Zavarban vagyok az 1991-ben Yung Ho Chang (Atelier FCJZ) által a Shinkenchiku Residential Design Competition-ra tervezett Vertical Glass House belső tereit szemlélve. Mert mindamellett, hogy a tabukat döntögető, bravúros építészeti megoldások előtt elismerő térdre borulások vannak, fejemben a kérdések mégsem a struktúrákkal, anyaghasználattal vagy szerkezeti stabilitással kapcsolatban fogalmazódnak meg...
Első körben sokkal inkább arra lennék kíváncsi, és nem vitatkozásból, hogy tervezőnél mi volt a mozgatórugó (emberi faktorok?), mikor egy ilyen megrázóan átlátszó épített környezetbe képzelt bele, mondjuk embereket? Az egészlátás igénye? A szintek közötti párbeszéd konstans fenntartása?
Amennyiben az erőtér ebbe az irányba feszül, úgy nagyriszpekt a bátor kísérlet miatt, de csak részben! Az életterek ilyen mértékű szimbiózisának ugyanis komoly ára van/lehet. Szocializálódni manapság állítólag nagy kúlság. A társadalom részéről vannak is ilyen irányú elvárások. Odakint a flaszteren ellenvetésem sincs nagyon ellene. Tegye magát ki a placcra mindenki habitusa szerint. A privát szféra azonban egészen más közeg. Oda „hazatér” az ember. Olykor befelé fordulni, elvonulni, kvázi kihúzni a „világzajaidugót”.
A múlt század első harmada óta tudjuk, hogy a tér ((nyilván leegyszerűsítve)), de önmagától tágul. Mikrokörnyezetünkbe átemelve e tudást, hétköznapi eszközök, mint az üveg és/vagy tükrök rendelkezésre állnak nekünk is, hogy szubjektív vágyainkat kiterjesztve rafináltan boostoljuk a minket körülvevő háromdé élményt. Az „üvegházhatás” e markáns alkalmazása, azonban belső félelmeink mögé ellentmondást nem tűrően behatolva viszi az intimitás maradék morzsáit is.
2013-ban, a huszonkét évvel ezelőtti koncepcióból a West Bund Biennale of Architecture and Contemporary Art jóvoltából állandó pavilon lett. Egy az „építészet, mint élő gép” elméletét boncolgató 170 négyzetméteres prototípus.
via: archdaily
