Valamikor a húszas éveim elején kezdtem egyre stresszesebb lenni, javarészt a megfelelési kényszer hatására, illetve amiatt is, hogy egyre kevésbé tudtam rendet tenni a kisebb-nagyobb füllentéseim vagy hazugságaim között. Egyre inkább a szorongás vette át a hatalmat rajtam, amelyből egyenes út vezetett a depressziós hullámvölgyekig.
Muszáj volt valamit változtatni, mert eléggé hamar, az első pánikroham után felfedeztem, hogy ha továbbra is így folytatom, annak rossz vége lesz. Első körben a hazugságháló felszámolását próbáltam kivitelezni, ami kegyetlenül nehéz folyamat volt, de kitartó munkával sikerült a lehető legjobb eredményt elérnem. Mára már elmondhatom, hogy 99%-ban hazugság mentesen élem az életemet, így nyugodtan hajtom álomra a fejemet minden este...főleg, amióta a megfeleléskényszert is folyamatosan leépítem magamban.
Pontosan már nem emlékszem, mi volt a katalizátor és mikor indultam el a változtatás útján, de abban biztos vagyok, hogy az első lépések arról szóltak, hogy megpróbáltam velem szembejövő új helyzetekre minél őszintébben reagálni és őszintén kommunikál. Minden félelmem ellenére a dolog működött, soha nem jött el a világvége, ellenben egyre könnyebb lélekkel jártam a világban, és a különböző emberi kapcsolataim is letisztultabbak lettek. Nem mondom, hogy könnyű az igazmondást gyakorolni, de a tapasztalataim azt mutatják, hogy hosszú távon nincsen más lehetőségem, ha meg akarom őrizni az elmém épségét és jól akarom érezni magamat bőrömben.
Minden alkalommal, amikor lehetőségem adódik rá, újra és újra elmondom, hogy szerintem kevés felszabadítóbb érzés van az őszinteségnél, és hiszek abban, hogy a megoldás a világban tapasztalható káosz csökkentésére az őszinteség bevállalása mindenkitől minden szinten. Persze az általános válasz erre az, hogy az őszinteség még nagyobb káoszt okozna, mint ami most van, sőt eljönne a világvége, de tapasztalatból tudom, hogy csak az eleje lenne nagyon nehéz, aztán minden kitisztulna.
Hogy miért jött ki belőlem megint az iménti gondolatfolyam? Mert megdöbbentem azon, amit Seth Stephens-Davidowitz Mindenki hazudik című könyvében olvastam. Az egy dolog, hogy az ember tisztában van azzal, hogy mindenki hazudik, de ez valami távoli dolognak tűnik, csak akkor tapasztaljuk meg a lényegét, ha valamelyik szerettünket, ismerősünket, kollégánkat, főnökünket kapjuk rajta a hazugságon, de általában nem kerülünk kapcsolatba azzal, hogy mi a valóság a hazugságok mögött, pláne nem ilyen részletességgel. Szívesen ringatjuk magunkat abban hitben, hogy velünk nem történhet meg, hogy átvernek, miközben mi is azon igyekszünk, hogy ne adjuk ki magunkat senkinek.
Így jártunk, hiszen az internetes aktivitásunk, a kereséseink és a kattintásaink mindent elárulnak rólunk, akkor is, ha nem akarjuk, és életünk végéig szívesen fetrengenénk a hazugságaink egyre bűzösebb mocsarában. Ha belegondolunk abba, hogy például a Google-nek könnyebben áruljuk el a legféltettebb titkainkat is, mint a szeretteinknek, akkor furcsán szánalmassá válik a helyzet. Bármennyire is próbáljuk elkerülni a maximális őszinteséget, az összegyűlő adatokkal (Big Data) gyakorlatilag megteremtettük magunknak a lehetőséget, sőt rákényszerítjük magunkat, hogy felszámoljuk az őszintétlenséget és megtisztítsuk az életünket. Ha ezt le tudjuk nyelni egy kiskanál cukorral, akkor a nehezén túl is vagyunk.
Persze a különböző kereséseinkből származó és feldolgozott adatok névtelenek, de ez még nem jelenti azt, hogy nem tárolnak minden adatot rólunk, úgyhogy hiába dugjuk a fejünket a homokba, aki akarja, mindent megtudhat rólunk, mivel mindent elárulunk magunkról a világnak a négy fal magányában. Seth Stephens-Davidowitz ezeket az őszinte megnyilvánulásokat kutatja és vonja le belőlük a megfelelő következtetéseket. Az egy dolog, hogy bizonyos témákról sejtjük, hogy mi lehet a valóság, és az is, hogy bizonyítékunk van rá. A Google, a Facebook, a Twitter és más közösségi oldalak, valamint a Wikipédia, a Pornhub és hasonló oldalak összegyűjtött adatai pedig mindent, ismét hangsúlyozom: MINDENT elmondanak rólunk és a valódi világról.
A szerző mindamellett, hogy ezen oldalak felfoghatatlan mennyiségű adatát tanulmányozta, többtucatnyi emberrel, köztük tudósokkal, szakújságírókkal, vállalkozókkal készített interjút, akik szintén ennek a témának a feltárásán dolgoznak, hogy összeállítsa az utóbbi idők egyik legérdekesebb, legmeglepőbb, legviccesebb, legfelkavaróbb, legmegindítóbb és legelborzasztóbb könyvét, a nagy büdös valóságról. Ha feltárt tények sem inspirálnak minket arra, hogy egyre őszintébbek legyünk önmagunkkal, a szűkebb és tágabb környezetünkkel, akkor elvesztegetjük a lehetőséget, hogy saját magunk döntsünk a sorsunkról. Damoklész kardja a fejünk felett lebeg, és még soha nem fenyegetett ennyire, hogy elszakad a lószőr.
Ez a könyv kihagyhatatlan!
Mindenki hazudik - Az vagy amire klikkelsz
- Nő-e az erőszakos bűncselekmények száma a média hatására?
- Mennyit szexelnek ténylegesen az emberek?
- Hányan vannak, akik el is olvassák a könyvet, amit megvettek?
- Kijátszhatjuk-e a tőzsdepiacot?
- Hány rasszista élhet valójában az egyes országokban?
- Te tényleg az vagy, amire klikkelsz?
Seth Stephens-Davidowitz, a Harvardon végzett közgazdász, a Google volt adattudósa, a New York Times rovatvezetője szerint az, amit az emberekről gondoltunk, nagyrészt totális tévedés. Hogy miért? Azért, mert az emberek hazudnak. Hazudnak a barátaiknak, a szeretőiknek, az orvosuknak, a közvélemény-kutatóknak - és önmaguknak is.
Csakhogy... Az internet korában már nem kell arra hagyatkoznunk, amit az emberek magukról mondanak! A keresőmotorok, a közösségi oldalak, a randi- és a pornóoldalak digitális aranybányák a Big Data kutatóinak. Valós képet adnak arról, mit gondolnak, mit akarnak, mit tesznek valójában az emberek. Ezekből az adatokból megtudjuk, milyenek is vagyunk mi ténylegesen - ami lehet vicces, de akár sokkoló is. Ám mindenképpen elgondolkodtató. Mert a Big Datától szinte mindent megtudhatunk az emberi természetről - feltéve, ha azt kérdezzük tőle, amit kell.
A recenziós példányt a kiadó bocsátotta a rendelkezésemre, amelyért hálás köszönet.
