Khalil Chishtee pakisztáni születésű, Amerikában élő művész tisztában van azzal, hogy a környezetvédelemről és ezen belül az újrahasznosítás fontosságáról nem lehet elégszer beszélni. Azt szeretné, ha ezek nem csak unalomig ismételt, súlytalanná váló szavak lennének, hanem az identitásunk meghatározó elemeivé alakulnának.
Elsa Mora művész Kubában született és nőtt fel, aztán a sors, vagyis pontosabban a szerelem úgy hozta, hogy 2001-ben az Egyesült Államokba költözött. A jelenleg Los Angelesben élő kétgyerekes édesanya a papírvagdosás megszállottja, amit a hosszú évek alatt művészi szintre emelt, olyannyira, hogy mára több kiállítást is a háta mögött tudhat.
A Bécsben nemrégiben nyílt Disco Volante pizzéria egy meglehetősen különleges attrakcióval várja éhes vendégeit, hiszen a belső tér hangulatát egy szép, de elvileg oda nem illő és haszontalannak tűnő tárggyal, egy diszkógömbbel dobták fel. Bármennyire is szokatlan látványt nyújt ebben a környezetben, tulajdonképpen azt a funkciót tölti be a maga különcségével, amit általában egy pizzériában megszokhattunk már, ő maga a kemence, amelyben a finomságokat sütik.
A VELUX Nemzetközi Dizájn Díj 2014 leendő formatervezők innovatív, a fény szabályozását újraértelmező árnyékoló koncepcióinak versenye!
Még december 31-ig lehet regisztrálni a pályázatra, amelyre a tetőn keresztüli bevilágítás és szellőztetés területén több mint 70 év kutatás-fejlesztési tapasztalattal bíró dán VELUX Cégcsoport, felsőoktatási hallgatói jogviszonnyal rendelkező dizájner-jelöltek jelentkezését várja a világ minden tájáról. Mottó: „ Az ötletek a legfontosabb erőforrások”...
Első ránézésre meglehetősen bizarr, vad, nyers kinézete van a képeken látható Long Wool Sofa nevű szőrkanapénak, mégis melegséget és nyugalmat áraszt magából. Egy olyan hencsergő, ahová jó lehet visszavonulni, bevackolódni, ahol biztonságban érezheti magát az ember.
Tigran Tsitoghdzyan örmény művész folyamatban lévő hiperrealisztikus festménysorozatát az a gondolat inspirálta, hogy szerinte a modern társadalomban mindenki szereti elrejteni a külvilág elől a valódi személyazonosságát, a „mindenki”-n belül pedig a nők a legtitokzatosabbak.
Nincs új a nap alatt, de ezzel baromira nincs semmi probléma. A kreatív emberek újragondolják, saját ötletekkel egészítik ki a már ismert dolgokat, mindezt azért, hogy valami jobb születhessen. Erre most egy remek példa Michael Beitz szobrász, festő „Picnic” című kültéri alkotása, amelyhez hasonlóról legutóbb Jeppe Hein dán designerrel kapcsolatban számoltunk be.
Sosem fogom elfelejteni, hogy mennyire büszke voltam magamra kisgyerekként, amikor nagymamámnál a tyúkólban a tojók lelki egyensúlya és a harmonikus kotlás érdekében egy régi láda felhasználásával, valamint szalmával való kibélelésével egy egytyúkos privát tojószobát hoztam létre, amit – nem hazudok – egymást váltva, ezért úgy gondolom, hogy nagy-nagy örömmel használtak a tojók. Persze akkor még lövésem sem volt, hogy tulajdonképpen egy olyan újrahasznosítással fűszerezett redesign projektet hajtottam végre (há!). Hogy miért a fura felvezetés? Mert Benedetto Bufalino francia művész hasonló alapokon nyugvó alkotása ezt a történetet juttatta eszembe...
Dewi van de Klomp, fiatal holland terméktervező meglepő, szokatlan és jópofa ötlettel állt elő. A bútorgyártásban nem igazán használt gumihabot (amúgy rubber foam...van erre valami szakkifejezés?) alkalmazta az eddig négy darabból álló bútorkollekciója elkészítésekor.
Louise Riley brit művész meglehetősen szokatlan „vásznakat”, matracokat használ a közel életnagyságú emberalakjainak megjelenítésére. A pihengető, gondolkodó, álmodozó, általában meztelen nők és férfiak ráadásul nem valami egyszerű megoldással kerülnek rájuk, hanem hímzéses technikával öltenek alakot a gyakran hengerelt, vágott, tépett, felfüggesztett, különböző installációk alkotóelemeként megjelenő matracokon. A végeredmény minden tekintetben és minden esetben meglepő és különleges!
A Daniel Loves Objects háza tájáról kikerülő tárgyakat elnézve kijelenthető, hogy név mögött rejtőző fiatal szingapúri ipari formatervező bizony szereti meglepni az embereket. A kreatív designer újragondolja a hétköznapi tárgyainkat, ráadásul egy csipetnyi merészséggel, iróniával vagy interaktivitással is előszeretettel fűszerezi őket.
Időről időre előkerül egy-egy művész, aki olyan csodákat készít drótból, amelyektől padlót fogok. Legutóbb Park Seung Mo koreai szobrász alkotásai jöttek szembe velem az egyik oldalon, és bizony többször is meg kellett néznem a róluk készített képeket, hogy elhiggyem, a letisztult, kifinomult, érzékeny, törékeny, részletgazdagon kidolgozott emberi alakok bizony egymásra rétegelt drótból készülnek.
