"A performansz-művészet egyik úttörőjének számító Marina Abramović 1946-ban, Belgrádban született. Nemzeti hősként ünnepelt apja, Vojo és anyja, Danica partizánként harcoltak a második világháborúban. Anyja az 1960-as évek közepén a belgrádi Forradalmi és Művészeti Múzeum igazgatója lett. Marina 1965 és 1970 között a belgrádi Szépművészeti Akadémián tanult. Posztgraduális tanulmányait 1972-ben, a zágrábi Szépművészeti Akadémián fejezte be. 1973 és 1975 között a Novi Sad-i Szépművészeti Akadémián tanított. Ebben az időben valósította meg első szóló performanszait. 1976-ban Amszterdamba költözött...

A performansz lényegéhez eredetileg három, alapvető fontosságú jellemző tartozik: az egyszerű, direkt közlés, a valós kockázat vállalása és a kitartás.

Marina Abramović első akciója (Ritmus 10, 1973) során 20 kést és két magnetofont használt. Gyors, ritmikus mozdulatokkal szúrta a kést ujjai közé. Ha megsebesítette magát, új késsel folytatta a rituálét, amíg összes kését fel nem használta. A késszúrások hangját felvette. Miután hússzor megvágta magát, lejátszotta a felvételt és az első szúrás sorozat hangjaira figyelve megismételte az akciót, próbálva megtartani a ritmust és megismételni a vágásokat eredményező hibáit. Ekkor kezdte önmaga – mint performer – tudatállapotát vizsgálni.

„Amikor belépsz a performansz-tudatállapotba, rá tudod venni a testedet, hogy olyan dolgokat is megtegyen, amelyekre normális tudattal nem lenne képes”

Művészetének mindmáig fontos eszköze a testi fájdalomból nyerhető energia, saját akaraterejének, kitartásának, türelmének kipróbálása, demonstrálása. Ritmus sorozatát az 1974-ben, a nápolyi Studio Morrában bemutatott, 6 órás, Ritmus 0 című, mindmáig egyik legismertebb performanszával koronázta meg. Mozdulatlanul ült egy széken, a terem közepén, mellette egy táblán 72 tárgy, amelyeket a közönség bármilyen módon használhatott rajta. A tárgyak egy részével kellemes érzéseket lehetett kiváltani, más részükkel – olló, kés, korbács, egy pisztoly és egy golyó, stb. – fájdalmat, sebesülést, halált lehetett okozni.

A közönség kezdetben elővigyázattal, szerényen viselkedett, aztán, az idő múlásával az emberek egyre agresszívebbé váltak. Elkezdték levágni a performer ruháit, égő cigarettát oltattak el a bőrén, rózsatöviseket szúrtak a gyomrába, valaki megpróbálta lelőni, egy másik néző csavarta ki az illető kezéből a pisztolyt. Amikor a kitűzött idő elteltével a meztelenre vetkőztetett, vérző művésznő felállt és elindult a közönség felé, mindenki kimenekült a teremből.

„Azt tanultam ebből a kísérletből, hogy ha a közönségre bízod a döntést, megölhetnek.” – vonta le a tanulságot Marina Abramović.

1976-ban, Amszterdamban találkozott élete szerelmével, az Ulayként ismert (Uwe Laysiepen) nyugat-német performansz-művésszel, akivel ugyanazon a napon születtek.

Tizenkét évig tartó szenvedélyes kapcsolatuk kezdetén az ego és a művészi identitás kérdései foglalkoztatták őket. Kialakítottak egy „a másik”-nak nevezett közös identitást, magukról pedig mint a „kétfejű test” részeiről beszéltek. Egyformán öltözködtek és ikrekként viselkedtek. Feltétel nélkül megbíztak egymásban. Nyugvó energia című, egy óra hosszáig tartó művükben Ulaj nyílvesszőt irányzott a megfeszített íjat tartó Marina szívére.

Ha bármelyikük figyelme akár egy pillanatra is ellanyhult volna, a nyíl Marinába fúródik. Extrém tudatállapotokat és az építészeti térhez való viszonyukat vizsgálták. Kapcsolat a térben címmel 24 órán keresztül 365 kört tettek meg egy lekötözött kormányú autóban az 1976-os Párizsi Biennálénak otthont adó épület udvarán. Egymás lélegzetét szívták be 17 percen át, ájulásig (Belégzés, kilégzés). Meztelenül álltak egy ajtónyílásban, a közönség csak kettejük között átlépve, testüket érintve juthatott a terembe (Imponderabilia, 1977).

Meztelenül feküdtek egy háromszög csúcsa és szemközti oldala között kifeszített zongorahúr két oldalán. A húr alá mérges kígyót helyeztek. Ha a kígyó elindult valamelyikük felé, a másik a zongorahúr megpendítésével magára vonta az állat figyelmét. 1982-ben a világ 90 nagyvárosában megrendezett előadás-sorozatot (Nightsea Crossing) tartottak: mozdulatlanul, pislogás nélkül, nyolc óra hosszat néztek egymással farkasszemet egy hosszú asztal két végéről.

1988-ban elhatározták, hogy szétválnak. Válásukat is műalkotásként komponálták meg: az 5000 kilométer hosszú kínai Nagy Fal két végéről, a Sárga tengertől (Marina) és a Góbi sivatagból (Ulay) indulva, 2500 kilométer gyaloglás után, középen találkoztak és kezet fogva búcsúztak el egymástól. Marina New Yorkba, Ulay Németországba költözött, azóta nem látták egymást…

Három évvel ezelőtt, 2010. március 14-én nyílt meg Marina Abramović > The Artist is Present < A művész jelen van című retrospektív kiállítása a New York-i Museum of Modern Artban. A művész minden nap a múzeum átriumában elhelyezett négyzet alakú asztal mellett ült mozdulatlanul, tágra nyitott szemekkel, pislogás nélkül, nyitástól zárásig, összesen 716 órán és 30 percen át. A közönség bármely tagja leülhetett vele szemben és tetszőleges időt tölthetett a társaságában. Majd a megnyitó napján, a huszonkét éve nem látott Ulay is leült a közönségnek fenntartott székre…"

A posztban található szöveget átvettük, Najmányi László írta és eredetileg az Artportálon jelent meg 2010-ben.

 

Az eredeti cikket itt találjátok.

Ide kattintva pedig egy beszámolót olvashattok el.

- ezek itt alább animgifek, légy picit türelmes!

...és itt egy videó, benne 01:35-től őszinteség... varázslat… döbbenet… katarzis…

via: artportal