Vannak jó és kevésbé jó nevű iskolák. Vannak nagyra törő tervekkel ezekbe az alma materekbe érkező fiatalok. A cél mindegyikük számára a középszerűségből való kitörés. Hogy ez kinek mennyi erőfeszítésébe kerül, azt úgy gondolom, kizárólag egy dolog határozza meg, ez pedig a tehetség. Sokan vitatják ezt, mondván a kreativitás nem csak zsigeri adottság függvénye. Az a szemesztereken is elsajátítható egzakt tudomány. Na, ez az állítás az, amire általában csípőből szoktam tüzelni. Egyszerűen nem hiszek benne! A szakirányú alaptudást természetesen a campus falai között lehet megtanulni, de az a plusz - a spiritusz -, ami az esélyt adja a kitörésre, az nem a könyvekben van!

Vajon valós, állandósuló tényekről vagy a tipikus magyar csípőből fikázásról van szó? Állítólag óriási port kavart az az InfoRádióban minap elhangzott nyilatkozat, amelyben a Magyar Feltalálók Egyesületének főtitkára lesújtó véleményének adott hangot a sanghaji világkiállításon felállított magyar pavilonról.

Szürke, fekete, színes, de koszos, retkes, kopott, omló homlokzattal, összefirkálva, élettelenül, unalmasan, egyhangúan. Egykor szép házak, házfalak, utcák leamortizálva, szeméttel telve, szoci kockabörtönök mind-mind az emberi igénytelenség jelei, közvetetten vagy közvetlenül. Nem véletlen az igény, hogy ebből kitörjünk. A színes panelházak, felújított patinás épületek, tiszta, térkővel kirakott utcák, fák, bokrok, szökőkutak melengetik az ember lelkét, így még mindig nem értem, hogy miért oly nehéz határozottabb léptekkel indulni az ilyen változások irányába. Egyre többször halljuk azt a mondatot, hogy nekünk is tenni kell azért, hogy jobban érezzük magunkat…hát miért olyan nehéz ez? Miért várunk másra? Majd más fölszedi a szemetet, majd más nem lopja el a köztéri virágokat, majd más nem firkálja a falakat, majd más épít szebb házakat, majd más odafigyel a környezetünkre?

A JFK repülőtér, Central Park, a város millió ikonja közül is az egyik legjellemzőbb a Yellow Cab, Empire State Building, az ENSZ székház, Szex és New York, Brooklyn Bridge, a világ legforgalmasabb tere a Time Square...

„Kérlek használj óvszert!” – szól a felszólítás az Olla Condoms Brazil óvszergyártó cég reklámjában, melyben megkérdőjelezhető külsejű párok mosolygós képeivel próbálják felhívni a figyelmet a biztonságos szex fontosságára…merthogy ugye „senki sem szeretné, ha az ilyen frigyből kilenc hónap múlva gőgicsélés törné meg a csendet”. Gondolhatják a készítők, amin valószínűleg sokan felhördülnek, még többen röhögésben törnek ki. Tény, hogy nem túl píszí mások „nyomorán” élcelődni és erről az oldalról megközelíteni a születésszabályozást, viszont ha az emberek beszélnek róla pró és kontra, a termék, illetve a gyártó már el is érte a célját. Okos!

Van egy pont, amikor a szobrászat és a boszorkányság között hirtelen megszűnnek a határok. Amikor a részletekre végsőkig kihegyezve a szobor alkotója észre sem veszi, hogy műve szinte már nem is szobor többé. Ron Mueck ausztráliai születésű, ma már Angliában élő és dolgozó művész azonban nem ezek közé a szobrászok közé tartozik!

A teliholdra érzékeny embereknek semmiképpen sem ajánlott Sotirios Papadopoulos tálalószekrénye, melyet az ENNEZERO nevű olasz designstúdió berkein belül alkotott meg és amely fotórealisztikus képen ábrázolja a hold felszínét, plusz funkciókén éjszakai világító módban. A limitált példányszámban (24db) készült szekrény egy bizonyos ELI (ecolightinside) fantázianevű, Sotirios által kitalált öko-festékanyag segítségével gyönyörű kékes fényben dereng, különleges hangulatot teremtve a lakásunkban. Azt hiszem nekem kell egy ilyen…gyönyörű!

