Akkor most mesélek! Ebben az esős, szutyok időben úgy gondolom ránk fér egy lélekmelegítő mese!
Történt, hogy Londonban, 1974-ben született egy gyermek, aki olyan volt mint a többi, átlagos kisfiú. Egy különbséggel! Nem beszélt. Mindene megvolt hozzá, mégsem tette. Nem focizott a többi hasonló korú sráccal, nem lógott a haverjaival a londoni utcákon, nem teremtett kapcsolatokat, nem voltak barátai, nem beszélgetett senkivel. Semmi olyat nem csinált, amit a vele egykorú „normális” kölykök. Csak ült a szobájában saját kis dimenziójából figyelve ezt a számára furcsa és értelmezhetetlen világot. Három évesen diagnosztizálták nála az autizmust.
Stephen Wiltshire-nak szerencséje volt...
...mert úgy érte ez a „mindenszülőszámáratragikus” (???) hír, hogy fogalma nem volt arról, miért is néznek rá úgy mint egy csodabogárra, továbbá volt neki egy olyan türelmes és szerető családja, ahol egy ilyen orvosi szakvélemény hatására sem lett úrrá a tehetetlen kétségbeesés a családtagokon. Öt évesen szülei beíratják egy speciális, autista gyerekekkel foglalkozó neves londoni intézménybe a Queensmill School-ba, ahol hamar nyilvánvalóvá vált, hogy Stephen kommunikációs eszköze nem a beszéd. Az ő kapcsolata a világgal szavak helyett a rajz!
Páratlan tehetségére és fotómemóriájára akkor derült fény, amikor egy kötelező délutáni utcai sétálás után, visszatérve az iskolába, tanárai elképedésére egy óra alatt lerajzolta néhány, az iskola környékén lévő épület eredetire megdöbbentően hasonlító fotórealisztikus mását. Később egyre nagyobb túrákat tettek vele tanárai a városban. Az alábbi rajzok azt ábrázolják, mi maradt meg Stephen fejében ezekből…
Időközben azért a szakemberek próbáltak ám a néma kisfiúból, mindenféle tudományosan megalapozott és bevált eszközzel legalább szófoszlányokat kicsikarni. Azonban minden kísérlet kudarcba fulladt egészen addig, amíg valakinek eszébe jutott a régi jól bevált praktika, a sokkterápia. A minden szabadidejét rajzolással töltő gyerektől egyszerűen elvették a papírt és a ceruzát.
És ekkor megtört a jég! A kis Stephen születése után kilenc évvel, megszólalt! Kimondta az első szót: papírt! És innentől kezdve nem volt megállás. Ma már folyékonyan beszélve, tökéletesen tud kommunikálni környezetével, ám az ő „nyelve” elsősorban továbbra is a rajz maradt.
Egyre ismertebbé vált, először szűkebb hazájában Nagy-Brittaniában, majd szerte a nagyvilágban is. Sorra kapta a meghívásokat. Hol Tokió, hol Sydney, hol pedig New York...
...vagy épp Róma egén tűnt fel az őt szállító helikopter, hogy néhány órán át tartó repülést követően a földre szállva, majd félrevonulva, visszatérve saját kozmoszába, kivételes fotómemóriájából előhívva az adatokat, lélegzetelállító részletességgel rajzolja le azt, amit mi idelentről soha nem láthatunk!
A harminc perces repülést követően például Rómáról ezt tudta lerajzolni:
Legutolsó munkáját tavaly októberben fejezte be. Spirituális otthonának tartott New York, pontosabban Manhattan felett eltöltött néhány óra után leült a tízméteres panoráma vászon elé, és három nap alatt megrajzolta a világ talán legismertebb látképének tökéletes másolatát.
II. Erzsébet királynő 2006-ban személyesen is fogadta őt, olyan művésznek nevezve, aki alkotásaival visszavonhatatlanul beírta magát az egyetemes művészet halhatatlanjai közé. Még ebben az évben megnyitotta saját londoni galériáját, a Stephen Wiltshire Gallery-t.
