Miért a bezárkózás, az előítéletesség és a rettegés uralkodik a világban?! És ha már félünk, akkor miért nem próbáljuk meg megérteni és megismerni a félelmünket, és ennek segítségével feldolgozni és elengedni azt? Mindenképpen szükséges, hogy egy másik emberre vetítsük ki a frusztrációnkat, amelynek feloldását csak és kizárólag abban látjuk, hogy a másikat távol tartjuk vagy akár kiirtjuk? Ha a másik nem létezne, a probléma sem létezne?
Ezek olyan kérdések, amelyeket sajnos sokan nem tesznek fel maguknak, mert sokkal egyszerűbb, ha nem kell a felelősséget vállalni a saját helyzetükért és döntéseikért. Egyszerűbb azt mondani, ha probléma van, hogy a másik a hibás, mert akkor nekem nem kell változtatnom semmin. A kisebbség és/vagy másság pedig mindig tökéletes eszköz a hibáztatáshoz. Különböző témákban különböző kisebbségeket/másságokat választunk, akin/amin levezethetjük a felgyülemlett feszültséget. A szörnyű igazság viszont sajnos az, hogy attól még nem szűnik meg a bennünk rejlő parazita probléma, ha a választott alany már nem létezik. Új gazdatestet keres.
Persze lehet azt mondani, hogy a kisebbség/másság a többséget hibáztatja a szenvedéseiért, de különbséget kell tenni valódi probléma és álprobléma között. A kisebbség/másság puszta léte és boldogságra törekvése, szeretetre való képessége soha, semmilyen formában nem jelent fenyegetést senki életére, míg az emberek verbális és fizikai fenyegetése, előítéletessége, gyűlölete igen. Az emiatt szenvedő kisebbség/másság annyi sérülést szerez, amely feldolgozásához egy élet is kevés. Ha ez nem lenne, a pejoratív értelemben "másnak" titulált emberek közül senki sem akarna változtatni olyan dolgokon, amin nem tud és amely "másságok" valójában nem okoznak testi, lelki szenvedést azoknak, akik nem élnek ezekkel a "másságokkal", hanem mindenki tökéletesen boldog lenne úgy, ahogy van. Ha mindenki elfogadna mindenkit olyannak, amilyen, akkor rengeteg problémától szabadulhatnánk meg. Sajnálom, hogy ezt a tényt olyan sokan nem látják.
Nem akartam megnézni, de sajnos lehetetlen volt kikerülni azt a vérlázítóan buta műsort, amelyben átnevelésre vágyó melegekről és átnevelőtáborokról volt szó, illetve olvastam a heti borzalmasan ostoba nyilatkozatokat. Az egészet annyiban le is rendezném, hogy melegségüktől szenvedő melegek csak az előítéletes heteroszexuálisok nyomása miatt léteznek. Így könnyen kijelenthető, hogy ha létezik olyan ember, aki az átnevelőtáboroktól várja a megoldást, csupán csak a szűkebb, tágabb környezete kényszerítő erejének hatására akar megváltozni, azt akarja, hogy elfogadják, és nem azt, hogy megvessék. Ez a folyamat pedig a lélek és a test megnyomorításával jár. De ezt tényleg csak az nem látja, aki nem akarja észrevenni a tényeket, és sajnos sok ilyen ember van. Ha valaki közelít a félelme tárgyához, megpróbálja megismerni, az elfogadás és a megértés lesz a jutalom, de ez azt is jelenti, hogy meg kell válni az addigi játékszertől.