A kortárs designerek örvendetesen nagy masszájának egyik kiemelkedő tehetségű képviselője a Milánóban és San Franciscóban egyaránt tevékenykedő Johanna Grawunder. Számos nagy nevű galéria, többek között a friscói Galeria Della Raza vagy a tokiói Gallery La Bain verseng különleges installációiért, valamint olyan neves cégeknek tervezett már, mint a Flos, a Boffi és Salviati.

Hanyagul a földre, székre, fotelre, ágyra dobott ruha képe megvan? Sokan nem a rend őrei, ami a lakást illeti és a kis kupacokban gyűlő „még egyszer fel lehet venni” kategória győztesei szépen átveszik az uralmat otthonunk felett. Tipp nekik -bár nehezen hiszem, hogy ennyire tüchtig módon rendszereznék ruhatárukat-, illetve inkább a rendmániásoknak Derick Melander művész installációi, mely a lapjára hajtott ruhaneműk formatervezett elrendezésének tökéletes képviselői. Nem gondolom, hogy a képek láttán bárki is hasonló rendrakásba kezd az otthonában, de talán egy próbát megér! Az úriember biztos volt katona…

Lehetne szép is, de nem az! Az idei ízléstelenségi verseny top 10-be került alkotása a rókatetem szőnyeg…Én megértem az indíttatást, hogy érzelmeket akarnak kiváltani a tervezők az ellentétek bemutatásával, na de ezt lehet kevésbé visszataszító formában is…Az ember hiába szeretne egy dolgos nap után megpihenni a Roadkill Carpet-en, leginkább nem fog így tenni, mert hiába a 100% gyapjú anyag, a kézzel készítés varázsa, a pihe-puha és élethű rókatetem imitáció elveszi a kedvét az embernek. Inkább elgondolkodtató a holland Oooms tervezőcsapat szőnyege: van olyan ember, aki ezt megvásárolná, ráadásul 3400 euróért? (megsúgom, az oldalukon beérkezett kommentek alapján van ilyen!)

Emlékszem, pár évvel ezelőtt Zakopánéban az egyik barátom rávett, hogy a pár złotyiért vásárolt műanyag, a tenyerünk összedörzsölésével aktivizálható, levegőbe emelkedő, zavaróan élénk színű propellerrel ökörködjünk az utcán. Hamar el lehet fáradni benne, mert bár a lényege, hogy a másik játékos felé kell röptetni, az a lehető legkevesebb alkalommal jön össze, így a legtöbb időt a futás veszi el. Hasonló játék koncepciója született meg a Lufdesign berkein belül, egy apró eltéréssel, ez pedig nem más, minthogy ennek a propellernek az aljába kamerát szerelnének. Nincs is jobb, mint magasból készített fotókkal feldíszíteni a lakásunkat, főleg úgy, hogy azokon a képeken nem beállított pózokban tetszelgünk, hanem egy spontán, mosollyal és jókedvvel teli pillanatot őrzünk meg az örökkévalóság számára. Elég ritkán adatik meg, hogy ilyen perspektívából készüljön rólunk kép, ennek lehetőségét kínálná számunkra a Flying STICK.

Végignézve az amerikai művész-designer Wendell Castle munkáit, ismét felmerül bennem az ilyen esetekben szokásosan önmagamnak feltett kérdés, mi játszódhat le a tervezés szakaszában az ilyen kreativitással megáldott ember fejében, amikor - gondolom - napokig, hetekig vagy akár hónapokig tartó alkotói magányába visszavonulva, összegyűrt tervrajzgalacsinok tengerében végül a homlokára csapva felkiált: ez az, ezt akartam!

A magyar egy lovas nemzet. Ezért is lehet nálunk majd különösen népszerű - feltéve ha megvalósul - Nick Fisher Evergreen Eco Ride névre keresztelt és nagyon sci-fisre sikerült városi közlekedésre kínált alternatívája. 

