Emlékszem, gyerekkoromban a temetők környékén ilyentájt már álltak a mézeskalácsárusok sátrai, sült gesztenye illata terjengett a levegőben. Hangulata volt ennek az ünnepnek. Aztán minden megváltozott. Jöttek új testvérek -jó nagyok és erősek- és az általuk képviselt gyökeresen más, multikulturális identitás, erőből szép lassan magáévá tette évszázados hagyományainkat, és a mézeskalácsok helyére befészkelték magukat az idiótán világító töklámpa seregek. Észre sem vettük ebben a csuda nagy eufóriában, hogy ismét asszimiláltak bennünket, és ezekben a napokban elsősorban már nem a magunk módján ünnepeljük több évszázados ünnepeinket, annál inkább számunkra -számomra mindenképpen- idegen szokások előtt mulyán térdre borulva Halloween-tort ülünk. Én itt nem akarok ebbe a sorba beállni! Szeretnék ma csendben lenni és, mint régen, mézeskalács és sültgesztenyeillatú temetőkbe elmenni, gyertyát gyújtani, és méltósággal emlékezni...
