Múlt heti "Tapétashow" című posztunkhoz kapcsolódva, illetve annak második felvonásaként szeretnénk bemutatni most egy olyan tengerentúli céget, melynek már a termékei sem hétköznapiak, viszont az a személyre szabott szolgáltatás, amit a webes felületükön kínálnak egészen egyszerűen kuriózum számba megy...
Nagyjából mindenki szeret meglesni, kukkolni, hallgatózni, felfedezni, kíváncsiskodni, Hideyuki Nakayama biztosan. A japán építész/designer a Union zár-és kilincsgyártó céggel karöltve egy igazán meglepő koncepcióval állt elő, kilincsük akár kiválthatja a kulcslyukak előtt töltött toporgás fáradtságos pillanatait, ugyanis kialakításának köszönhetően az üveggomb visszatükrözi az ajtó másik oldalán található enteriőrt, illetve fontosabb eseményeket. Nem valószínű, hogy az emberek tobzódni fognak a megvásárlásnál...
Sandra Janser és Elisabeth Koller osztrák építészek nem titkolt célja, hogy a futópályává festett aszfaltjukkal az amúgy is rengeteg nevezetességéről (például az Eggenberg kastély) híres Graz utcájába még több látogatót csalogassanak, fellendítve ezzel az ottani vállalkozások forgalmát. Úgy tűnik, a Ready. Steady. Go! nevű projekt beváltotta a hozzá fűzött reményeket, az újabb látványosság egyrészt első helyezést ért el a Design Hónap Graz 2010 versenyen, másrészt a 4.600 négyzetméteres, 750 méter hosszan pirosra pingált és szürkével csíkozott utcák csodájára járnak az emberek.
Van annak valami keserédes bája, ahogy teljesen szabálytalan időintervallumonként retrórácuppanás keríti hatalmába a fél világot. Nem? Miközben fénysebességgel változnak körülöttünk a dolgok, mi emberek szinte élvezzük, hogy időről-időre be/vissza toppannak életünkbe régen elfeledett tárgyak a főnix madár mintájára önnön hamvaiból kelve új életre...
Jorge Rodriguez-Gerada 44 éves kubai-amerikai kortárs művész az 1990-es évek elején alapító tagja volt a New Yorkban létrehozott "kultúrazavaró" mozgalomnak, ám igazi hírnevet az urban art, illetve óriásportréi hoztak számára. Egyik legnagyobb figyelmet hozó alkotása Barack Obama homokból készült tengerparti portréja volt. Legutóbbi alkotása 2010. július 3-án szintén homokból készült el a fiatalon elhunyt neves katalán építészről, Enric Miralles Moya-ról. A projektet Benedetta Tagliabue (az építész felesége és a csodálatos életmű, valamint építészeti stúdiójuk az EMBT örököse) szervezte Miralles halálának 10. évfordulója alkalmából.
Múltkor egész nagy sikere volt az Estudio Minga argentin kreatív stúdió WTF helyzeteket ábrázoló grafikáinak. Sőt, a facebookos tagjaink közül még valaki a profilképét is hajlandó volt megváltoztatni az egyikre. Úgyhogy kihagyhatatlan, itt az újabb adag a Minga portfóliójából. A koalás zseniális! Enjoy!
Remélhetőleg mindannyian tisztában vagyunk már e szörnyű betegséggel, valamint következményeivel. Ezért senkit nem szeretnénk adatokkal sokkolni, annál inkább kérni:
Sajnos az előadásokról már lecsúsztunk, de szépsége miatt mindenképpen említést kell tennünk Armsrock 1984-ben Koppenhágában született rajz-és fénygraffitiművész legutóbbi, Markeringer című munkájáról, melyet a koppenhágai Sjælør vasútállomás házfalára vetített idén október 29. és november 14. között az esti órákban. Nekünk csak a kissé karácsonyi hangulatú képek maradnak, bár ezek is éppen elég beszédesek!
Mielőtt ránk borul az előre jósolt töméntelen mennyiségű ónos eső és végleg befordulunk a fogvacogtató, nyirkos, hűvös időjárástól, idézzük vissza a nyarat a Gnarly Bay produkciós cég hangulatvideójával. Barátság, szerelem, házasság, buli, sör, nyár, mindez egy Canon 1D Mark IV segítségével rögzítve, Noah and the Whale - Spring című dalával aláfestve. Már csak pár százat kell aludni és újra ránk köszönt ez a hangulat...
"Too Too – Much Much" a neve Thomas Hirschhorn svájci művész első giga méreteket öltő projektjének, melyet a belga Dhondt-Dhaenens múzeumban állított ki. Alapanyagként fém üdítős dobozokat használt tonnaszám, hogy installációjával finoman élcelődhessen a fogyasztói társadalmon, illetve saját elmondása szerint a művészek szerepén is, akik a lényeget nem megragadva legtöbbször túl sokat akarnak adni, megmutatni saját magukból a világnak. Ha valaki éppen arra járna, a kiállítás december 5-ig még megtekinthető.
