"Magány termi az eredetiséget, a merészen, meghökkentően szépet, a költeményt, ámde magány termi a fonákot, az aránytalant, az abszurdot és a tilalmast is..."

A magyART mai főszereplője, Biró Roland alkotásait nézve önkéntelenül is Thomas Mann fent idézett szavai jutottak eszembe. A képzelet és a valóság határán izgalmasan/pofátlanul ügyesen balanszírozó, magát – találóan – képidomárnak nevező művész fotóival, kollázsaival folyamatosan jelen van a különböző hazai és külföldi galériák [Szentendre, Budapest, Debrecen, Genova és Párizs] kiállítótermeiben, de jelenleg is láthatóak művei az Utómunka című kiállítás keretén belül a Klauzál 13 galériában.

Nyárias (őszies?) "Csináldmagad!" tippünk három szóval körbeírható: művészet, design, újrahasznosítás. Nem is kell több! Alvaro Tamarit, első pillantásra nem túl kényelmes, viszont precízen összeállított ülőalkalmatosságában úgy ötvözte ezt a három dolgot, hogy közben egyedi és különleges lakberendezési tárgyat készített. A spanyol művész, szobrász, bútortervező, főiskolai tanár padjának feltételezett súlyához hasonlóan az ára is brutális, a 2007-ben készült Banco del Pensamiento (Gondolatok padja) jelen pillanatban 8.500 dolláros áron várja szerető gazdáját.

Korábban itt írtam Kyle Bean-ről és az ő tojáshéjcsirkéjéről. Akkor arról áradoztam, hogy a huszonéves srác amúgy átlagos témákat feldolgozó alkotásainál, a nem hagyományos anyagfelhasználás jelenti az igazi csettintést. Ezt az állítást bizonyítandó, a Brighton-i művész most újabb meghökkentően ötletes alkotássorozattal jelentkezett, amelyben ceruzaforgácsból kapirgálta össze a portrékat. A nagy-nagy műgonddal megformált képeket egyébként a Wallpaper magazin idei Handmade kiadásához készítette, én pedig izgatottan várom, hogy Kyle Bean mit tartogat még számunkra a jövőben.

A magyART indulásakor még nem gondoltuk volna, hogy a blog életében egyszer kénytelenek leszünk alkalmazni az általunk sem szeretett és eddig sikeresen hanyagolt elő-szelekció intézményét. A jelentkezők ilyen elképesztő száma miatt azonban – fájdalom –, kénytelenek voltunk valamiféle „fuck”-rendszert bevezetni, ami persze semmiképpen sem jelenti azt, hogy rostáljuk a portfóliókat. Mindössze megpróbáljuk néhány kritérium – jelentkezés ideje, aktualitás, éppen most kiállítok, stb. – alapján ebben a degeneráltan kontraszelektált jelenben valahogy mégis szelektálni, a bátran kijelenthetem, egészen parádés mezőny anyagát. A lehetőségekhez képest ugyan próbálunk objektíven dönteni a megjelenésekről, néha azonban elgyengülünk ám mi is, és ilyenkor bizony becsusszan egy-egy szubjektív választás...

Jaume Plensa, barcelonai születésű kortárs művész, szobrász jelenleg éppen első nagyobb kiállítását mutatja be Nagy-Britanniában, a Wakefield-ben található Yorkshire Szoborparkban. A földalatti galériában, valamint a környező külső tájban elhelyezett új alkotásai, különleges szobor-és rajzgyűjteménye, installációi arra ösztönzik a nézőket, hogy a művészetet tapintható és érzéki módon fedezzék fel. A grandiózus, légies hatást keltő hálószerű struktúrák, megvilágított szobrok, a lebegő acél betűkből összeálló, 50 méteres széles szövegfüggöny és a többi kreatív alkotás életigenlő, szórakoztató és nem utolsósorban interaktív kivitelezése valóban közelebb hozza az emberekhez a szó minden értelmében megfoghatatlan művészetet.

Abban a pillanatban, amint kidugom az orrom az erkélyre épp csak egy cigi erejéig, tépi is lefelé a nem létező skalpot a koponyámról a jeges északi szél. Július közepén mellbevágó, ha a Zember jobban érzi magát a négy fal között, úgy döntöttem tehát, hogy délutáni inszájd vackolódásokhoz hozok néhány czuki, mesebeli tündért, manót és koboldot. Alexander Janssonnak a göteborgi freelancer grafikusnak, illetve Sleeping House nevű stúdiójának pedig nagy-nagy respect az élményért!

