Azt hiszem, hogy soha nem fogom megérteni, miért kell elítélni, zaklatni valakit azért, mert valamiben más vagy máshogy viselkedik, mint a többi, nagy átlaghoz, többséghez tatozó ember. Azt sem, hogy miért várják el ezek az emberek, hogy a "más" másik azonosuljon velük, hiszen az csupán tévképzet, hogy a maximális azonosság maximális boldogsághoz vezet.
A kisebbség, másság mindig tökéletes eszköz a hibáztatásra. A szörnyű igazság viszont sajnos az, hogy attól még nem szűnik meg a bennünk rejlő parazita probléma, ha az éppen aktuális alany már nem létezik. Új gazdatestet keres, és ez a folyamat egészen addig tart, ameddig rá nem jövünk, hogy honnan származik a frusztrációnk, és meg nem próbáljuk feldolgozni és elengedni a minket ért sérelmet, traumát, stb. Ez persze nem egyszerű feladat, sok munkával jár, amit az átlag inkább megspórol, és a könnyebb, gyűlölködő utat választja.
Ez a hozzáállás számomra olyan, mintha arra törekednék, hogy a színskálán maximum a fő színek szerepeljenek, az árnyalatok pedig tűnjenek el mindörökre. Ha valami, akkor ez a buzgalom biztos, hogy szembe menne a természet törvényeivel, az élet lényegével, ami a végtelen árnyalatokban teljesedik ki. Ha valaminek nem kell lennie, az nincs. Minden, ami van, szükséges, létezésének funkciója van, még akkor is, ha fogalmam sincs arról, hogy mi az. Úgy érzem, az én feladatom, hogy minél inkább befogadó legyek, mert ha ezt sikerül megvalósítanom, akkor többet tapasztalhatok meg az életből.
Ahogy már korábban is megfogalmaztam, szerintem a kisebbség, másság puszta léte soha, semmilyen formában nem jelent fenyegetést senki életére, míg az emberek verbális és fizikai fenyegetése, előítéletessége, gyűlölete igen. A legdurvább, ha valakire rákényszerítjük a saját akaratunkat azért, hogy mi érezzük jobban magunkat. A #metoo mozgalmat minden olyan emberre ki kellene terjeszteni, aki elszenvedője egy ilyen folyamatnak, témától függetlenül.
A verbális és fizikai fenyegetéstől, előítéletességtől, gyűlölettől szenvedő kisebbség, másság annyi sérülést szerez, amely feldolgozásához egy élet is kevés. Ha ez nem lenne, a pejoratív értelemben "másnak" titulált emberek közül senki sem akarna változtatni olyan dolgokon, amin nem tud és amely másságok valójában nem okoznak testi, lelki szenvedést azoknak, akik nem élnek ezekkel a másságokkal, hanem mindenki tökéletesen boldog lenne úgy, ahogy van. Ha mindenki elfogadna mindenkit olyannak, amilyen, akkor rengeteg problémától szabadulhatnánk meg. Sajnálom, hogy ezt a tényt olyan sokan nem látják, vagy nem akarják elfogadni.
Gerrard Conely Eltörölt fiú című könyve és a belőle készült film tökéletesen és érzékenyen magyarázza el a fent leírtakat egy olyan meleg fiú szemszögéből, akit a szülei átnevelőtáborba küldtek, hogy megváltoztassák a megváltoztathatatlant és heteroszexuális fiút varázsoljanak belőle. Bár nagyon érzékletes volt Emily M. Danforth Cameron Post rossz nevelése című könyve és a belőle készült film is, de szerintem Conely sokkal árnyaltabban jeleníti meg ezt a témát, mint ahogy a könyvből készült film is mélyebbre hatol a lélekben és a témában egyaránt.
Ezt a könyvet is receptre íratnám fel minden felnőttnek, és kötelező olvasmányként adnám az iskolákban, mert fontos az érzékenyítés. Az érzékenyítés nem propaganda, hanem a nyitottság és az elfogadás irányába haladás népszerűsítése (és nem kötelezővé tétele), ami a gyógyít lehet a világ problémáira. Ha ettől "több meleg/leszbikus lesz", akkor az csak azért van, mert közülük egyre kevesebben akarják becsapni magukat és a környezetüket azzal, hogy heteroszexuálisnak mondják magukat, megnyomorítva ezzel saját magukat és a környezetüket egyaránt. Ez nem egy levegőben terjedő betegség, ami megelőzhető azzal, ha maszkot veszünk fel, vagy nem létezik, ha nem beszélünk róla. Ilyet csak a buta emberek gondolnak.
Én nagyon boldog volnék, ha végre megpróbálnánk elfogadni a világ sokszínűségét, és nem kitörölni különböző árnyalatokat a palettáról csak azért, mert az valakinek, valakiknek nem tetszik. Nekem hiányozna, ha nem lenne többé rózsaszín, mert az emberek úgy döntenek, hogy az nem szép szín, és különböző átszínezőtáborokban integrálnák a piroshoz...
Gerrard Conely - Eltörölt fiú
Az autókereskedőből lett baptista lelkész fia, Garrard Conley tizenkilenc éves korában kénytelen volt egy, az egész életét megváltoztató döntést hozni a szülei előtt. Vagy beleegyezik, hogy részt vesz egy egyház által támogatott terápiás programban, amely "kigyógyítja" a homoszexualitásból, vagy pedig elveszíti mindenét, a családját, a barátait és az Istent, akihez eddig mindennap imádkozott.
A Love in Action intézményesített programja és a Biblia segítségével heteroszexuálisként, a bűnös késztetésektől megtisztulva és istenhitében erősebben kellett volna felemelkednie. Garrard azonban a borzalmas és brutális módszerek ellenére végül azt az erőt találta meg, amely a valódi énje felfedezéséhez, valamint a megbocsátáshoz és kitöréshez vezette.
Az eltemetett múlt és az árnyékban töltött évek súlyával szembesülve Garrard nyomon követi a család, a hit és a közösség összetett viszonyait. Az Eltörölt fiú gyönyörű, őszinte és megható emlékirat a szeretetről, a megértésről. A mindent legyőző szeretet testamentuma.
A könyvből az Oscar-díjas Nicole Kidman és Russell Crowe, valamint az Oscar-díjra jelölt Lucas Hedges főszereplésével Joel Edgerton készített filmet.
A könyvet ide kattintva vásárolhatod meg kedvezményesen.
A recenziós példányt a kiadó bocsátotta a rendelkezésemre, amelyért hálás köszönet!