Gyanítom, hogy ha azt mondom: Tupelo, leginkább Elvis Presley jut eszébe az embereknek, aki a Mississippi állambeli Tupelóban született, vagy inkább a tupelófa, de semmiképp sem a bor. Nem vagyok szakértője a bor témakörének, így ennek elemzésére egy hozzáértőt kérnék fel, engem inkább az új, Tupelo névre keresztelt bormárka limitált példányszámú üvege, illetve címkéje ragadott meg. A víz alatti pillanatfelvételek egyedi és különleges vizuális identitást kölcsönöznek a visszafogott, matt fekete üvegnek, amit az elképesztően hatásos képeknek köszönhetően 1000 közül is felismer a borkedvelő. Azt, hogy vajon a vízben lebegés összefügg-e az üveg tartalmával -jelezve a bor könnyedségét-, nem tudom. Mindenesetre, ha valaki kóstolta már, írhatna róla véleményt egy komment erejéig, ezzel is hozzátéve a poszt tartalmához. A designt a Mash követte el Wayne Anderson (aka Killibinbin) kérésére.

Látom lelki szemeim előtt, hogy mi lesz a következő évek új őrülete, mit akar majd minden gyerek és mitől lesz kúl minden fiatal srác és lány. Látom azt is, hogy miből fognak terepversenyeket rendezni, miből lesz világbajnokság. Ez pedig nem más, mint a Chariot Skates, mely az ősöreg óriáskerekű biciklik lábra szerelhető mini változata. Csak aztán ne sajnáljuk, mikor a görkorcsolya, a roller, a gördeszka, a bringa a tárolóban porosodik majd, hiszen a fejlődést nem lehet megállítani, az egyedülálló, szabadalmaztatott Brinkorcsolyáé a jövő!

"A Szépművészeti Múzeum bővítésének Karácsony Tamás által készített terveit a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal tervzsűrije a közelmúltban jóváhagyta. Bár a tervek a pályázat eredményhirdetése óta ismertek, egy neves értelmiségiekből álló csoport megkésve bár, de megpróbálja megakadályozni azok kivitelezését.

„Folytatódjon a designhoteleket bemutató sorozat egy rendhagyó résszel, mégpedig Budapest elsô design magánszállásával.

Egy belvárosi bérház elsô emeletén található polgári lakást alakított át a tulajdonos, Pozsonyi Attila (djpozsiként nem hiszem, hogy ismeretlen lenne a neve a magyar könnyûzenében járatosak számára, egyik projektje pedig azok elôtt sem, akik evôr néztek m1-et, ugyanis a népies-fraktálos összekötô filmecskék alá ô kevert zenét), akit egy bloginterjú erejéig sikerült utolérnem...”

Az interjú az ágy-asztal-tv blogon olvasható, illetve ugyanitt megcsodálhatóak szerény portréfotóim DJ Pozsiról :)...Miután személyesen is volt részem megtekinteni a lakást, bátran állíthatom, hogy érdemes ajánlani a barátoknak! Itt lehet lájkolni a Design Apartments oldalát.

Nos, mint köztudott, a hollandok sem valószínű, hogy erről a bolygóról származnak. Sophie Duran Rotterdami tervezőnő munkáira nem lehet azt a lassan sztereotip megállapítást mondani, hogy „valószínűleg beszívott”…ennél többről van szó! Van a hollandokban valami felszabadultság, nyitottság, virágozzékmindenvirág életérzés. Gyanítom, hogy ez segítette hozzá Sophiet is a különleges arcdíszek elkészítésére. Mit nekünk hagyományos nyaklánc vagy karkötő, hamarosan lehet, hogy pont a „The Imperfectionist” kollekció 4 darabból álló exkluzív kiegészítői lesznek a modern kor bulijainak elmaradhatatlan kellékei és sztárjai. Jah, míg el nem felejtem: a fenti képen látható tűzpiros ajkak plusz funkciója, hogy egy pumpával növelhetjük a méretét…hát nem eredeti?