Igénybe vehetik-e a művészek a köztereket, ránk erőltetve saját véleményüket és világlátásukat? Saját véleményem, hogy igen! Főleg, ha az elkészült alkotás maradásra késztet minket, neadjisten, hatására visszatérünk az adott helyszínre, sőt, akár kifejezetten keressük az alkalmat az odalátogatásra, mindenképpen érdemes hagyni, hogy újragondolják és ezzel vonzóvá tegyék a gyakran lélektelen területeket. A magyarul sokkal rondább, nyilvános-, közösségi-, köztéri művészet elnevezéssel is bíró public art egyik francia fenegyerekének legutóbbi térrendezése éppen ebbe a kategóriába tartozik.

São Paulo egyik szofisztikáltabb, kertvárosi kerületében, egészséges távolságra a belváros burjánzó felhőkarcolóinak monolitjaitól építette fel saját álomkunyhóját a venezuelai származású építész/designer Pedro Useche. A környék természetes vegetációja tálcán kínálta a lehetőségét egy olyan öko-tudatos élettér konfigurálásához, ahol az épület figyelemreméltó építészeti elemei, az elegáns belső terek révén, a saját tervezésű modern-vintage bútorokkal, valamint az eklektikusba hajló csodálatos művészeti gyűjteménnyel kiegészülve, egy irigylésre méltóan könnyed, látványos és tagadhatatlanul latinos temperamentumú otthon jöhetett létre.

A blog rendszeres olvasói előtt nem titok, hogy a kreatív anyagfelhasználás, az újrahasznosítás mindig megdobogtatja a szívemet. Míg idáig csak külföldi példákkal tudtam szolgálni, egy-két héttel ezelőtt végre egy magyar úriember, bizonyos Kollár István jelentkezett a felhívásunkra. István mindig is szívesen foglalkozott a barkácsolással, azonban a végső lökést az adta meg számára, hogy 4 évvel ezelőtt Budapestre költözött a saját lakásába. A klasszikus felújítási procedúrák, mint a festés, mázolás, fúrás és faragás mellett pár lakberendezési tárgyat, dekorációt is készített a saját örömére.

Mit gondolsz a valóságról? Tőlünk független létező valami, vagy mi teremtjük saját magunk köré, esetleg szimplán egy illúzió? Filozofálni kemény tapasztalati tényekkel kell elkezdenünk, nem pedig a képzelet ellenőrizhetetlen feltételezéseivel. Az a tudás, amely nem a tapasztalattal kezdődik, soha nem válik biztossá, csak a feltételezés területén marad.

Mademoiselle Maurice aka Marie Saudin 27 éves francia művésznő, édesen sötét univerzumában előszeretettel ötvözi az álmokat a valósággal, hagyományos eljárásokat a digitális képalkotással, fotókat a festékkel, meghintve olyan (elvileg) oda nem illő anyagokkal, mint például a textil, a drót vagy a cérna. A „Colorful dreams please” címre keresztelt alkotássorozatában a textilfestményeken szereplő elvetemült, szürkén jellegtelen alakok, saját kezeikkel „varrják” a testükre vágyaik színes tetoválását.

A legtöbbször tehetségkutatók lúzerein lehet jókat derülni, amikor zsűri elé járulva úgy éneklik a kiválasztott dalt, hogy a szöveget nem ismerik vagy nem is értik, így hallás alapján egészen egyedi nyelvjárásokat alkotnak. Tegyük szívünkre a kezünket, a fürdőszoba csendes magányában, esetleg alkoholos befolyásoltság alatt azért mindenkinek besikerül egy-egy hasonló produkció. Tomas Ekström, ismertebb nevén Kallbrand stockholmi tervező és illusztrátor (aki egyébként olyan cégeket tudhat a klientúrájában, mint például az Electrolux vagy az Audi), megragadva ebben a kimeríthetetlen humorforrásban rejlő lehetőséget, Stupid Singing Friends című illusztrációsorozatában a félrehallás gyönyörűségét jeleníti meg.

A magyART felhívás megjelenése óta közel 200 bemutatkozó levélen vagyok túl és ezek döntő többségét szinte kivétel nélkül nagy élvezettel olvastam végig, ám a mai nap főszereplőjének önmagáról írt sorai különösen mély hatást gyakoroltak rám. A Svédországban, közelebbről Göteborgban élő fiatal magyar hölgy, Imre Eszter olyan elemi szuggesztivitással beszél magáról, amibe szerkesztői hiba lenne belenyúlni, de még nagyobb vétek nem végigolvasni!

