs kézzelfogható tapasztalatunk, hiszen nem jártunk Miklósiék lakásában, nem néztük meg a számláikat, nem lestük meg a csészék alját a gyártót keresve, szubjektív véleményünket csak az erős történet, lassan adagolt információk, folyamatosan fejlődő karakterek alapján tudjuk megfogalmazni.
Antal Balázs designer csatlakozott hozzánk az első négy epizód kielemzésére; többször is megnéztük őket, gyakran újra és újra kikockázva a jeleneteket. Egybehangzóan azt állíthatjuk, hogy Miklósiék lakása mindennek nevezhető, csak otthonosnak, személyesnek, harmonikusnak, letisztultnak nem. Sokkal inkább nyugtalan és rideg a színek és a tapéták mintái miatt, eklektikus és túláradó a rengeteg csillogó, olcsó hatást keltő kiegészítő miatt; felszínes az egész, csak úgy mint a bennük lakók, tehát szemléletes tükörképként, metaforaként funkcionál.
Az egész házat átitatja a magát a felső tízezerbe pozicionáló, ám ezt a réteget csak alulról kapirgáló, valójában meglehetősen átlagos és hétköznapi újgazdagok szaga, akiknek van némi fogalmuk a vágyott csillogásról, de ez kimerül a státusszimbólumok ismeretében, amit ilyen-olyan stiklik, kisebb-nagyobb, azonban gyakran végtelenül pitiáner csalások, lopások segítségével szereznek meg maguknak.
Miután ez az alapszituáció, így felmerül a kérdés, hogy ha képesek például egy kutyát is inkább lopni, mintsem menhelyről, ingyen elhozni, vajon hajlandóak-e valódi fényűzést teremteni maguknak? Megfizetnének-e egy valódi lakberendezőt az enteriőrök megtervezésére, aki a vélt igényszintnek megfelelően igazi luxustárgyakkal díszíti a belső tereket vagy inkább megoldják ezt is okosba’? Egy megkent „szakember” munkáját látjuk, aki a luxushoz ténylegesen nem értő csaló tulajokat kihasználva olcsóbb, bárki számára elérhető, méregdrágának hazudott tárgyakkal kereste meg a nyaralásra valót? Vagy egyszerűen csak az igen határozott édesanya, Miklósi Janka által felcsapott lakbermagazinok oldalai köszönnek vissza ránk az „otthonukban”, tele kevés valódi, ám annál több fölösleges, porfogó, kispolgári hozzáállásról árulkodó kacattal?
Mit gondoljunk, amikor a méregdrágának beállított kanapé mellett a sarokban egy olyan polc kapott helyet, amit mi az IKEA-katalógusban, fürdőszobába ajánlott HJÄLMAREN létrapolcaként láthattunk és rajonghattunk körbe először, szintén ugyanott 5 darab, minden valószínűség szerint szintén IKEA-s tárolódobozban raktározzák a nyilvánvalóan művészeti-és designmagazinokat, a konyhában pedig az IKEA Stockholm-kollekciójának függőlámpája szolgáltatja a fényt; ...és azzal a jelenettel mi a helyzet, amikor az érzelmeiben mélyen megsértett, lejtőn éppen lefelé meginduló, józanodó, IKEA SMÖRBOLL ágyneművel takarózó Mirát a mélyszegénységből érkező, „szerető” és szociopata felhangokkal rendelkező anyukája arról okítja, hogy „lakótelepi” srácokkal ne kezdjen? Ezek csak kiragadott példák, mert ilyenekből temérdek van...
Vajon valódi a pompa, amikor egyedi és/vagy híres designer által készített csészék helyett többször, több jelenetben, különböző színkombinációkkal díszített tömegcsészékből isznak a szereplők? Mennyire érdekli Jankát valójában a művészet, amikor a hálószobába száműzött, olasz festészettel kapcsolatos album sorsa a gyakori lapozás helyett az, hogy szobortartó legyen, hitvesi ágyuk felett pedig egy olcsóbb print színesíti az álmukat? Bár ez már csak apróság amellett, hogy a tisztességesen berendezett konyha steril, mert az egyébként csirkebélpucoláshoz is értő, pénztől megittasult született feleség csak pizzát hajlandó melegíteni a családja számára, ha meleg ételről van szó.
Itt tényleg minden rohad egy kicsit, ami fénylik. Csak egy picit kell megkapirgálni a felszínt, csak a gipszkartonfalat kell véletlenül átfúrnunk és minden jól látható lesz, még akkor is, ha semmi sem fekete és fehér, a rosszaknak jó oldala, a jóknak az árnyékai is feltűnnek.
Ha a semmiből a magasba vágyunk, mindenben a könnyebb (?) utat kell választanunk, a pénztelenséget lopással kell megszüntetnünk, az őszinteséget jól csillogó hazugságokkal kell helyettesítenünk, a problémákat brutál nyugtatóval, piával, kokainnal kell „kezelnünk”, és jaj, vigyázz, ha a „luxusból” „alászállsz” a „lakótelepre”, az még rosszabb, az olyan, mintha a pokolba érkeznél, de legalábbis a detoxikálóba kerülsz.
A villa leginkább az édesanya, Miklósi Janka designba, művészetbe, lakberendezésbe merevedett mása, tehát tökéletesen támogatja a szerintünk fő főszereplőt...és ahogy ő egy frappáns mondatba bele is fogalmazza a teljes sorozatot szereplőstől, enteriőröstől, sőt az egész gyomorba vágó kis magyar valóságot már az első részben: „Most így lehet élni...” Tényleg? Elég szomorú, ha csak ennyit képzelünk az életről...
Update: Elhatároztuk, hogy utánajárunk és egy kicsit kifaggatjuk azokat, akiknek ezt az érdekes miliőt köszönhetjük. Végül Hujber Balázsnál kötöttünk ki, aki a sorozat művészeti igazgatója, és aki a teljes designért felelt a különböző helyszíneken, tehát nem csak a Miklósi villával kapcsolatban. Sok érdekes információt kaptunk a kérdéseinkre egy rövid telefonos interjú keretén belül. Részletekért katt ide.
