Tudjátok mi az a gif-iti? Olyan falfestmény, ami az animált gif-ekhez hasonlóan mozgásban van. Persze ez csak egy trükk, a rétegről rétegre épülő hosszadalmas (több napon átívelő), bonyolult és precíz falfestési eljárásnak és a fázisfotók összefűzésének köszönhetően jön létre az illúzió.

Amikor megláttam az IKEA PS kollekciójának idei darabjairól készített képeket, a hozzájuk tartozó szöveg elolvasása nélkül is az jutott eszembe, hogy fiatalos, energikus, dinamikus, játékos, sokoldalú lakberendezési kiegészítőkkel sikerült előrukkolniuk. A dizájnkollekcióval kapcsolatban aztán igen hamar kiderült, hogy a megérzéseimben mindig megbízhatok, ráadásul a tervezőknek is sikerült az előző mondatban felsoroltaknak eleget tenni, hiszen az IKEA PS 2014 az „On the move” (Mozgásban) nevet kapta a keresztségben és a városban élő fiatal generációnak szánják.

Miközben a foci-vb láz javában tombol, természetes folyamatnak tekinthető, hogy jó néhány művészt is megfertőz a kór. Ezúttal kedvenc sanghaji művésznőnk, Ji Hong aka Red legújabb alkotásáról hoztam nektek képeket és egy videót, aki három futball-szupersztár, Cristiano Ronaldo, Neymar és Lionel Messi portréját készítette el egy szokatlan ecsettel, stílusosan focilabdával, és természetesen a rá jellemző precizitással.

A „trompe l'oeil” a festészetnek egy olyan műfaja, amelyben a művész megtévesztően élethűen, szemfényvesztő módon ábrázolja a valóságot, többek közt a manapság olyan népszerű köztéri háromdimenziós festményeik is ide tartoznak.

Bár képesítése nincs, ez sosem tartotta vissza Clive Cooper autodidakta művészt attól, hogy a benne élő kreativitást kifejezze. A hosszú évek alatt tökélyre fejlessze a tudását a szobrászatban, ráadásul olyan alapanyagokat választott magának, amelyekhez egész évben könnyedén hozzáférhet. Ősszel a tök, nyáron a görögdinnye az, amelyekbe alkotásait belefaragja.

Luca Nichetto ipari formatervező szerint a városképek tökéletes formavilággal szolgálnak a lakberendezésben, a lehetőségeknek csak a fantázia szabhat határt. Az olasz designer Inception névre keresztelt konyhai csepegtetőjét elnézve heves bólogatnom kell az iménti gondolatra.

A hagyományos, pont, pont, vesszőcske alapú emotikonokat szépen lassan teljesen felváltó emojik (az emoji a japán „e” (kép) és „moji” (karakter/személyiség) szavak összevonásából származik, ejtsd: emodzsi) jelentését a mennyiségük miatt elég nehéz fejben tartani, ha pedig a „beszélgetőtársunk” csak és kizárólag ebben a formában hajlandó a mondanivalóját, érzelmeit kifejezni, és nem értünk ezen a nyelven, az eredeti mondanivaló helyett akár Kuala Lumpurba is eljuthatunk.

Ugye a kilós ruhavásárok és jobbnál jobb turik korszakában manapság már egyre többen gondolják úgy, hogy a jólöltözöttség nem pénz-és (jelen esetünkben) korfüggő? Ugye? Tényleg nem kell sok, ahogy az egyre nagyobb sikernek örvendő Instagramos profil, a Fashiongrandpas is bizonyítja, olykor elég csak egy színében és stílusában jól összeválogatott ing, nadrág és cipő, és máris divatosnak érezheti magát a használója.

Loren Stump az elmúlt negyven évben mesteri fokozatra emelte tudását az üvegművészetben. A kaliforniai autodidakta művész a nagyjából 4000 éves „murrina” (más nyelveken murrine, murrini) technika alkalmazásával készíti elképesztő alkotásait.

Szembemenni - igaz jól felfogott üzleti érdekből, túlélésből(?) - aktuális trendekkel, az elég tökös cselekedetnek számít. Az egykor szebb napokat látott, halvány emlékeim szerint itthon is forgalmazott borotvás márka a Schick most a Y & R New Zealand gondozásban, Troy Goodall és Stephen Stewart fotósokkal, valamint az Electric Art retus-kollektívájával kollaborálva tizenkilencre lapot húzott, egy nem minden hátsó szándék nélkül feltett kérdéssel:

Paul Cocksedge brit designer készítette a képeken látható színes installációt az idén május 20–22. között Isztambulban megrendezésre került „GREAT Festival of Creativity” keretén belül.