2010. november 11-én, Hamburgban mutatták be a világhírű zongoramanufaktúra, a Steinway & Sons és a BMW által közösen fejlesztett különleges 7-es BMW-t, amely kétféle sajátos fényezéssel és beltérrel, valamint egyedi felnikkel és kiegészítőkkel rendelhető majd. A jármű a BMW ActiveHybrid 7-es alapjaira épül, de hagyományos meghajtású motorral is rendelhető.
Talán mindenki ismeri az adventi naptár történetét: a népszokás 1900 körül indult, kialakulása egy német édesanyához kötődik, akinek kisfia, Gerhard, már hetekkel az ünnep előtt türelmetlenkedett a várva-várt és megszokott karácsonyi ajándékok miatt. Az édesanya ezért érdekes és meglepő játékot talált ki gyermeke számára: egy kemény papírlapot huszonnégy részre osztott, mindegyik részre rátűzött egy-egy darab csokoládét, majd megengedte, hogy a gyermek minden este megegyen egyet-egyet közülük. Mikor a kisfiú felnőtt, nem felejtette el édesanyja meglepetését, és üzleti vállalkozásba kezdett. Olyan naptárt szerkesztett, amelyen huszonnégy ablakocska mögé egy-egy darab csokoládé vagy cukorka volt elrejtve, s ezek csak a spaletták kinyitása után váltak láthatóvá.
A Nemzetközi Társaság az Emberi Jogokért (ISHR.org) elnevezésű szervezet ötletes kampánya megmutatja, hogy a világ önjelölt vezérei mitől félnek a leginkább, egyelőre még némi cinikus humorral...
via: adsoftheworld
Hamarosan beindul a karácsonyi nagyüzem, a kirakatok pedig tobzódni fognak a szebbnél szebb, bár sokkal inkább giccsesebbnél giccsesebb dekorációban. A Milánó központjában (is) található híres la Rinascente áruház tulajdonosai azonban másképpen szeretnének tisztelegni a szeretet ünnepe előtt. Hét művészt kértek fel arra, hogy dekorálják ki a kirakataikat, melyek közül az egyik legérdekesebb elgondolás a Laboratory for Visionary Architecture (LAVA) oszlopos tagjához, Chris Bosse nevéhez fűződik, aki a negédes, cukormázas dekoráció helyett inkább egy origami korallzátonyt hozott létre 1500 darab újrahasznosított és újrahasznosítható kartonmolekula segítségével.
Nincs mese! Végérvényesen eljött az ideje annak, hogy a divatékszer és egyéb bizsukreátorok felkössék a gatyájukat és reagáljanak az arcukba dobott kesztyűre. A kihívás nagy, hiszen a szegmens ugyan óriási, viszont a termékdesignnal foglalkozó ifjú tervezők szinte naponta rukkolnak elő -időnként letévedve tanult szakterületük útjáról- agresszív fogyasztó és piacmanipuláló ötleteikkel, aminek következtében az ellenérdekelt oldal nem időben érkező frappáns válasz esetén előbb-utóbb bizony komolyabb presztízsveszteségekkel, továbbá erősen viszkető piacvesztéssel fog szembenézni. A "Casus belli" tökéletes képlete...
Régebben valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag el nem tudtam volna képzelni a tapétát a lakásban. Furcsán hangozhat, de -talán egy gyerekkori rossz élménynek köszönhetően- szabályosan fullasztónak éreztem minden pillanatot, amikor kitapétázott falak között kellett mozognom. Hosszú évek szívós munkájával (tudatosság még halvány nyomokban sem) magától elmúlt aztán a görcs, és ma már fóbiák nélkül, sőt némelyik után szinte vágyakozva tudok rácsodálkozni a különösen szép, mind matériájában, mind színvilágában egyedi tapétákra...
1968 és 1973 között Wendell Castle - amerikai bútorművész, tervező, aki ekkor már híres volt különösen furcsa, laminált fából készült bútorairól - a vadul színes műanyag rabjává és ezáltal a maga korában az egyetlen vezető amerikai tervezővé vált, aki az említett anyagot a high-end designban is használni kezdte. Különös tekintettel a más dimenziókból érkezett pop-art, szürrealizmus, hot rod autók ihlette lámpáira az eredmény lélegzetelállító és meghökkentő volt. A Benny, Fat Albert, Sluggo, Pinkie és Raquel fantázianevű lámpák generációjuk gyűjthető ikonjaivá váltak, melyeket a közelmúltban, 40 évvel a megjelenésük után a New York-i R 20th Century kezdett újragyártani, igaz csak limitált példányszámban. Az én életemből valószínűleg kimarad az ikonikus lámpák beszerzése, ugyanis darabját 32.000-38.000 dolláros áron kínálják. Castle lámpáiról itt olvashattok bővebben.
