Isaac Cordal nem csak cementfigurákat készít, ez akkor is egyértelmű volt, mikor először írtunk róla, ez a dolog azonban akkor elkerülte a figyelmünket. Most egy olyan alkotássorozata került a figyelem központjában, ami legalább annyira különleges, mint az utcákra kitessékelt, különböző élethelyzetekben látható miniszobrok, így hát mi sem mehetünk el mellette szó nélkül.

Gilles Barbier kortárs művész L'ivrogne (talán úgy fordíthatnánk, mint „A részeg”) című szobrászati installációja egy mogorva és a cím alapján részeg embert ábrázol, akit jól elhagyott a szerencséje. Külsőre a művész saját magát formázta meg az emberi alakban, amelynek fejéből, mint valami forgószél, úgy kavarognak az ég felé a megtestesült fura és zavaros gondolatok.

"A world without petrol". A szlogen elég jól hangzik, mégis, az ellen lobbik komoly politikai kapcsolatait, valamint gazdasági érdekérvényesítő potenciálját figyelembe véve - talán nem tévedünk túl nagyot -, belátható időn belül az utópia tartományába van pozicionálva. Mindezek ellenére, persze vannak bátor és üdítő próbálkozások [Nissan], melyek a hétköznapi ember szintjéről kiindulva kísérlik meg a ma még szinte elképzelhetetlent bemutatni, milyen lenne az a benzin nélküli világ, ahol a benzinkutak ugyan már feleslegessé válnak, a töltő állomások azonban nem fémtelepeken végzik, hanem szellemes funkciókkal rebootolva születnek újjá...

Manuel Felisi magabiztosan mozog a művészet különböző területein, a festészettől elkezdve a fotózáson át egészen az installációk készítéséig. Munkáival azonban mindig ugyanazt a kimeríthetetlen témát boncolgatja: az idő különböző dimenzióit próbálja feltárni.

Bár a távol-keleti ország egységéről időtlen idők óta konszenzus van, régóta nem folynak erről belső viták sem, a prefektúrából álló [47 van belőlük] közigazgatási egységek, ezen belül a városok azért törekednek arra, hogy karakteresen megkülönböztessék magukat más településektől. Önmagában még ez sem újdonság, vannak erre évszázadok óta jól bevált eszközök a világ más részein is [városzászló, címer stb.], azonban, hogy az adott település "imidzsét" egyáltalán nem közönséges aknafedelek képviseljék, valószínűleg példa nélküli, egyedülálló japán hagyomány... 

Piroska a nagyihoz tartva egyszer csak a sűrű erdő legeslegmélyén, egy titkostisztás közepén találja magát. Picit megszeppen, ám a körülötte mindenfelé burjánzó varázslatos óriásgombák - hogy mitől, ő sem érti -, de megnyugtatják. Kosárkájával letelepszik hát az egyik alá, majd - már másodszor, ő sem érti -, de hirtelen ingertől vezérelve jókorát harap az ízletesnek tűnő csábítóan húsos törzsbe. Aztán..., pokoli gyorsan telepszik rá, valami furcsa nyugalom, egy pillanattal később pedig, átszellemült mosollyal a szája szegletében csuklik össze és merül álomba, a gigantikus viccesgomba tövében...!

A fű annyira egyértelmű, annyira magától értetődő, hogy fel sem tűnik a hétköznapokban, maximum tavasszal, amikor újra zöldellni kezd, vagy akkor, amikor valami igazán gondozott kertben csodálkozunk rá. Heather Ackroyd és Dan Harvey viszont olyat tesznek, amivel új dimenzióba helyezik, új árnyalatot, árnyalatokat adnak hozzá szó szerint és átvitt értelemben is. Hol vannak már a harisnyába bújtatott földlabdából fűhajat növesztő fűfejek? Sehol! Most inkább a fűportrék a menőek...

Ez a verseny is ékesen bizonyítja, hogy az alapanyag ott hever előttünk az íróasztalon, hogy nem kell semmiféle különleges hozzávaló ahhoz, hogy a bennünk rejtőző kreatív hajlamokat kiélhessük.

