Fazekas Levente alkotásai egyáltalán nem könnyedek. Egy problémamentes, boldog világban biztos más lenne a helyzet, de mivel nem ilyenben élünk, a témák és a megjelenítésük helyénvalónak minősülnek. Kérdéseket vetnek fel, elgondolkodtatnak, megijesztenek, akár elborzasztanak. Nem öncélúan, hanem a mi érdekünkben. Inkább egyfajta jóleső atyai gondolatpofonként hatnak, rajtuk keresztül felerősödhet bennünk az akarat a változtatásra, az első lépések megtételére, hacsak nem beletörődve a dolgok állásába inkább a langyos húgyban úszkálunk tovább, mert ezt a helyszínt és helyzetet már ismerjük. A mai magyART főszereplője az 1985-ben Budapesten született képzőművész-tanár és az ő alkotásai.

Fazekas Levente

A képzőművészettel gyerekkoromban kezdtem el foglalkozni László Bandy Látás Iskolájában Százhalombattán, majd a SZIKE Nyitott Műhelyben is (az a Látás Iskolájának felnőttképzési része, a középiskolásoktól felfelé. Ide kerülnek a gyerekek a Látás Iskolájából, de ide jönnek tanulni a felnőttek is). Bandynak (www.laszlobandy.hu) és a speciális tanítási módszerének köszönhetően kezdtem el komolyabban foglalkozni, sőt hivatásomnak tekinteni a művészetet.

2007-ben vettek fel Egerbe az Eszterházy K. Főiskola Művészeti Tanszékére, festő szakra, aminek idén januárban fejeztem be a tanári mesterképzését. A festészetben, rajzban engem mindig is az érdekelt, hogy különböző vizuális nyelveknek, jeleknek milyen kifejezési lehetőségeik vannak, ezért soha nem ragadtam le egyetlen nyelvnél sem. Eleinte minden egyes festményem teljesen különböző volt. Ez ma már persze kicsit másképp van, mert a kifejezési lehetőségek keresésekor ráakadtam rengeteg dologra, amit jónak (vagy inkább igaznak) érzek, és azokat a formákat, megjelenítéseket rendszeresen használom is. Persze a kutatást nem hagyom abba sosem. A kutatás maga a cél, és nincs nagyobb öröm, mint amikor látom, hogy valami megtelítődik tartalommal a papíron/vásznon. Ha az ember rátalált valami fontosra, azt persze meg is kell mutatni, ezért ugyanolyan fontosnak tartom a szereplést a közönség előtt (bármilyen formában – kiállítás, street art, stb.), mint magát az alkotást, hiszen az ember csak így tudja megmutatni azt a tudást, aminek a birtokában van. A művészet szerintem tanítás is, legalábbis ha jól használja az ember. Ez alatt nem csak az egyszerű „görbe tükröt” értem, sokkal inkább azt, hogy minden ember közelebb kerül magához (és ez által a világhoz is), ha katartikus élményben van része. A katartikus élmény kiváltása pedig már az ősidők óta a művészet feladata.

Az indíttatásról (ihletről) annyit tudok mondani, hogy mindig más. Általában maga a kép kezd el érdekelni, amikor elkezdem csinálni, és onnantól már megy magától. Aztán persze van, hogy besül, nem sikerül… de akkor is tovább kell nyúzni, gyötörni, amíg ki nem jön belőle valami. Van, hogy egy végiggondolt ötlet után festek, ritkábban spontán, de leginkább az a jellemző, hogy az előző képekből leszűrt tanulságokat viszem, fejlesztem tovább. Általában igen sok minden jár a fejemben, amit a lehetőségeimhez mérten próbálok kiaknázni. A mindennapi rajzolást fontosnak tartom, részben azért, hogy ne „menjen ki” a kezemből a rajz (ugyanúgy, ahogy egy zenésznek is mindennap kötelező gyakorolnia), másrészt azért, mert azzal tudok spontán ötletekből leszűrni olyan dolgokat, amikből később nagyobb festmények, komolyabb munkák, sorozatok születnek. Ezekből a mindennapi kis rajzokból szoktak születni a kritikusabb, szatirikusabb munkáim is, melyeknek köszönhetem, hogy tagja lettem például a KOKSZ Műhelynek, ami a neves szatirikus művészeket tömöríti (a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének szakosztálya – www.koksz.hu).

