26 évesen én voltam a tékozló lány. Hónapokkal előtte magam mögött hagytam mindent és Írországban vártam a megváltást, ami nem jött el, mert nem voltam jól. Kerestem magam, a helyem, visszautasítottam mindent, amit addig kaptam, rengeteg emberrel a kapcsolatomat le is zártam. Valljuk be őszintén, legbelül szenvedtem, mint a kutya. És akkor jött az a bizonyos egy hónap, mikor se lakáskulcs, se múlt, se jövő nem volt már. Csak két repülőjegyem. Megint összepakoltam az életem, volt már rá néhányszor példa. Most egy 44 literes táskába bele kellett férjen minden. De legbelül tudtam, minden rendben lesz. Hit nélkül nincs út sem.
Az El Camino-t 3 részre lehet felosztani:
1.: A fizikai megpróbáltatások
Semmilyen szinten sem készültem fel a nagy útra. Úgy voltam vele, a szívem visz majd előre. Nem is csalódtam. Lélekben már nagyon régen készen álltam rá. Ugyanakkor senkinek sem tanácsolom ezt; mindenki más, így némi rákészülés nem árthat.
Lisszabon. Innen indult az út. Ekkor még nem tudtuk, hogy Tomárig csak egy laza tréningben lesz részünk. És ha már Portugália fővárosánál tartunk, ejtsünk szót néhány száraz tényről is. Több hasonlóság van Magyarország és a szőrös törpék hazája között, mint azt elsőre gondolnánk. Bár kétségtelen, tőlünk az Atlanti-óceán elég messze van...
Területük közel azonos méretű (Magyarország: 93 036 km², Portugália: 92 391 km²). Lakosság számát tekintve szintén elenyésző a különbség (Portugáliában körülbelül fél millióval élnek többen) és Ők is legalabb akkora bajban vannak gazdaságilag, mint mi. Valamint, szintén dicső múltjuk van, amiből mára nem sok maradt.
Az ország Portó városáról kapta nevét, mivel annak idején ez a város játszotta a legfontosabb szerepet az ország életében. Később a hangsúly Lisszabonra tevődött át és a két város azóta is rivalizál egymással, némi ellenségeskedés is megfigyelhető közöttük (az a minimum, hogy egy lisszaboni kineveti a portói akcentust).
Első éjszakánkat a repülőtéren töltöttük, mivel nagyon későn ért földet a gép. Nem volt egy leányálom. Nem készültünk fel a szintén a reptéren éjszakázó horvát kirendeltségre sem. Így nagyon kevés alvással másnap hajnalban indultunk el a város központjába, hogy beszerezzük a „Credencial”-unkat.
Ez az egyik legfontosabb úti okmány, ami nélkül nincs zarándoklat. Ez egy „útlevél”, amibe minden egyes városban, ahol megfordulunk, kapunk egy pecsétet, ezzel leszünk (templomban, városházán, boltban, szálláson, turista információs központban, iskolában stb.) jogosultak igénybe venni a zarándokszállásokat, és végül ennek alapján állítják ki az oklevelünket is Santiago de Compostela-ban. A hely, ahol kiváltható néhány euróért az „útlevél”:
Basílica dos Mártires
Rua Garret, 120
1200-445 Lisboa
Ha ez meg van, Coimbráig szinte ingyen vagy csupán néhány centért (ami hivatalosan adomány és nem kötelező) pihenhetünk meg a hosszú utak végén.
Lisszabon nagyon megmaradt bennem, mert szinte senki sem tudott velünk kommunikálni érdemben, bár, mi nagyon igyekeztünk. Tévhit, hogy a spanyol és a portugál nyelv annyira egyforma, elboldogulunk néhány spanyol szóval is. Felejtsd el! Mivel ott sokáig a francia volt a második nyelv, talán azzal könnyebb boldogulni, ha a portugál nyelvtudásunk konvergál a nullához. Nagyvároshoz mérten itt kaptuk a legkevesebb jó szót. A város pedig nem a tisztaságáról híres, szóval, lélekben készüljünk fel erre is. Ugyanakkor a főtéren jól lehet napozni, feltöltődni. A jövőben még szeretnék visszatérni ide, mert tudom, hogy ez egy szeretni való város, főleg, ha van idő napokat ott eltölteni.
És ha már leírtam, hogy mit csinálnék másként (éjjeli érkezés, pólók beszerzése, stb.) azt is leírom, hogy nem vágnék újra neki augusztusban. A legmelegebb pokol ez az időszak, amit valaha tapasztaltam. Sokszor az 50-es faktorú naptej is kevésnek bizonyult a leégés ellen, a leégett bőr meg fáj, viszket, tereli az ember figyelmét a lényegről, és ugye, ha az ember többet izzad ekkora forróságban, kevesebb ereje is marad magára a gyaloglásra.
Hogyan tájékozódik a zarándok? Előző posztomban már említettem, az út jelképe a fésűs kagyló és amerre mutatnak a fésűi, abba az irányba kell menni. Sokszor sárga nyilakat is látni, valamint derékig érő kő oszlopokat rajta a még előttünk álló kilométerekkel.
Ahogyan feljebb elkezdtem, az első megpróbáltatás fizikális. Az elején még az ember tele van várakozással, izgalommal, az elme és a lélek kevésbé kerül a központba. Először azzal kell megbarátkozni, hogy nincs kényelem. Sokszor nincs összkomfort. Ez igaz egészen Coimbráig. Coimbrától már jobban szervezett minden. De addig...
