Férfi szeret férfit a Szólíts a neveden című könyvben és filmben. Ha valaki ettől a mondattól és ténytől kibukik, az ne olvasson tovább, bár mindenképpen hozzátenném, hogy ha így van, elhalasztja a lehetőséget, hogy a világ (szerintem) legszebben, legérzékenyebben, legkifinomultabban, legelegánsabban elmesélt szerelmes történetével szembesüljön. Nyitottság kell hozzá, de ha ez megvan, az Édenkert kapuja tárul fel előttünk. A történetmesélők, az író, forgatókönyvíró, rendező, színészek, zeneszerzők tökéletes "munkát" végeztek, segítségükkel megérthetjük, nem számít, ki szeret kit, ez az univerzális érzés határtalan, és a jelenléte önmagában gyönyörű.
Az Édenkerttel való összehasonlítás nem véletlen, a történet helyszíne "valahol Észak-Olaszországban", ami olyan, mint egy szelet mennyország, minden külső, negatív hatástól mentes, ahol szabadon áramolhatnak az érzelmek, ahol a maga esetlenségében is bátran megélhető és kimondható minden, ami megszületik az emberekben, ahol a nyitottság, a nagyvonalúság, az elegancia, a letisztultság, az érzékenység megélése és gyakorlása a mindennapok részét képezik. Ezeknek a befogadása nehézségekbe ütközhet, így sajnos többen, több ponton is feladhatják a történetben való elmerülést.
A melegek jelenléte és érzelmeik, vágyaik ennyire evidens megélése csak egy ilyen pont a sok közül, ami nem csak az előítéletes, konzervatív embereknek nehézség (akiknek úgy általában minden az a történetben), hanem azon melegeknek is zavarba ejtő lehet, akik elhiszik, hogy nem természetes a létezésük és az érzelmeik. A toleráns embereknek is fokmérő a természetesség ilyen szintű megnyilvánulása, itt kibukik, ha valaki csak azt hiszi magáról, hogy toleráns, de amúgy inkább mégis a négy fal közé kívánná szíve mélyén a szereplőket. Egyébként a főszereplők zsidók. A szülőknek azért okozhat nehézséget a szembesülés, mert görbe képet mutat a tükör a maximális elvárásmentességgel, és úgy általában az embereknek azért, mert nem az érzelmek megélése és képviselése a természetes, hanem az elfojtás és a hallgatás. Nem éljük meg teljes valójában az érzelmeinket, nem is elmélkedünk magunkon, pláne nem beszéljük meg mással, amin nem elmélkedünk, de amúgy sem beszélgetünk mélyebb dolgokról, mert igazából őszinteség sincs, sem önmagunkkal, sem a külvilággal szemben. Olyan idea jelenik meg az emberi kapcsolatokról a Szólíts a neveden történetén keresztül, amelynek valóságára a túl kevesek közül sokan csak vágyhatunk.
Elio, a történet 17 éves főszereplője itt, ebben az eszményi környezetben találkozik életében először az igazi szerelemmel Oliver képében. Itt harap bele a tudás barackjába és tapasztalja meg mindennek lényegét, a szeretetet, a szerelmet, a szexualitást, az odaadást, a ragaszkodást, a reményt és a reménytelenséget, a féltékenységet, a félelmet, a veszteségélményt. Itt nincs küzdelem és viaskodás az ítélkezéssel, megkülönböztetéssel, betegségekkel, maximum csak az érzelmek elementáris, mindent elsöprő erejével. Minden a helyén van, ott és akkor történik, úgy valósul meg, ahogy lennie kell, a lehető legtermészetesebben. Minden, amit az Édenkerten kívül a forma miatt a külvilág bűnnek tekintene.
Le kell lassulni a történethez, mert a felszínen igazából nem történik semmi különös, csak a nyár, meg a szerelem, ennek minden elemével. Az igazán döbbenetes, ami a lélekben és az érzelmekben bekövetkezik mindeközben. Ami belül történik, megváltoztat mindent. Egy felnövéstörténet, mondhatni semmi több, és mégis.
A filmet előbb láttam, minthogy a könyvet olvastam volna, de utólag azt mondhatom, hogy a lehető legjobb volt így a sorrend. A könyv nyers, kendőzetlen és egyértelmű, Elio minden gondolata láthatóvá válik, amelynek "csupán" a gyönyörű ideája jelenik meg a vásznon egy-egy pillantásban, gesztusban vagy dallamban. A könyv bár egy intelligens srác szemszögéből meséli el a történetet, annak fiatalsága és éretlensége a maga faragatlanságában jelenik meg. Kevésbé míves és elegáns, mint a rendező által érzékenyen megfogalmazott film, és a színészek által láthatóvá tett karakterek, viszont szemérmetlenül őszinte és tiszta.
Elio gyakorlatilag a cinkosaivá tesz minket, hiszen a könyv szereplői közül - egy ideig - senkinek nem árulja el a gondolatait, megpróbálja leplezni az érzéseit a maguk teljességében, de nekünk megmutatja a benne rejlő végtelen valóságot, vágyat, érzelmet, vívódást, elkeseredettséget, örömöt és bánatot annak durva és érdes valójában, ahogy azok megjelennek. Ritkaság ennyire rálátni valakinek a legapróbb gondolatfoszlányaira, néha zavarba is ejtő a kendőzetlenség, de bennem csak felerősítette a gondolatot, hogy az őszinteség mindenek felett való. Maximális őszinteséggel érthetjük meg önmagunkat és másokat a teljes valójában.