Bocsánat, de ezt most így muszáj! Sokan kérdezhetnétek, hogy hogyan illik be a manzárd profiljába a fenti kép, amire a legegyszerűbb magyarázat az volna, hogy megigézett…ha pedig megpróbálom hozzácsatolni az általunk körüljárt témák széles skálájához, azt mondanám, hogy a címlapdesign sem maradhat ki a portfólióból. A mai fotosoppolt címlapok után tiszta felüdülés és érdekes kitekintés, hogy 1983-ban mivel próbáltak eladni egy számítástechnikával foglalkozó magazint. Érdemes előkapni a mostani újságokat, papírt, ceruzát és összeírni a különbségeket…sokatmondó társadalomkritika kerekedhetne ki belőle. A lenyűgöző hajszerkezetekre, az aláhulló kombinépánt finom erotikájára pedig külön felhívnám a figyelmet!

via: Nerdcore

Az 1980-as évek óta Seattle beceneve „A Smaragdváros” (The Emerald City). Mi is jut eszembe róla? Például a Boeing repülőgépgyárból innen röppennek ki a gépmadarak szerte a nagyvilágba, ha zene akkor grunge és garage, Kurt Cobaine és Jimi Hendrix, Starbucks kávézó...

Nem múlik el úgy hét, hogy Karim Rashid kimaradhatna az éppen aktuális étlapról. Nem hagyja magát, hiszen kitartóan és megbocsátható agresszivitással dőlnek ki kezei közül a Rashid-féle, elképesztő kreativitásról árulkodó formabontóbbnál formabontóbb cuccok. Mára már legendássá vált mottójának - „minőségi munkákat szeretnék készíteni és jól megélni belőle” - legutóbbi ékes bizonyítékai az IDEE számára komponált, óriáskavicsokból összeragasztott dizájnradiátor és a PAOLO CASTELLI S.p.A. / Domodinamica-nak tervezett szófa.

Manapság a filmplakátok területén is extra stimulálásnak van kitéve az ingerküszöbünk. 3D-s, mozgó, színes, szagos, ízes, mely még mindig a vizuális kommunikáció klasszikus formája csak az igényeknek megfelelően formálódik. Egy jó poszter hatása sokkal nagyobb a mozipénztárak bevételi adataira, mint gondolnánk, de vajon milyenek voltak korábban, mondjuk a múlt század közepe környékén? Hogyan és mivel próbálták becsalogatni az embereket a mozikba? Az alábbi képes, hollywoodmentes összeállításból kiderül. Tanulságos…

„A májusi eső aranyat ér” – szokták mondani. Személyes véleményem szerint az egyik leghangulatosabb természeti jelenségről van szó, mondjuk nyáron, amikor a fülledt meleg után egy hűsítő zápor vagy zivatar örvendezteti meg az embereket. A nyári eső illata utánozhatatlanul kellemes és valahogy aludni, bevackolódni  is jobb a nyári paplan alá a felfrissülő levegőben és újra bealudni a párkányon, fák lombján kopogó monoton zajban. Csendes és nyugtató, melynek hangulatát valamilyen okból kifolyólag Dong Min Park dél-koreai tervező szeretné hangokkal megtölteni.

"Meglepő, milyen régi és érdekes a mai Coca-Cola története. 1884-ben egy John Smith Pemberton (1831–1888) nevű amerikai patikus-illatszerész készített először szirupfélét a Dél-Amerikai kokacserje leveleiből, kóladióból cukor és karamell hozzáadásával. A Colára – születésének évében – Pemberton 73 dollár 96 cent értékben adott fel hirdetéseket, tiszta profitja pedig ugyanebben az évben 160 dollárra rúgott. Pemberton nem sokkal később meghalt. Örököseitől ezután egy Asha Chandler nevű atlantai patikus vásárolta meg a kólaszirup titkát és 1888-ban megalapította a Coca-Cola Corporation-t." - hoxa -

Szinte szomjazom a híreket, amik magyar tervezőkről szólnak, mégis összeszorul a szívem, amikor azt tapasztalom, hogy sajnos túl keveset lehet hallani róluk, pedig többen vannak mint gondolnánk a kortárs design területén. Így érzem Tokodi Edina és Vályi-Tóth József munkáival kapcsolatban is, akik Brooklynban dolgoznak és lopnak mosolyt az ottani emberek arcára környezettudatos munkáikkal. Jó volna, ha a körülmények idehaza is olyanok volnának, amiért megérné nekik hazai pályán alkotni, de a remény hal meg utoljára…