Tisztában vagyok azzal, hogy hihetetlenül megoszlanak a vélemények a mostani poszt témájául kiválasztott ház építőanyagával kapcsolatban, és beismerem még én is némi fenntartással közelítek hozzá. Az egyik -nem szeretem oldal- konzekvensen és kitartóan hangoztatja ellenvéleményét, miszerint a beton épületek: túl drámaiak, nyomasztóak, ridegek, ijesztőek, nyersek, színtelenek, sötétek, semmi otthonosság nincs bennük, megáll a gyerek a fejlődésben, és egyébként is szó sem lehet róla...
A másik oldal ezzel szemben, meglátva benne nem mellékesen a korlátlan kreatív improvizáció lehetőségét, általában a következő érvek hadrendbe állításával teszi le egyértelmű voksát: egyedi, karakteres, kortárs, merész, a kevesebb sokszor több minimalista felfogást képviselve jógyorsan teszik is fel a kérdést: mikor lehet beköltözni?
Úgy érzem, a véleményekkel - persze szelektálva pro és kontra - egyet lehet érteni. Én elsősorban bevállalósabb, bátrabb embereknek ajánlanám, olyanoknak, akik például meg tudnak barátkozni egy natúr beton alkotta enteriőr semmi mással össze nem hasonlítható különleges és izgalmas feelingjével. Nem feltétlenül értenek egyet azzal az általános felfogással, hogy a szürke egy semleges és unalmas szín. Tetszik, ahogy a São Paolo-ban található és a Brazília egyik legünnepeltebb építésze, Paulo Mendes da Rocha által eredetileg Fernando Millan számára a 70-es években tervezett ház jelenlegi tulajdonosa, Eduardo Leme műkereskedő is, persze óvatosan, de kísérletezik, játszik a színekkel vagy/és a fétis kiegészítőkkel, ezáltal is markánsan egyedi arculatot adva otthonának. (Fotók: Leonardo Finotti - Leme's House)
via: chictip