A könyvnek a filmmel ellentétben egyébként nincs igazán ideje, pontosabban fogalmazva nincs még csak annyira sem belehelyezve az időbe, emlékfoszlányokból és emlékfolyamokból áll össze a történet egy fülledt, csábító és mindent megváltoztató nyárról. Valamikorból haladunk a valamikorba. Mégis minden olyan, mintha most lenne, csak a Most létezne, ezzel téve örökkévalóvá és örökérvényűvé a történetet. Elképesztő szimbóluma az időtlenségnek, hogy az a fajta nyitott közeg, amelyben ez a szerelem megszületik és szárba szökken, még manapság is ritka, nemhogy az édesapa könyvben és filmen egyaránt megjelenő, mindent vivő és felülró hozzáállása az élethez, a Nagy Monológ, amit szerintem iskolában kellene tanítani!
Egy olyan világba nyerünk betekintést, ahová akkor is vissza akarunk térni, ha tudjuk, értjük és teljes valójában érezzük, hogy a kegyetlen őszinteség és brutális fájdalom az élet szerves része. Egy olyan világba, ahol újra és újra el akarunk bújni valamelyik fa tövében, vagy a mennyországot jelentő medence partján, az omladozó vakolatú szoba csendes, nyárillatú, néha fanyar ízű, lusta és ráérős miliőjében. A szerző és a rendező által alkotott világ az anyaméh ringató biztonsága, a jin és jang egysége, az Édenkert szimbóluma, ideája, vágyképe...
A moziteremből kilépni, a könyvet bezárni és ott hagyni ezt a keserédes, de reménnyel teli és végtelenül optimista, az életet, a szerelemet, a nyitottságot, az intelligenciát, a rácsodálkozás képességét ünneplő világot, visszazökkenni a külső világba, végigmenni a húgyfoltos, hányásszagú Nyugati tér szürreális ál-valóságában vagy az utolsó sorok után bekapcsolni bármelyik random tévéadó műsorát, elolvasni a híreket a neten, kegyetlenül kiábrándító és fájóan nehéz.
Nem tudom, hogy milyen hatást gyakorolt volna rám a könyv, ha nem látom előtte a filmet, de az tény, hogy a könyv néha arcpirító őszintesége és kitárulkozása, a lélek teljes meztelensége elsöpör minden kételyt azzal kapcsolatban, hogy pozitív hatást váltott volna ki a film nélkül is. Az viszont elvitathatatlan, hogy a rendező olyan finoman és érzékenyen jelenítette meg a zseniális alapanyagból született gyönyörű forgatókönyvet, ami alapjaiban határozza meg ezt a varázst. Nekem már a film szereplői jelentek meg lelki szemeim előtt a könyvet olvasva, a filmet nézve pedig láthatom Elio gondolatait. Összefonódtak, az egyik a másiknak a kiterjesztett valósága lett. Főleg úgy, hogy a könyvben egy röpke és külön könyvet érdemlő részben beleláthatunk a szereplők jövőjébe. Korántsem ott ér véget a történetük, ahol a filmben...így érthetővé és várhatóvá vált a film folytatása, amelyet a rendező már beharangozott.
Kevés olyan történet van, ami ilyen hatással van rám, szerencsésnek mondhatom magam, hogy olvashattam és láthattam. Imádom azt, amikor valamilyen művészeti alkotás lemos a Föld színéről, mert csak ezek számítanak az életben. A Szólíts a neveden pedig megsemmisített, minden formájában, a szó minden értelmében. Legutoljára a Donnie Darko volt rám ilyen hatással. Most ketten állnak a kedvencek listájának első helyén!
Bárcsak mindig ilyen alapanyaga lenne egy filmrendező zseninek, és ilyen megfilmesítést kaphatna minden egyedi és figyelemreméltó történet! Ők így közösen megalkották a legszebbet!
A kiadványt az alábbi könyvesboltokban vásárolhatod meg:
A recenziós példányt a kiadó bocsátotta a rendelkezésemre, amiért hálás köszönet!
Ahogy a címben utaltam rá, bekukkanthattok a filmben szereplő házba, amelyről a könyv borítója alatt találjátok a képeket!
A házról
A filmben szereplő lenyűgöző épület Olaszországban, Lombardia régióban, Cremona megyében, a körülbelül 1000 lakossal rendelkező Moscazzano településen található. A 14 szobával, 7 fürdőszobával rendelkező 16. századi nemesi villa melléképületekkel és kisebb épületekkel tarkítva egy 2 hektáros ősfás parkban található, amelynek csaknem minden gyönyörű részlete feltűnik egy-egy pillanatra a 4 Oscar-díjra jelölt filmben.
A rendező, Luca Guadagnino régóta ismerte a házat, mielőtt elkezdte forgatni benne a filmet, és mindig arról álmodott, hogy megvásárolja magának, de hát az 1.700.000 eurós ár neki is egy kicsit sok. Szívesen megígérném neki, ha meg tudnám venni, bármikor leforgathatná a folytatásokat, és mindig szívesen látott vendég lenne...mint ahogy bárki a filmből! Bárcsak kölcsönadna valaki ennyi pénzt...vagy nyernék a lottón...
Lefelé görgetve elmerülhettek a hangulatban, főleg ha előtte bekapcsoljátok a film zenéjét.