Nem véletlenül emeltük át a Muskátlis Teraszokon című  Amorf Ördögök [Molylepke Minibár] szong ominózus sorát, hiszen amint a címből is következhet, most felháborítóan a szexről lesz szó. Malika Fabre a francia származású londoni grafikuscsaj most harmadszor köszön be hozzánk. Korábbi munkái - melyekről itt és itt már szóltunk -, sem nélkülözték az erotikára való diszkrét utalásokat. Legújabb sorozata a Kama Sutra, azonban kerül minden rafinált szemérmességet, és egyenesen a lényegre tér...  

Gino De Dominicis olasz művész ellentmondásos és rejtélyes ember volt, aki műveivel gyakran engedett szürreális bepillantást az emberi formába. Az előző mondat után így talán nem lepődtök meg annyira a gigászi csontváz láttán sem, amely a Calamita Cosmica, vagyis „Kozmikus mágnes” nevet kapta a keresztségben.

...és a híren képtelenek vagyunk meglepődni. A felkelő nap országa ugyanis szolgált már néhány megrendítően beteg ötlettel. A vevőcsábítás e teljesen új megközelítése most egy prémium kategóriás hentesbolt tulajdonosának jutott eszébe. Az ötlet kivitelezését az Object Design League [ODL] nevű chicagói cégre bízták. A hurka, kolbász, felsál, valamint bélszín lufikat a precíz felületkezelési eljárásokat követően, egytől egyig kézzel festették meg. Maga a munkafolyamat lufinként három órát vett igénybe, a száradást követő végső formájukat pedig apró japán ajkak szorgos fújásának köszönhetően nyerték el... :)

Csokirajongóknak (és nem csak nekik) valószínűleg most kikerekedik a szeme a képeken látható Maja piramis láttán, ami a készítők állítása szerint pontosan 8 273 kilogramm csokoládéból készült, és ami a tetemes súlyával, pontosabban 3 401 kilóval rávert a 2010-es Guinness-rekorderre.

Láttál-e már valaha olyan virágágyást, amiben éppen csak virágok vagy valódi növények nincsenek? És olyat, ami csak és kizárólag papírból készült? Ha a válaszod mindkét kérdésre nemleges, akkor mi most segítünk neked megváltoztatni ezt a dolgot. Ha igennel tudsz felelni, akkor is láthatsz valami szépségeset a folytatásban.

Iszonyú beat, hegedűvel, fuvolával. Akinek esetleg e definícó sem volt elegendő, hogy kitalálja melyik hazai együttesről van szó, javasolnánk mulasson jókat továbbra is itt, a többségnek azonban nyilván egyértelmű a válasz: a Csibor zenekar!

Voltak, vannak és minden bizonnyal születnek is még csillagok az otthonpuceráj végtelen egére. Ki ne ismerné például - nem kizárólag a takarításmániásokra gondolunk - a már-már tárgykult kategóriába tartozó egyik oldalán dörzsis, a másik - habosítós oldalán - meg magától értetődően sárga mosogatószivacsot...?

Adrián Villar Rojas argentin szobrász hatalmas alkotásai úgy néznek ki, mintha valami fantázia-vagy sci-fi film hátrahagyott díszletei lennének, de legalábbis egy nagyon bizarr és szürreális álom emlékpillanataiba nyernénk betekintést.

Nem is olyan régen, pontosabban május 6-án egy rövid időre rejtélyes kék fényben kezdett derengeni a Japán Sumida folyó. A háttérben a Panasonic áll, aki semmi pénzért nem hagyta volna ki, hogy megmutassa, mire képes. Jól tették! Az akciójuk, amelyben körülbelül 100 000 LED-golyót eresztettek a folyóba, a két napos Hotaru (szentjánosbogár) Fesztivál részét képezte.

A negyedik nyertes: Hahn Alexandra

Elképesztő gyorsasággal suhannak a hetek! Nekünk csak napoknak tűntek, pedig két hét telt el az utolsó eredményhirdetés óta. A vasárnappal lezárult időszak alatt beérkezett 16 fotó azt mutatja, picit elfáradt a játék. Az igazság az, sokkal nagyobb aktivitásra számítottunk, és tulajdonképpen értetlenül állunk a dolog előtt, hiszen úgy gondoltuk, lehet tévesen [???], a nap mint nap közel 17 ezer fb - oldal látogató elegendő motivációval bírhat a magukat, valamint munkáikat megmutatni kívánó amatőr/profi fotósok számára.