Zsalugáter-beázás nyomok falakon, plafonon. Ordítóan kidolgozatlan (-nak ható) nyers taktikák, ám macchivellizmust nyomokban sem tartalmazó 350 négyzetméter, két hálóra három fürdőszobával, üvegházhatású „to infinity and beyond” nappalival, benne anonimitást biztosító intim, zenbukéval átitatott bálnagyomrokkal, „rousseau-i kiterjesztéssel, az egész alatt 2ezer lóerővel. Az ukrán Igor Sirotov építész által kottázott DA House tele van paradoxonokkal, mégsem büntetés...
A mosogatás „monnyon le” és használjunk inkább papírtányérokat...ja, inkább mégsem, mert kifejezetten randák, és bár sajnos még túl kevés embert érdekel, de környezetszennyezőek is. Vagy mégis van remény valami értelmes megoldásra? A válasz: igen! Például a Simplycity nevű japán designcég kompromisszumok nélküli étkészlete, amely mindamellett, hogy elegáns és kifinomult, még biológiailag lebomló, komposztálható is.
Frank Gehry világhírű építész az amerikai Formica nevű céggel szorosan együttműködve 1984-1986 között mutatta be az akkor új anyagnak számító ColorCore-ból készített hal alakú lámpákat. A legenda szerint az ötlet onnan jött az anyag használatára, hogy anno Gehry munka közben elejtett egy ColorCore darabot, amely összetörve a pikkelyszerű formák kialakítására ösztönözte.
Emlékeztek még a Think Invisible című ötletre, mikor egy képrejtvényből, meg max. két betűből kellet kitalálni egy popkulturális kép tartalmát? Olyanokat, melyekbe naponta belebotlunk, úton-útfélen? Közel másfél éve írtunk Szulyovszky Márk rafinált ötletéről, a napokban aztán érkezett tőle egy újabb levél, amiből kiderült, Márk nagyon nem állt le, sőt, ezt ő tényleg komolyan gondolja... :)
Mielőtt végleg belesétálunk a szürke és hideg télbe, egy poszt erejéig elcsalnálak titeket a tengerpartra, Ahmad Nadalian tájművész ugyanis (többek között) kézzel faragott hengerek segítségével gyönyörűséges homoknyomatokat készít tengerpartokra, sivatagos tájakra.
Chris Maynard, az amerikai madártoll-fanatikus nem tétlenkedett legutóbbi posztunk megjelenése óta, számtalan új alkotással bővült az ahogy ő nevezi, „madártollfólió”. Azoknak, akik még nem találkoztak a művész alkotásaival, ő az, aki orvosi szike segítségével, végtelen türelemmel és aprólékos munkával madarakat vág a különböző állatkertektől, magán madárházaktól szerzett madártollakba, majd lélegzetelállítóan gyönyörű kompozíciókba helyezi őket. A legújabb darabokból hoztam egy kisebb válogatást.
Hetain Patel indiai származású brit művész nem akarta roncstelepre küldeni első autóját, egy 1988-as Ford Fiestát, így hát inkább újrahasznosította. Miután nagy rajongója a Transformers franchisenak, adott volt az ötlet, hogy egy robotot készít majd belőle.
Vannak olyan posztjaink - igen, még nekünk is ;) -, melyeket élesítésük után, azzal a lendülettel tolnánk abba a szpesöl erre a célra rendszeresített posztszublimáló kütyübe - aminek a neve, persze miért jutna épp most az eszembe -, ahogy viszontlátjuk az oldalon. A szatirikus, vagy inkább már gyilkosan szarkasztikus illusztrációiról híres lengyel Pawel Kuczynskiról szóló posztjainkat azonban soha nem bántuk meg....
Bár Haroshi, az 1978-ban született autodidakta művész már hosszú évek óta foglalkozik a gördeszkák újrahasznosításával, először tavaly év elején csodálkoztunk rá tehetségére és gördeszkaszobraira. Hogy miért került most újra a figyelem középpontjába? Mert számtalan új alkotással felturbózott „Pain” című egyéni kiállítását még ezen a héten, pontosabban egészen november 3-ig meg lehet tekinteni.
Bár a két települést, az egyik messze északon Norvégiában, míg a másik az Olasz Alpok hegykoszorújától körül véve fekszik, közel 2000 kilométer távolság választja el egymástól, a bajuk – főleg a téli hónapok alatt ugyanazzal gyűlik meg, a napot eltakaró hegyekkel. Először az olasz kisváros vezetői gondolkodtak el azon, miképp lehetne a sötét téli hónapok idejére az amúgy is vérszegényen pislákoló napot lehozni a hegyükről.
A Szingapúri Nemzeti Parkok Tanácsa (National Parks Board) által 2006 januárjában nemzetközi pályázatot hirdetett a szingapúri Marina öböl rekreációjára. 24 országból 170 jelentkező (építészek, tájépítészek, várostervezők, cégek) 70 tervvel állt elő, amelyből a 11 tagú zsűri végül 2 nyertes ötletet választott ki 2006 szeptemberében. Ezekből gyúrták össze a végeredményt.
Régen írtunk már Karim Rashidról, ami sokkal inkább szól arról a tényről, hogy felfoghatatlan mennyiségű kreatív ember és még több brutáljó téma van a világban, mintsem arról, hogy a világhírű designer ne tervezett volna valami igazi Rashidos különlegességet a rajongói és persze a többi érdeklődő számára.
Jorge Rodriguez-Gerada kubai-amerikai „tájművész” a még vasárnapig látogatható Belfast Festival számára készítette el a képeken látható monumentális portrét. Az ismeretlen belfasti kislány arcképének átiratát 18 hónapig tervezte, és 4 héten keresztül, számtalan önkéntes részvételével készítette el a Queens Island 11 hektárnyi területén.