Kiss Tibor Noé újságíró, prózaíró az Inkognitó című könyvében a transzneműségről beszél elképesztően őszintén, tabuk nélkül. Lehet, hogy félelmetesen hangzik az ismeretlennel való szembesülés lehetősége, de ha van egy cseppnyi nyitottság és érzékenység bennünk egy másik ember iránt, akkor egyedülálló tudással gazdagodhatunk.
Mások ítélete és utálata rettenet annak, aki átéli a megkülönböztetést, teljesen mindegy, hogy melyik formájáról van szó. Mások bíráskodása és/vagy gyűlölete mérgező önutálatként csapódik le a „másokban”, amivel sajnos sokan nem is tudnak megküzdeni. Abban biztos vagyok, ha valaki nem fél szembesülni az ismeretlennel, a könyv után minimum megértéssel tud majd azok felé közelíteni, akik az átlagoshoz képest máshogy élik, vagyis pontosabban fogalmazva próbálnák boldogan élni az életüket.
A megjelenített élményszilánkokon keresztül hihetetlenül életszerűen írja le a különböző helyzeteket, embereket, tapasztalatokat, idősíkokat; a szorongás, félelem, depresszió megnyilvánulási formáit, állapotait, az identitáskeresés fázisait; minden történetdarabka őszinte és igaz. Hihetetlenül izgalmas a valóság súlya alatt összetört és a könyv folyamán némileg összeillesztésre kerülő vívódó, félelemtől remegő, szenvedő, küzdő lélek apró építőelemeiben meglátni az embert, és belelátni annak legrejtettebb titkaiba, gondolataiba, érzelemfoszlányaiba. A következő bekezdés annyira zseniálisan írja le a megsemmisülés felfoghatatlan érzését, hogy első (és sokadik) olvasása közben (is) lúdbőrös leszek:
"Női óra, női táska, női paróka. Idegenként tükröződőm az erkélyajtóban. A karkötőm csillog, a körmeim fénylenek. A táska sötétjébe dobálom az alapozót és a szemceruzát, idegenként ülök a fotelban. Egy női ruhákban parádézó férfi, ezt látják majd bennem. Már a gondolatától is felgyorsul a szívverésem, zsibbadni kezdenek a karjaim. Csak szánalmasan bukdácsolok majd. Az ajtótól a liftig, a lifttől az autóig, az autótól az étteremig, aztán onnan is tovább és megint tovább, a tekinteteket, a szavakat, mosolyokat kerülve, mint egy ügyetlenül összetapasztott gólem. Lépésenként hullok majd szét, az esőcseppek kilyuggatják a testemet, a szél foszlányokat szaggat ki belőlem. Az agyagtömbök az utcakőre zuhannak, feloldódnak a tócsákban, parányi homokszemekként sodornak tovább és megint tovább, falevelek közt cikázva és megrekedve, a kanálisok rácsaira ragadva és a csatornák mélyére merülve, az eltűnés, a megsemmisülés felé."
Nem önmagában az ismeretlen a félelmetes, hanem a megkülönböztetett egyén tükörképében átélni az azonosságunkat; hogy micsoda szenvedést vagyunk képesek okozni egy másik embernek. Nem akarjuk látni a tombolásunk okozta felfoghatatlan károkat. Ilyen romokon, vérző sebekkel a testén ücsörög Tibor Noé és egyébként minden „más”, vagyis inkább fogalmazzunk úgy, hogy „átlagostól eltérő ember”, akiket az önmagukat valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag tökéletesnek vélő, előítéletes és/vagy gyűlölködő átlagemberek terrorizálnak és mészárolnak le lelkileg...és testileg is...
Úgy jellemzik, hogy az Inkognitó a kortárs magyar irodalom egyik legizgalmasabb bemutatkozása volt néhány éve, és bár egyáltalán nem tartom magam annyira járatosnak ebben a témában, hogy ilyen kijelentéseket tegyek, abban mindenképpen egyet kell értenem, hogy felettébb izgalmas vállalásról van szó, és személy szerint csak alázatosan megköszönni tudom a szerzőnek, hogy megengedte a számomra, hogy belelássak a lelke legmélyére ezen a döbbenetesen személyes vallomáson keresztül.
A recenziós példányt a kiadó bocsátotta a rendelkezésemre, amiért hálás köszönet!
A könyvet az alábbi könyvesboltokban veheted meg:
