Mindenhol ott vannak, köztünk élnek; apró lábaikkal, karjaikkal, már-már szóra nyíló szájukkal, pislogni készülő szemeikkel, szívet melengető kicsinységükkel. Majd mindenkihez beköltözött már legalább egy közülük, életünk részévé váltak, saját személyiségük van. A kiccsalád, nyunyók, nyunyeszek, a „gyermekek” rendjébe tartozó plüssállatokról van szó. No, nem az tömegtermelt kaszt ugyancsak kedves tagjairól van szó, hanem egyedi darabokról, olyanokról, akiket készítőjük valóban úgy alkotott meg, hogy szinte csak egy hajszál választja el őket attól, hogy valódi életet kezdjenek el élni. Ilyen nyunyókákat (és itt most a pejoratív értelmétől függetlenítsünk el teljesen) tervez a jó értelembe véve totálisan infantilis orosz tervezőnő, aki nemes egyszerűséggel csak „da-bu-di-bu-da”-nak nevezi magát.
Képei alapján a hölgy kortalannak tűnik, gyermeki szemmel kémleli a világot és lelkének legmélyebb tartalmait -a bájt és a szerethetőséget- úgy ülteti át a valóságba, hogy bábui egészen sajátságos módon, azonnali jelleggel beköltöznek az ember szívének legmélyére. Ők egyediek és végtelenül szerethetőek; lelki szemeimmel látom, hogy abban a pillanatban, amikor hátat fordítok nekik külön életet kezdenek élni, huncut mosollyal, kedves összekacsintással várják, hogy kimenjek a szobából, mert már készülnek az apró rosszaságok elkövetésére; ugyanis bennük van a lehetőség, ők már csak ilyenek. Amint az ember kiteszi a lábát a lakásból bulit tartanak a többi játékkal…valóban; szoktam tapasztalni, néha otthagynak egy-egy konfettidarabot a sarokban.
via: Beatiful Life