Amit kiemelnék a munkáim közül (amit az egyik legjobban sikerültnek érzek) az a Zizó c. sorozatom. Ezek tavaly nyár végén készültek a dunaújvárosi Skicc Műhely Művésztelepén. Ide a SZIKE alkotótáborából érkeztem, ahol az mozgatott leginkább, hogy miként tudnám a magamnak szóló, kicsi, személyes rajzaimat ötvözni a komolyabb, (részben) közönségnek szánt munkáimmal. Hogyan tudnám azt a fajta személyességet belevinni? Ahogy beléptem a dunaújvárosi művésztelep helyszínére szembe jött velem ez a csonkalábú, meggyötört, bánatos tekintetű kis tacskó, aki, mint kiderült a telep befogadott kutyája. Nehéz sorsa lehetett… amikor befogadták tele volt sérülésekkel és daganatokkal. Rákos volt, az állatorvos, aki megvizsgálta azt mondta, hogy nem fog egy hónapnál tovább élni. A gondos ápolásnak köszönhetően azonban máig életben és „jól” van. Ahogy megláttam ezt a kutyát éreztem, hogy ő jó alanya lesz a kísérletemnek. Tele van személyességgel, ezért közel tud kerülni a nézőhöz, de a sorsának köszönhetően mélyebb tartalmak is megjeleníthetőek rajta keresztül. Jó pár vázlat, firka és tanulmány után találtam meg azt, hogy hogyan tudnám őt a lehető legkifejezőbben megjeleníteni. A végeredményt egy sajátos technikával értem el, amivel már régebb óta kísérletezek, ami lényegében abból áll, hogy olyan anyagokat viszek fel a vászonra, amiket a végtelenségig lehet gyötörni (karcolni, mocskolni, visszamosni, stb.). Ez a meggyötörtség át is jön a festményen, és ez által a kutya „gyötörtsége” is. Az utóbbi időkben erre a munkámra vagyok a legbüszkébb.

Sajnos most elég nehéz sorsom van, „Zizó” óta nem nagyon jutott időm dolgozni komolyabb munkákon (a mesterképzésem féléves gyakorlatát csináltam, ahol gyakorlatilag főállású, kétszakos tanárként kellett tanítani, amiért pénzt persze nem adtak, ezért mellette kénytelen voltam mindenfélét dolgozni, hogy fenn tudjam tartani magam). Most kaptam meg a diplomámat nemrég, és épp a munka-és pénznélküliség kellemes kínjaiban vagyok. Szabadidőm most viszonylag van sok, úgyhogy festhetnék, csak most nincs hol. Egy barátomnál lakom egy kis szobában, ahol épp csak a cuccaim meg egy ágy fér el. A SZIKE Műhelyben, ahol tanítok, pedig most épp nem lehet dolgozni, mert az egy önkormányzati Kulturális Központban van, ahova csak előre egyeztetett időpontban lehet lejutni, és műteremnek amúgy sem lehet használni. Még annyiban szerencsés vagyok, hogy egy helyi cégtől sikerült szereznem raktárhelyiséget, ahol a munkáimat tudom tárolni. Szóval mostanában eléggé szét vagyok szedve, megőrülök attól, hogy nem tudok dolgozni, de ezt sajnos csak kisméretű rajzokban tudom magamból kiadni. Tervezek is egy kiállítást ezekből a munkáimból – legalábbis a vállalhatóbbakból. Többet nem szívesen panaszkodok…

Amit még a munkáim közül kiemelnék az az, amivel a Fáy András születésének 225. évfordulójára, a Nemzeti Galériában rendezett országos művészeti versenyen nyertem fődíjat. Ez a munkám a „Fríz” c. sorozatom egy darabja, amit még főiskolás éveim alatt készítettem. Ennél a sorozatnál leginkább a különböző ritmusú rendszerek egymásra épüléséből létrejövő dinamika érdekelt. Rengeteg kis rajzot csináltam, és jó pár nagyobb méretű festményt is, melyekből a legjobban sikerülteket neveztem be erre a versenyre. Ezeket a munkákat leginkább egy fajta „oldott konstruktivizmusnak” lehetne nevezni, ahol a „határokat” kevésbé vettem szigorúan, mint a klasszikus konstruktivisták.

Tovább nem is szeretném húzni a szövegemet, minden munkámról tudnék hosszasabban beszélni, de remélem ennyiből is átjön a lényeg!

Ha te is hasonlóan tehetséges magyar művész, designer, kreatív ember vagy, olvasd el a felhívásunkat és jelentkezz nálunk!

Plágium-kór – 2012-es "Ez van!" Országos Karikatúrapályázat II. díj

Magok I. és II. – Országos Művészeti Diákkonferencia, festészet kategória III. díj