Két évvel ezelőtt Mo Ganji berlini székhelyű tetoválóművész egyetlen, mintává bonyolított vonallal készített alkotásai egyből levettek a lábaimról, mert az egyediséget, egyszerűséget és letisztultságot nem csak a design vagy a művészet egyéb területein szeretem, hanem a bőrömön is.

A tavalyi évben találkoztam azzal a számomra fontos információval, hogy egyik kedvenc tervezőnk, Tom Dixon brit designer és az IKEA közös projekt előkészítésébe kezdett. Pár héttel ezelőtt aztán villámcsapásként ért a hír, hogy ennek az együttműködésnek gyümölcsekén megszületett a DELAKTIG kollekció, amelynek minden egyes darabját imádom, és amely limitált ideig már elérhető a hazai IKEA áruházakban.

Az ámulattól nehezen tudok többet mondani annál, hogy Chris Dorosz háromdimenziós festményeket készít, mármint ténylegesen, hiszen a megszáradt festéket lógatja bele a térbe, az így elkészített portrék, emberi alakok, tájképek és más hasonló témák pedig annyira zseniálisak a maguk egyszerűségében, letisztultságában és az aprólékos kidolgozásukban, hogy elakadnak a szavaim.

Ross King olyan közel hozza hozzánk a művészettörténet különböző időszakait, kiemelkedő alkotásait, amennyire csak lehet. Képzeletbeli időgépével a pillanat tört része alatt repít el minket különböző századokba, és bárhová visz is éppen minket, a lehető legaprólékosabban avatja be az olvasóját a legkiemelkedőbb művészeti alkotások készítési folyamataiba.

Okuda San Miguel spanyol művészt a vibrálóan színes geometriai struktúrák és minták mestereként tartják számon. Pop-szürrealista műveivel az élet értelmét kutatja; a végtelen világegyetemben elfoglalt helyünk, az egzisztencializmus, a kapitalizmus hamis szabadsága, a modernitás és gyökereink között kialakuló konfliktusok élénken foglalkoztatják.

Sokáig kizárólag úgy gondoltam a saját hipochondriámra, mint valami átokra, ami csak hátráltat az életben, de mint gyakorlatilag minden más negatívummal kapcsolatban, így ennek is felfedeztem/megtaláltam az elmúlt években a pozitív vetületeit. Merthogy van!

Még Lacival közösen gondolkodtunk arról, hogy jó lenne valami videós tartalmat készíteni a Manzárd Caféra. Természetesen csak és kizárólag olyat, ami a művészettel, designnal foglalkozik, de valahogy mindig elnapoltuk a téma kidolgozását, mert igazából egyikünk sem az a karakter, aki könnyedén, lazán, viccesen beszél a kamera vagy éppen közönség előtt, én ráadásul kifejezetten kerülöm is az ilyen helyzeteket introvertáltságom okán.

Eric Standley amerikai művész lélegzetelállítóan gyönyörű, papírból készített, gótikus katedrálisok ablakaira hasonlító szobraival korábban már találkozhattatok nálunk, az előző megjelenés óta pedig annyi új csoda született a papírszobrász műhelyében, amelyek mellett vétek lenne csak úgy szó nélkül elmenni.

Ha teljesen ki akarok szakadni a hétköznapokból, a science fiction és a fantasy birodalmát szoktam választani a kikapcsolódásra. Az itt töltött idő mindig felér számomra egy wellness kezeléssel, még akkor is, ha gyakran disztópikus, kihívásokkal és kalandokkal teli, félelmetes világokba léptem át önszántamból.

Nincs mit tenni, ezek szerint ebben az évben egyre több hasonló témával fogunk majd találkozni. Olyan, mintha a keramikus, porcelántervező művészek nagyon rákapcsoltak volna, már ami a kreatív munkán belül a különleges minták és formák megvalósítását illeti.

Nem nézek vagy hallgatok autós műsorokat, nem olvasok autós magazinokat vagy könyveket, egyáltalán nem tartozom azok közé, akiket behatóbban is érdekel ez a téma. Kavics egyszerűségű végfelhasználóként maximum a design foglalkoztat, a forma és a szín az, amire az utcán vagy a velem óhatatlanul szembejövő hírek láttán felkapom a fejem.

Denis Cherim fotóművész tavaly tavasszal kápráztatott el hihetetlen véletleneket bemutató képsorozatával, és úgy éreztem, hogy itt az ideje újra egy nagyobb adag remekművel elvarázsolni titeket. Ez utóbbi kifejezéssel nem toltam túl a lényeget, valóban varázslatos az, hogy micsoda érzéke van a művésznek ahhoz, hogy észrevegye a lenyűgöző apró részleteket.

Ha csak annyit mondanék, hogy szupercukik Hanna Dovhan ukrán művész puha játékai, nem fejezné ki igazán azt az érzést, amelyt keltettek bennem. Kilóra megvettek, felolvasztottak, megfőztek és elpárologtattak. Kész vagyok tőlük! Mert hát azok az újhagymácskák, croissant papa és mama és a többiek...