Hogy merre halad a divat, nálam sokkal okosabb emberek határozzák meg, mindenesetre egy bizonyos Charlie Bucket és az ő Casual Profanity nevű "cége" igazán érdekes koncepcióról számolt be az elmúlt napokban. Folyadékruhájuk közel 183 méter hosszúságú kötött csőben áramló színes folyadékkal próbálja levenni a lábáról a divatérzékeny embereket és talán Lady Gaga szemeibe is könnyeket csalni. Zene: Ratatat - Cherry
via: designboom
Szép az első hó, de ez most mindegy is. Múltkor nyekeregtem, hogy igazán készíthetne valaki kis hazánkról time-lapse videót. Minden kívánságom így teljesüljön! Kedves ismerőseim üzenőfalán találtam az alábbi felvételt, melyet egy bizonyos Dancsó Péter rendezõ, operatõr, vágó készített. A 87-es születésű alkotó így nyilatkozik magáról weboldalán:
"A filmkészítést autodidakta módon tanultam. A hobbim ugyanúgy kitölti a szabadidõmet, mint a munkával töltöttet; amikor éppen nem a saját filmjeimet írom vagy rendezem, akkor operatõrként dolgozom. Tagja vagyok a Fakultatív Csoport-nak, mely egy baráti alapon szervezõdött folyamatosan bõvülõ függetlenfilmes csapat. Vendéglátást és idegenforgalmat tanultam, és 2010-ben szereztem diplomámat Szuperközeli címû játékfilmemmel kommunikáció- és médiatudomány szakon."
Zene: Clint Mansell - Welcome to Lunar Industries (Moon Soundtrack)
Ben Wilson londoni művész fejébe vette, hogy új értelmet ad az emberi hanyagság egyik jellemző megnyilvánulási formájának. Az eldobott, aszfaltba ragadt rágógumik látványa nem igazán vágyfokozó, ám Ben úgy gondolta, hogy minifestményekkel talán kiköszörülheti a kis gusztustalanságok okozta csorbát. Állítólag csak a a londoni Oxford Streeten közel 300.000 minivászon pihen az aszfalton, úgyhogy kiapadhatatlan forrást jelent a művésznek!
Talán ötéves lehettem, amikor a mászóka tetejére mászva vagy százszor megpróbáltam elrepülni és százszor értem csúfosan földet. Egyszerűen nem tudtam elfogadni, hogy ez nem lehetséges. Valami régi, régi bizonyosság lapult a szívemben, hogy igenis tudok repülni, repültem is már számtalanszor, hiszen emlékszem...
Ma sem maradhatunk HDR képek nélkül, ám ezúttal a változatosság kedvéért saját portfóliómból válogattam pár fotót pénteki inspirációnak. Enjoy!
Nem volt szokás ez itt eddig és ez után sem áll szándékunkban rossz példákkal előhozakodni, de a The New York Times cikke alapján most bemutatásra kerülő családi ház külcsínben és belbecsben egyaránt mellőz mindent, amire egy jó ízűt csettintve vágnám rá: ez kéne!
A londoni Timothy Oulton restaurátor és bútorkészítő Mayfair Steamer Secretary Trunk névre hallgató furcsasága összezárt állapotban egy hatalmas bőröndnek látszik, ám nyitott állapotban teljes értékű iroda íróasztallal, polcokkal, fiókokkal, szekrényekkel. Manapság, amikor az iroda fogalma sokaknak egy felső kategóriás telefonnal, kéziszámítógéppel egyenlő, érdekes vállalkozásnak tűnik egy ilyen apróság elkészítése, az áráról nem is beszélve. A fa keretre feszített antik bőrből, 3000 bronz szegecsből, belsejét tekintve dohány színűre pácolt tölgyfa lapokból és bőr bevonatú fogantyúkból készült irodabirodalom 2.995 dollárba kerül.
A Martela Finnország legnagyobb köztéri és irodabútorokat forgalmazó cége és egyike a három legnagyobbnak a skandináv országokban. Üzleti filozófiája, hogy ügyfelei tevékenységét jó minőségű, ergonómiailag formatervezett, dinamikus belső megoldásokkal ellátott termékek gyors és hatékony kiszállításával támogassa. A Martela 1945 óta forgalmazza termékeit irodák és középületek számára. Együtt dolgozni a világ egyik legismertebb designerével logikus lépés volt a részükről, hiszen stratégiájuk egyik alappillére a márka vezető szerepének megtartása. Karim Rashiddal karöltve készítették el a Koop fantázianevű széket, mely a tervező szerint az anyaméh biztonságos, védelmező érzetét kelti a használóban, mindezt egyszerű, minimalista stílusban, amolyan "rashidos" színkombinációban. Vajon a "tojásszékek" új generációja látott most napvilágot?!