Akinobu Izumi építészeti modell tervező/készítő a szabadidejében sem tud teljesen elszakadni a foglalkozásától. A Tokióban élő japán művész előszeretettel molyolgat apró türelemüvegekkel, amelyekben többnyire a munkájában is használatos anyagokat használja fel aprólékos életképeihez. Egyik legutóbbi sorozatában dinoszauruszcsontvázakat épített bele az apró üvegcsékbe, én pedig irigylem a türelmét. Etsy shopjában érthető módon elég borsos áron, de azért válogathatunk a mini csodavilágokból. Sajnos a dinók már elfogytak.

A két designert, Baptiste és Gianni Vuerich testvérpárost kifejezetten az újrahasznosítás vezérelte, amikor legújabb napszemüveg-kollekciójuk tervezésébe fogtak. Nem lehet tudni, hogy az egyszerű, mégis zseniális alapanyag ötlete melyiküktől származik, de ez egyáltalán nem is fontos, lényeg, hogy a gördeszkából készült vintage hangulatú ökonapszemüvegek mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Az ultra könnyű, mindössze 25 és 30 gramm súlyú Vuerich Brothers napszemüvegeket nemrég a 2011-es Index Award-ra is jelölték. Must have kategória!

Schall Eszter 23 éves grafikusművész már egészen kiskorától gyöngyöt fűzött, kézműves dolgok kötötték le és váltak hobbijává. Ahogy a művészlelkeknél lenni szokott, érettségi után egy barátnője segítségével – aki csupán pár nap alatt készítette fel a felvételire – bekerült a Novus Művészeti Iskolába, ahol végül grafika szakon végezett.

1766-ban Torbern Olof Bergman, svéd kémikus kereste a természetes pezsgő vízhez hasonló ital előállításának módját. Megállapította, hogy a savanykás ízt, és a pezsgést a CO2 okozza. Talált is egy eljárást a víz gázzal telítésére. 1767-ben Joseph Priestley angol kutató Leeds-ben, ettől függetlenül felfedezett egy módszert a CO2és a víz elegyítésére, egy sörfőző tartályt használva erre a célra. Azt gondolta, tévesen, hogy az így kezelt víz jó lehet a skorbut megelőzésére és kialakított egy készüléket James Cook hajójára, a második Dél tengeri expedíciójához.

Becsületesen tegye fel a kezét az, aki nem szeretne egy olyan helyen lakni, ahol folyamatosan a nap 24 órájában, a hét minden napján megadatik a természet közelségének érzése, miközben egy közel 20 milliós metropolis kellős közepén él. A São Paulo-i Fernanda Marques, a Marques Arquitetos Associados vezető építésze példaképe, Mies van der Rohe után szabadon, az általa tervezett 250 négyzetméteres LOFT 24/7-ben a felhasznált anyagokkal – mész és nyers kő, acél, üveg, fa panelek, textúrák –, valamint a természet két áramló energiája a szél és a víz elemeivel mesterien tüntette el a kül-és beltér közötti határokat, létrehozva egy, a természettel harmonikus szimbiózisban együtt élő modern és szép életteret.

Mezítláb lépdelni a homokban, miközben a kellemesen hűs tenger mossa a lábunkat...Nos, jelenleg nehezen tudnék kellemesebb dolgot elképzelni a hőség ellen. Mivel számomra a tengerpart helyett most éppen a befülledt betondzsungelt dobta a gép, két homloktörölgetés között marad a tengerpartos képek nézegetése. Ebből sem a simán strandos, hanem a kreatívabb fajta. Jamie Wardley homok-, hó- és jégszobrász, Jim Denevan munkáihoz hasonlóan ugyanis úgy használja a tengerpart homokját, mint valami vásznat. Lélegzetelállító kapirgálása nyomán hatalmas képek rajzolódnak ki a különböző strandokon. A folytatásban található fotókon a 32 éves művésznek, illetve kis kreatív csapatának, többségében Észak-Angliában és Skóciában hagyott kéznyomai láthatóak.