Több könyvet szoktam olvasni egy időben, mindig a hangulatomhoz illőt választom, de az elmúlt egy hétben teljesen felborult a rend, minden a háttérbe szorult és leredukálódott egyetlen, hatalmas kiadványra az igényem. Ráadásul ezalatt az egyébként egy könyv elolvasására elegendő időszak alatt csak végiglapozni tudtam A tudás enciklopédiáját, és rácsodálkozni a benne található óriási ismeretanyagra.

Próbálom a lehető legváltozatosabb témákat bemutatni a blogon, de érdeklődésem miatt és a temérdek remek alkotás láttán néha felülreprezentálttá válik egy-egy topik. Ilyen például a kerámia és a porcelán, amelyből két napja mutattam nektek egy remek példát, most pedig muszáj újra érintenem ezt a területet, hiszen Heesoo Lee gyönyörűséges, érzékenyen, légiesen könnyeden texturált, végtelenül aprólékosan kidolgozott kerámiatáljait, tányérjait és vázáit kár lenne csak úgy talonba tenni.

Siddhartha Mukherjee könyvének címe és termetessége azt az érzetet kelti az emberben, hogy egy meglehetősen száraz kiadványról van szó, olyan mintha valami egyetemi kurzusra iratkoznánk be, ahol terjengősen elemzi a tanár a témát, de nagyon nem erről van szó. A gén inkább olyan, mint egy végtelenül érdekfeszítő TED előadás, amelynek minden percét élvezzük és értjük is!

Nagyon izgalmas figyelni azt a folyamatot, ahogy a művészek megpróbálják feszegetni és kitolni a határokat, hogy az új és megnövekedett térben könnyebben lehessen mozogni a meglepő, viszont kevésbé merész alkotásokkal is. Számomra az egyik kedvenc területté nőtte ki magát a kerámia és a porcelántervezés, amely mindig meg tud lepni, és amely igazi mélységeiben a Manzárd Café társszerzőjén, Antal "Baantal" Balázs designeren keresztül érkezett a blog hétköznapjaiba.

A róla készült fotósorozat és a szalagcímek is azt az érzést keltik, hogy Konstantin Kofta / RHX11 fantázianevű 2017 őszi-téli táskakollekciója a robotok, kiborgok kedvenc divatkiegészítője, ami abban az esetben állja meg csak igazán a helyét, amennyiben valamelyiknek érezzük magunkat a kettő közül.

Minden egy kiadós antibiotikumos kúra után kezdődött, gyakorlatilag teljesen újra kellett alkotnom minden elképzelésemet az emésztésről. Akkoriban még nem tették hozzá az orvosok a kezelés megkezdésekor, hogy valami kiegészítő, emésztést segítő terméket is kell szedni, ha nem akarok rosszul járni...vagy csak az én orvosom nem tette hozzá, erről sajnos nincsenek behatóbb ismereteim...a lényeg úgyis az, hogy velem megtörtént és egy életre megtanultam, hogy hogyan kell cselekedni hasonló kezelés közben/után.

Izland egyik legkülönlegesebb gyalogos átkelőhelye Ísafjörðurben látta meg a napvilágot. A város lakói személyesen, a világhálón keresztül pedig mindenki más is a csodájára járt az elmúlt hónapokban az optikai illúzió-zebrának, ami a hagyományos háromdimenziós festésnek köszönhetően úgy néz ki, mintha lebegne.

Csak egy-két éve tudom, hogy az introvertáltak közé tartozom, előtte ez nem volt megfogalmazva sosem, egyszerűen csak kínlódtam azzal, hogy nem vagyok olyan nyitott (vagy nevezhetjük extrovertáltnak is), mint a környezetemben lévő emberek túlnyomó többsége.

A hétfői adásszünet (ami teljesen csak 1989-ben szűnt meg) a fiatalabb generációknak nem túl sokat mond, de én abba a kategóriába tartozom, akik gyerekként mindenféle tévéműsor nélkül, egyéb alternatív szórakozási lehetőséget kerestek és találtak maguknak a hétfői napokon, amikor nem volt adás a tévében. Ez a fiatalabb generációknak valószínűleg nem mond túl sokat, de nem volt olyan borzalmas, mint ahogy hangzik.

A francia Harow design stúdió csapata a NASA archívumából gyűjtött képek felhasználásával valósághű Hold-asztalt tervezett. Az egyszerűen csak "Apollo 11"-nek nevezett asztal lapjának alsó részét, tehát magát a Hold felszínét üvegszálas lemezbe formázták bele, amelyet nyakon öntöttek epoxi gyantával...

A Los Angeles-i Architects for Animals és a FixNation nonprofit jótékonysági szervezet együttműködésében helyi építészek készítettek az utcán élő macskák számára funkcionális "lakásokat", "játszóházakat". Minimalista ház, cica diszkó és hullámvasútra hasonlító építmény is készült a szervezet fennállásának 10 évfordulója alkalmából létrehozott kooperációban.

Hipochonder vagyok, de az önmagamra való állandó odafigyelés és elemzés sok negatívum, képzelt betegség és fölösleges szenvedés mellett mindig tartogat számomra apró, pozitív részleteket. Segítségével jutottam el arra a pontra is, hogy mélyrehatóbban érdekelni kezdett a testem működése, és az, hogy mi minden betegítheti meg.