Előfordul, hogy régi, használaton kívüli színházban kell aludni hálózsákban, kúton kell mosakodni és ruhát mosni, hajnalban kell ébredni és általában nem magunktól, hanem mondjuk valaki majdnem a fejünkre lép. Tehát szinte elképzelhetetlen a nyugodt alvás és ilyen fáradtan kell nekivágni az aktuális távnak. Az aktuális táv pedig változó. Van, hogy nem több 15km-nél és van, hogy az 50-hez közelít.
Nem egy zarándokszálláson láttam, hogy emberek kis vödrökbe öntöttek vizet és abban áztatták sebes, véres lábukat vagy éppen kórházba kellett vinni őket, ha helyben nem lehetett ellátni, mert azért általában minden szálláson van egy képzett ápoló. Velem ez soha nem fordult elő, de ennek ellenére minden nap leápoltam magam krémmel. Az is sokat segített, hogy volt nálam szandál amiben súlytalannak és szabadnak éreztem magam a nap végén. Tehát a lábunkra nem árt odafigyelni, néha meg-meg állni, kicsit tornázni, nyújtani, bár ebben meredek utcák és sziklafalak megmászása is segít.
A szállások többségéért utunk első felében nem kellett fizetnünk szinte semmit. Vagy azért, mert fel sem készült az önkormányzat látogatókra vagy azért, mert az önkéntes tűzoltóknak természetes volt, hogy segítő kezet nyújtanak. Szinte minden városban van egy ilyen, a közért, szívből, köszönömért mentik az életeket. Voluntarios bemberos. Ez az amit soha ne feledjünk el, Ők az önkéntes tűzoltók és ha náluk nincs is hely, legalább tudják, merre menjünk. Kisebb falvakban (Vila Franka de Xira, Azambuja) volt, hogy üzemen kívüli kempinget bocsátottak rendelkezésünkre, tehát szállás nélkül soha nem maradtunk.
Halkan jegyzem meg, előfordult nem egyszer olyan is, hogy égi jelnek vették az emberek jöttünket és beinvitáltak otthonukba egy tál ételre, egy kis szusszanásra, ott alvásra. Vagy csak kitettek egy kosár almát a kertkapu elé egy felirattal, hogy ez nekünk, értünk van. Jellemzően Pellegrino (zarándok férfi) és Pellegrina (zarándok nő) szavak voltak a napszítta papírokra írva, esetleg mellé egy könyv, amiben beleírva megköszönhettük a jóságukat.
További fizikai nehézségek, amikre fel kell készülni: nem vihetünk magunkkal hűtőszekrényt, így viszonylag kevés élelmiszert csomagolhatunk magunknak, és jószerivel minden nap be kell vásárolni valahol. Szőlőcukor jó, ha van a zsebünkben, mint életmentő cukorszint emelő. Meg persze víz. Minden mást helyi pékségben, kis boltban kell beszerezni. Mi mindig bagettet, vettünk, kevés zöldséget, gyümölcsöt, éppen annyit, amennyit aznap biztosan elfogyasztunk vagy egy ültő helyünkben képesek voltunk megenni. Mások azt vallják, a zarándok legjobb barátja a mogyorókrém, keksz kombó. Én ezt nem próbáltam, mások energia italokat ittak, de én azt mondom, Portugáliában és Spanyolországban olyan finom a kávé, hogy kár lenne kihagyni és annyi ideje mindenkinek lesz az út során, hogy kisebb kávézókban leverje magáról az út porát.
Az is előfordulhat, velem megesett, hogy bizonyos ételek megviselik az ember gyomrát. Én egyszer egy teljes napra lebetegedtem egy szelet görögdinnyétől, amit ugyan jó szívvel adtak, de egy tisztító kúrával felért.
Izomfájdalom. Jut belőle bőven, nem árt, ha időnként megmasszírozzuk egymást, mert csúnya görcseink lehetnek. Nekem a vállam háborgott, pedig az út során igyekeztem minden kevésbé hasznos holmitól megszabadulni. (Így például egyetlen pulóveremtől, amit egy olasz didergő fiúnak adtam egy éjjel, cserébe pedig reggel olasz kávé várt. Ahogy mondom, volt nála egy apró gázpalack és kotyogós kávéfőző a nacionalizmus jegyében.) Tehát hamar rájöttem, hogy sportkrémre lesz szükségem méghozzá valami erősre, mert a „csigaházamat” vinnem kell magammal, ha törik, ha szakad. A gyógyszertárak többségében nem probléma a kommunikáció, simán áthidalható felületes angol tudással is. Szóval, néhány tubus krémet mindig beszereztem, ha lakott területre értünk. Borzalmasan tud fájni a csuklyás izom, ha begyullad. S még valami, körömcsipesz! Legyen nálunk, mert bármilyen jó a cipő, a kicsivel hosszabb köröm megnehezítheti az életünket.
Remélem, hogy sikerült ma is hasznos tanácsokkal szolgálnom a leendő útkeresőknek. Jövőhéten újra itt, a folytatással.
Szeretném kihangsúlyozni, hogy a posztban/posztokban szereplő oldalakat az olcsóbb beszerezhetőség miatt ajánlom, nem reklám célzattal kerültek ide, csak támpontként. Nálam ők váltak be, ha viszont ti tudjátok, hogy hol lehet még kedvezőbb áron hozzájutni valamihez vagy valami még szükséges lehet egy-egy utazáshoz, írjátok le kommentben. Ugyanez igaz a bemutatott helyszínekre is: ha van tippetek szebb, jobb, élvezetesebb, érdekesebb, látványosabb dolgokra az adott helyen, írjátok meg ezt is az olvasóknak. Legyen ez egy interaktív kezdeményezés, amiben bárki megoszthatja a gondolatait, tanácsot adhat az érdeklődőknek!