Marko Manev 1985-ben Szkopjében született szabadúszó grafikus és illusztrátor limitált példányszámú printek, filmplakátok készítésével tölti az idejét. A macedón művész egyik említésre méltó és folyamatban lévő sorozatában film noir stílusban tiszteleg a sci-fik, horrorok és szuperhősfilmek előtt.

Luz Cabrera és Malorie Pangilinan ipari formatervezők lakberendezési kiegészítője, a „Honey, I’m Home!” fantázianevű kulcstartószett igazából angol nyelvterületen ütős, de a koncepció cukisága miatt bárhol érdemes a megemlítésre és akár a használatra is.

Nagyon úgy tűnik, hogy Borsi Flóra anélkül is képes heveny érdeklődést kiváltani belőlem a munkáival, hogy tudnám, hogy ő készítette. Legalábbis a Facebook elérésekkel történő babrálása miatt most nem a hírfolyamomból értesültem legújabb sorozatáról, hanem egy külföldi blogon láttam a először csak a képeket, majd később a nevét, tehát szó sincs arról, hogy az általam oly kedvelt fotóssal kapcsolatban az elfogultság tipikus esetéről lenne szó.

Kim Alsbrooks amerikai művésznő a 18.–19. századra jellemző, tehetősebbek körében oly népszerű és nem túl állatbarát „vásznakra”, elefántcsont lemezekre festett miniatűr portrék modern változatát készítette el „My White Trash Family” című sorozatában. Mielőtt az állatvédők felhorkannak, a képeken nem ügyesen megmunkált és festett elefántcsont „vásznak” láthatóak, hanem kilapított sörös-és üdítős dobozok.

Jennifer Beatty amerikai grafikus és fanatikus bringás megtalálta a tökéletes módját annak, hogy hogyan ötvözheti igényes, látványos és figyelemfelkeltő formában a munkáját és a szenvedélyét. A popkultúra ismert/ikonikus alakjait, logóit, szlogenjeit, mémjeit formázgatja évek óta serényen gyűjtögetett, használt és most újrahasznosított bringaalkatrészekből.

Jani Leinonen nemzetközi hírű finn művész, a Finnagora (Finn Intézet), valamint a LUUKUU Atelier szervezésében ma délután ál-gyorséttermet nyit Budapesten az Operaház mellett a Hajós utcában. A HUNGER KING pénzzel teli hamburgeres dobozokat oszt majd a hajléktalanoknak 3 héten át.

ThingsIveCreated úgy döntött, hogy egy fillért sem fog költeni tapétára vagy különböző színű festékekre a gyerekszoba falának felcicomázásához. Inkább néhány egyszerű rajzeszköz és saját kreativitásának felhasználásával egy egyedülálló, szépen kidolgozott és végtelenül részletes rajzzal lepte meg a kisfiát.

Henrique Oliveira brazil művészről és újrahasznosított fából készített hatalmas és bonyolult beltéri szobráról tavaly számoltunk be a Manzárdon. Az 1973-ban született, São Paulóban élő festő, szobrász maradt a jól kitaposott ösvényen, viszont most még nagyobb és a látogatók számára is használható (nem csak nézhető) alkotást készített.

A hosszú hétvégén laza témák után kutatva bukkantam rá John Poppleton amerikai művész alkotásaira. Nem feltétlenül vagy nem minden esetben az én világom az, amit a háromgyerekes fotó-és festőművész képvisel, de a megteremtett látványvilág miatt azért mindenképpen figyelemre méltónak tartom a misztikus Bodyscapes című sorozatát.

Ma egész nap!

Egy fotós és egy kertészkedős projekten keresztül már megpróbáltunk az évről évre gombamód szaporodó kátyúk problémájával kapcsolatban alternatív, és leginkább vicces művészi megoldásokkal szolgálni. Ezúttal egy olyan mozaikművész munkásságát szeretném nektek megmutatni képekben, aki nem csak ideiglenes poénkodással csapkodta fel a port maga körül.

Fabian Gaete Maureira festőművész körülbelül 3 perc leforgása alatt viszi a vászonként használt üveglapokra az ujjaival a képeken látható (stílusában hozzám nem annyira közelálló) festményeket. Nem kell nagy alkotásokra gondolni, egy-egy darab nagyjából képeslap méretű, de így is lenyűgöző a művész tehetsége.