A „zenei forradalmárnak” (is) tartott multifunkciós művész, Christian Marclay munkáját dicsérik a képeken látható kollázsok. Az 1955-ben, Kaliforniában született svájci-amerikai képzőművész, DJ, zeneszerző volt azoknak a zenészek egyike, akik elsőként használták hangszerként a lemezjátszót, még az 1970-es évek végén. Szorosan kapcsolódva a zenéhez, ugyanekkor kezdte gyűjteni, különböző kreatív módokon újragondolni és a művészet szolgálatába állítani a talált képeket, tárgyakat, lemezborítókat, dalszövegeket. Ötletes alkotásai közül én most a zenei legendák lemezborítóit összepárosító műveiből hoztam párat, többek között Michael Jackson, Doors, Donna Summer, David Bowie következik a folytatásban.

Vajon lehet művészi illusztrációkkal telerajzolt kukákkal ösztönözni az embereket a környezettudatosságra? Engem igen, úgyhogy a Global Inheritance nonprofit szervezet célcsoportjába egyértelműen beletartozom. Jacob Livengood amerikai festő, grafikus, több társához hasonlóan immár második éve készíti el különleges illusztrációkkal újragondolt kukáját, a szervezet kezdeményezésében indult Art Of Recycling nevű újrahasznosításra oktató program kampányában.

Mint azt jól megtanították nekünk a reklámok, az egészséges, szép haj fontos része az emberi testnek. Büszkén viseljük, ápolgatjuk, formázgatjuk (már amennyiben van), ha viszont egyszer búcsút intett a fejünknek, általában undorodunk tőle. Arra még nem jöttem rá, hogy miért vált ki belőlünk ennyire ellentétes érzelmi reakciót ugyanaz a dolog, pedig kivált. Kerry Howley 23 éves művészeti hallgató is ugyanerre az ambivalens dologra keresi a választ egyedi és szépen megformázott díjnyertes diplomamunkájával. Az öt darab hajláncon körülbelül 60 órát dolgozott, az alapanyag édesanyja barátnőjének fejéről, valamint egy japán nő derékig érő hajzuhatagából származik. A brit művésznő így szeretné újra kívánatossá tenni az elhullott/levágott emberi hajat. Vajon sikerül neki?

Van valami Tim Burtonös hangulata Natalia Maroz tehetséges ukrán fotográfus digitális illusztrációinak. Kevésbé drámai és groteszk, inkább vidám és elvágyódó, és a főszereplők sem a szerethető, ám mentálisan sérült anti-hős karakterek közül kerülnek ki, mint Burton nyugtalanítóan szürreális fordított világában, mégis érezhető némi átfedés. Gazdag fantáziával elmesélt történetein hosszasan időzhetünk így szombat délelőtt.

Az már mindnyájan tudjuk (ha máshonnan nem, akkor abból a bizonyos idegesítően hülye reklámból), hogy a férfiaknak előbb kell tudni kiharapni a tölteléket a pilóta kekszből, mint befűzni a cipőfűzőjüket. A lányok viszont inkább vegyenek példát Judith G. Klausner szobrászművésznőről, aki a pilóta amerikai változatának töltelékét farigcsálja addig, amíg szépséges domborműveket hoz létre belőlük. Judith 2010 augusztusában kezdett klasszikus és viktoriánus ihletésű portrékat formálni az Oreo sütik töltelékébe, a „From Scratch”című sorozat részeként. A magas hőmérsékleten természetesen folyékonyra olvadó, illetve magas páratartalom hatására szétmorzsolódó „vásznakat” előzetesen a hűtőben szokta tárolni, hogy megfelelő keménységűre fagyjanak, majd a megfelelően klimatizált helyiségben, fogpiszkáló segítségével kezd neki a portrék kifaragásának.

Egy kávézó nem is ünnepelhetné stílusosabban új üzletének megnyitását. A 2002-ben indult lettországi Double Coffee nevű kávézó-és étteremlánc Moszkva leghíresebb utcájában, az Arbat (vagy Régi Arbat) utca 13. szám alatt nyitotta meg második üzletének kapuit június 18-án, és az ünnepi esemény alkalmából egy szokatlan flashmobot hoztak össze. A nagyobb hírverés érdekében a cég kreatívjai úgy döntöttek, hogy a márka logóját 3300 pohár, 220 liter kávé és 120 liter tej, valamint a körbekeretezéshez használt x kilónyi öröltkávé segítségével jelenítik meg a bejárat előtt található utcarészen. Az esemény végeztével előreláthatólag ingyen elfogyasztható töméntelen mennyiségű kávéra a képek tanúsága szerint valószínűleg azonnal ráröpültek az emberek.