A Cameron Post rossz nevelése című könyv és a belőle készült film tökéletesen és érzékenyen magyarázza el a fent leírtakat. Adott egy lány, aki egy másik lánnyal csókolózik, és ezért átnevelőtáborba kell mennie. Természetesen nem érti, hogy miért kellene megváltoznia csak azért, hogy mások jól érezzék magukat, de nyilván megkérdőjelezi önmagát, bünteti önmagát az értelmetlen és haszontalan feladatok végzése, valamint az érzelmi manipuláció, terror átélése közben. A kiút ebből a reménytelen helyzetből az, hogy az átnevelőtáborban sok hasonló emberre talál, akik hozzá hasonlóan bár megpróbálnak megfelelni a külső nyomásnak, nem tudnak nem azok lenni, aminek születtek.
Gyakorlatilag receptre íratnám fel minden felnőttnek, és kötelező olvasmányként adnám az iskolákban, mert fontos az érzékenyítés (és nem csak ezt a könyvet, hanem az "Eltörölt fiú"-t is és a belőle készült, magyarul valamiért "Kitörölt fiú"-nak hívott filmet). Ez nem propaganda, hanem a nyitottság és az elfogadás irányába haladás népszerűsítése, ami a gyógyít lehet a világ problémáira. Ha ettől "több meleg/leszbikus lesz", akkor az csak azért van, mert közülük egyre kevesebben akarják becsapni magukat és a környezetüket azzal, hogy heteroszexuálisnak mondják magukat. Ez nem egy levegőben terjedő betegség, ami megelőzhető azzal, ha maszkot veszünk fel, vagy nem létezik, ha nem beszélünk róla. Ilyet csak a buta emberek gondolnak.
Bár sajnos nem ebbe az irányba haladunk, nagyon jó lenne, ha végre megpróbálnánk elfogadni a világ sokszínűségét, és nem kitörölni árnyalatokat a palettáról, csak azért, mert az valakinek, valakiknek nem tetszik. Nekem hiányozna, ha nem lenne rózsaszín, mert egyszer az emberek úgy döntöttek, hogy az nem szép szín, és különböző átszínezőtáborokban rákényszerítenék, hogy az egyik alapszínhez hasonlóan pirossá változzon. Miért olyan nehéz békében élni egymás mellett, elfogadni és tisztelni a másikat olyannak, amilyen?
Kötelező könyv!
Emily M. Danforth - Cameron Post rossz nevelése
Amikor a tizenéves Cameron Post szülei autóbalesetben váratlanul meghalnak, a lány első, sokkoló reakciója a megkönnyebbülés. Az suhan át az agyán, hogy hála az égnek sosem fogják megtudni, mit tett pár órával korábban: a legjobb barátnőjével csókolózott a szénapadláson. Cam a szülei halálát követően a mélyen vallásos nagynénjéhez és jó szándékú, de reménytelenül régimódi nagyanyjához költözik. Tudja, hogy attól kezdve egészen más lesz az élete. A Montana állambeli Miles Cityben a túlélés két legfőbb alapszabálya: olvadj be, és hagyj békén másokat! Cam mindkettő tökéletes szakértője lesz - de az érzéseit és vágyait nem tudja magában elfojtani. Egy napon a kisvárosba költözik Coley Taylor, a gyönyörű és hibátlan cowgirl, aki az iskola legmenőbb srácának a barátnője. Coley és Cam között váratlan, intenzív barátság alakul ki, amely, úgy tűnik, akár több is lehet, mint barátság...De amikor ez már-már reális lehetőséggé válik, Cameront hideg zuhanyként éri a felismerés: csúnyán elárulták. Nagynénje drasztikus lépésre szánja el magát annak érdekében, hogy "helyrehozza" az unokahúgát - az Isteni Ígéret Keresztény Iskola és Gyógyítóközpont bentlakásos nevelőprogramjába küldi őt. A Cameron Post rossz nevelése egy felejthetetlen regény önmagunk felfedezéséről és arról, hogy találjuk meg a bátorságot ahhoz, hogy a saját szabályaink szerint éljük az életünket. A regényből Chloë Grace Moretz főszereplésével Sundance-nagydíjas film is készült.
A recenziós példányt a kiadó bocsátotta a rendelkezésemre, amelyért hálás köszönet!