A Misson San Francisco közepén található, távol a turistazajtól. Napközben a Dolores Parkban eszméletlen a hangulat, ha jó az idő, tele van fiatallal, spontán zenekarokkal, DJ-kel, kutyásokkal, tánc-és tajcsi csoportokkal. Ha lemegy a nap, megnyílnak a bárok és szórakozóhelyek ajtajai - itt a legszínesebb a város éjszakai élete. A környék a művészeti élet egyik központja, híres a street art helyeiről, melyek története az 1970-es évekbe nyúlik vissza. A mozgalom neve “Mission Muralismo” volt, a San Franciscó-i életérzés kifejezői a város színességét, közösségi jellegét, változatosságát jelentették meg a falakon. Carlos Santana itt nőtt fel, imádta ezt a városrészt, mert egyszerre művészi és hétköznapi, élő, vibráló. A hangulata a mexikói, nicaraguai, kolumbiai keveréke, az éttermekben mariachi zenekarok játszanak, de a helyi hiphop és rap melegágya is.

 Frisco egyedülálló adottságának köszönhetően olyat tud, amit rajta kívül egyetlen más államokbeli város sem. A meredek dombra felkúszó utcákból ugyanis, bárhol járjunk a városban, alapból jár az esetek döntő többségében a Golden Gate-et is abszolváló pazar panoráma, ami a város közepén magasodó Dolores Parkból gyakorlatilag 360 fokba teljesedik ki. Mint a város más negyedeiben, jellemzően viktoriánus korabeli házak szegélyezik itt is az amúgy logikus sakktáblásra tervezett utcák mindkét oldalát, az errefelé nem is olyan ritka kivételek azonban legalább annyira figyelemre méltók, mint évszázados szomszédaik.

"Úgy képzeld el,

hogy San Francisco utcáin járnak a híres kábel vontatású „villamosok”, amik a közhiedelemmel ellentétben nem villamosok mert áram nincs bennük egyáltalán. Még a csengetést is zsinór megoldás biztosítja. Az irányítás meg komoly fizikai munka. Hatalmas karokat és pedálokat kell mozgatni, hogy a villamos karmai belekapaszkodjanak a kábelbe illetve, le tudjon fékezni a kereszteződésekben, és amikor ez elmegy csilingelve, az emberek megemelik a kalapjukat és integetnek felé. A nők szemébe ilyenkor könny szökik, összecsukják a kis napernyőiket, és igyekeznek jó benyomást kelteni a villamoson ülő emberekben."

A parkot észak-nyugatról határoló utca egyik üres telkét 2009-ben szemelte ki magának Peter Russel – Clarke, aki a vízszintessel bosszantó szöget bezáró parcella beépítésének tervezésére a terepek szakértőjének számító Craig Steely építészt kérte fel, akinek a tulaj általa megálmodott garázs+3 szintet magába foglaló épület stabilitásának kiszámítása nem is, azon kívánsága azonban, hogy a homlokzatok jó 70 százalékát borító üveg belülről úgy nyissa ki minden irányba a teret, hogy a kíváncsi szomszédokat közben a guta kerülgesse, az annál komolyabb fejtörést okozott. Nagy szerencse, hogy ez idő tájt néhány száz méterrel lejjebb, és úgy 10 kilométerrel odébb a Golden Gate rámpáinak felújításából megmaradt néhány ölnyi monterey ciprus, épp annyi, amely elegendőnek bizonyult e szakmai kihívás egyszerű, ám annál szebb megoldásához.

A két éven át tartó építkezést befejezően 2013-ban birtokba vett közel 170 négyzetméter, a maga „nagy rejtély hogyan működik” garázsajtóval, a gyönyörűen texturált és erezett carrarai márvány munkalapokkal a konyhában, a garázsszintről az első emeletre felvezető hordószerűségben végződő csigalépcsővel, a nappaliban hanyagul a downtown felé hagyott Le Corbusie LC4-gyel, nem utolsósorban a szintekbe épített és mindent vivő panorámával nem szimplán lakóház, inkább egy minden igényt kielégítő élettér, barátságos emberi léptékekkel...

via: 1

Ha valaha is vágyakoztál olyan tollra/ceruzára, ami önmagában minden színnel képes írni és/vagy rajzolni, jelentem, az álmod valóra vált, és minden valószínűség szerint hamarosan forgalomba is kerül a sikeres Kickstarter kampány és az adakozó kedvű álmodozók jóvoltából.