Valahol egyszer azt hallottam, hogy az ember életét nem a lélegzetvételek száma határozza meg, hanem azok a pillanatok, amikor eláll a lélegzete. Ilyenkor mindig nagy dolgokra gondolunk, de olykor a jellegtelennek nevezett, hétköznapi, megszokott pillanatok is magukban hordozhatják a csodát. Többször lehetne részünk benne, ha meghagynák magunknak a felfedezés örömét, ha nem mindig a múlton keseregnénk, vagy a jövőt kutatnánk. Itt terül el előttünk az élet, ami folyamatos, ami néha unalmasnak és állandónak tűnik, mégis mindig változik, lüktet, és ha odafigyelünk, belemerengünk a pillanatba rájövünk, hogy csak kapkodni tudjuk a fejünket a sok történés láttán. És ha ezt már érezzük, gondoljunk bele abba, hogy mennyi minden más, szemszögünktől távol eső esemény megy végbe ugyanabban a pillanatban a tágabb környezetünkben, lakóhelyünkön, az országunkban, a földrészen, ahol élünk, a földön, az űrben, a világegyetemben és arrafelé, amiről nem tudunk, mert nincs is szavunk rá. Felfoghatatlan, szövevényes, rendszertelennek tűnő, mégis összefüggő egységes egész. És mindez itt van akkor is, ha mi már nem vagyunk itt. Vagy itt vagyunk? Ki tudja? Senki sem tudja. A élet csodálatos, a pillanatok csodálatosak; a mai magasztosabb napon álljon itt erre bizonyítékként Matt Daniels és Joy Andrews rövidfilmje a soha vissza nem térő pillanatokról, melyet Canon EOS 5D Mark II-vel készítettek idén március és június között dél-amerikai, európai és új-zélandi útjuk során, és amelyhez Max Richter - Infra 1 című számát választották aláfestőzenének.