Ilyen esetekben mindig elgondolkodom, hogy miért nem nekem jutott először eszembe az ötlet. Hiszen, ha már úgyis az újrahasznosítás miatt koptatom a számat unos-untalan, ráadásul a megfelelő alapanyagok is napi szinten fordulnak meg a kezeimben, abszolút adott volna a lehetőség. Talán azért, mert annyira egyszerű, és hajlamos vagyok pont ezekre nem figyelni, miközben túlgondolkodom a dolgokat; de talán ezzel nem vagyok annyira egyedül...

Baksa Gábort egész pici kora óta foglalkoztatta, hogy mik azok a fura kütyük (fényképezőgépek) a polcon, amit nem ér fel. Mire jók? Hogyan működnek? Ilyen és ehhez hasonló, sőt, számtalan másik kérdés fogalmazódott meg benne, és mikor szépen lassan ráeszmélt a válaszokra, már menthetetlenül beleszeretett a masinába és az általa nyújtott lehetőségekbe. Számomra egy nagyon szimpatikus, a műfajjal szembeni kellő alázatról árulkodó kijelentése volt megkapó leginkább az első levelében: mikor 4-5 évvel ezelőtt tudatosan kezdett fotózni, rájött, hogy bármire használhatja a gépet és lehet, hogy sosem fogja felérni igazán azt a bizonyos polcot...

A nagy múltra visszatekintő Marks & Spencer divatmárka Shwopping címmel új projektet indított, amely a vásárlást ötvözi a cserével. Mindezt az újrahasznosítás nevében teszik, és egyfajta forradalomként tekintenek rá...no, meg persze egy ötletes marketinghúzás is egyben. Bár „forradalomnak” azért nem nevezném a gondolatot, azt mindenképpen említésre méltónak tartom, ahogy igyekeznek felhívni a figyelmet a pazarló szokásokra, és arra a tetemes mennyiségű ruhára, ami nap mint nap kidobásra kerül az Egyesült Királyságban.

Evol-ról, a lakótelepi paneldzsungelekhez meglehetősen erősen vonzódó, street art-os körökben jól ismert német szabadúszó művészről és munkáiról korábban itt és itt már beszámoltunk. A berlini fiatal ezúttal sem hazudtolta meg önmagát, a téma most is ugyanaz, bár most nem a városi elektromos dobozokat, virágtartókat és egyéb utcai berendezéseket díszített, és nem zenei fesztiválon ásott árkot és épített miniatűr betondzsungelt.

Ha Philip Karlberg, akkor garantált, hogy valami, elsőre nem egykönnyen értelmezhetőre, legkevésbé hamvasőszibarackos-kancsós csendéletekre készülhetünk. A svéd fotós korábbi munkái már bizonyították; nem panelekben gondolkodik. A Plaza Magazine felkérésére készült legújabb "Pin Art" sorozata elkészítéséhez például nem kevesebb, mint 1200 gondosan elrendezett cipész faszeget, továbbá néhány, az adott híresség személyiségét karakteresen meghatározó, klasszikus napszemüveget használt fel. Annak érdekében, hogy a megformázni kívánt arcok - némi gondolkodás után ugyan -, de viszonylag könnyen felismerhetők legyenek, szintén elég sokat kellett vacakolni, főként az objektumok precíz megvilágításával. A végeredményt tekintve, mi úgy véljük megérte...!

Peter Callesen képes arra, hogy egy hétköznapi fehér papírlapból zseniális történet kerekítsen, törékeny installációiban a sík lapokból elevenednek meg, nőnek ki a figurák, hogy betöltsék a teret. Hogy miért pont papír? Állítása szerint, a vékony és érzékeny alapanyagból készült tragikus és romantikus témájú szobrok így sokkal érzékletesebben mutatják be az esendőséget.

Ha már úgyis meg kell állni a leghatározottabb figyelmeztetéssel bíró közlekedési tábla előtt, miért ne lehetne mondjuk gyorsan elolvasható és befogadható ironikus és kritikus szövegekkel szórakoztatni az autósokat? A Changing Lines rácuppant az ötletre és jól meg is csinálta!