Jenny Erpenbeck német írónő most megjelent Megy, ment, elment című könyve olyan nagyon aktuális kérdésekre keresi a választ, mint például: Hogyan tudjuk elviselni az idő múlását, ha a hazánkból elmenekülve egy idegen ország számunkra idegen kultúrájában tétlenségre vagyunk kárhoztatva? Hogyan küzdjünk meg az állandó bizonytalanság érzésével, hogy az otthonunkba már nem mehetünk vissza, de ahova menekültünk, ott se biztos, hogy maradhatunk? Hogy sehol nem tudunk berendezkedni, állandó vándorlásra ítéltettünk? A 2016-ban Thomas Mann-díjjal kitüntetett írónő a menekültek szemszögéből közelíti meg a témát.
A könyv főszereplője Richard, a nyugalmazott professzor, aki észak-afrikai menekültekkel beszélgetve döbben rá ezekre a kérdésekre, olthatatlan kíváncsiságtól vezérelve pedig fel is teszi őket az ide-oda hánykolódó menekülteknek, és a maga módján megpróbál segíteni a kilátástalan helyzetbe jutott embereken. Embereken! A maga eszközeivel! Nem kell több...
Néhány mondatot muszáj kiragadnom ahhoz, hogy igazán érzékeltetni tudjam veletek, hogy miért is szeretem ezt az egyszerűnek egyáltalán nem nevezhető könyvet. Lenyűgöző a stílusa, a különböző dimenziók, gondolatok, emberi történetek, múlt, jelen és jövő, közel és távol közötti ugrálás gyakran katarzist okoz. A kedvenc részletem a könyvből a következő, egyszerűen zseniális és hátborzongató, ahogy megláthatjuk megannyi ember ugyanabban a rettenetes pillanatban megjelenő gondolatfoszlányát:
"Nem, Richard nem akarja megmondani a nevét. Abban a pillanatban, amikor ezt gondolja, a lépcsőház felől hirtelen fülsiketítő csattanás hallatszik, olyasmi, mint valami robbanás, ami minden gondolatot egyszerre kitöröl, és csak az ösztönt hagyja meg. Ösztönösen tudja a katasztrófaelhárító: A második emeleten vagyunk. Tudja a ghánai ember: Az átjáró a másik lépcsőházba le van zárva. Tudja a helyi férfi: Pedig én fehér vagyok. Felteszi magának a kérdést a helyi nő: Mi lesz a gyerekeimmel? Tudja a sok fekete bőrű ember: Akkor mégiscsak meghalni jöttem ide. Tudja Richard is: Eljött az idő. De aztán mindenki, aki befogta a fülét, köztük Richard is, leengedi a kezét, tovább lélegzik, és újra gondolkodni kezd, és azt gondolják: Mégsem bomba volt. Azt is gondolják: De könnyen az lehetett volna."
A legélvezetesebb mindig az, amikor behatolunk Richard vagy a többi szereplő fejébe, és cikázó, néha egy-egy történeten azonban akár hosszasabban is elmerengő gondolatait olvassuk az írónő tolmácsolásában. Egy idő után a személyes, nyugdíj után főszereplőre törő érzésekről és gondolatokról a hangsúly a menekültek drámai történetére helyeződik. A bennük új célt találó, ex-tanár egyre kíváncsibb, egyre többet tud meg ő is és rajta keresztül mi is róluk. Egyre érdekesebb az ismeretlenek történetei, mint a jól ismert barátoké, de szerencsére a felvázolt élethelyzetekben nincs alá/felé rendeltségi viszony, úgy érezzük a kontrasztokat, hogy közben még sincs értékítélet, egyszerűen csak egymás mellett futó, de merőben eltérő életek bontakoznak ki a szemeink előtt.
Mindenki egyenlő az ordító egyenlőtlenségben, mindenki ugyanolyan fontos...lenne. Az ember lenne a fontos az előítéletek egyre mélyebb mocsarában, a zsíros "migránsozás" közepette. Mindenkinek megvan a maga története, amire mindenkinek oda kellene figyelni, egyenlő arányban, ahogy a szerző is teszi. Erre tanít ez a könyv, és arra, hogy néha a legapróbb dolgok is elégnek bizonyulnak a rászorulók megsegítésében, ha megvan bennünk a nyitottság és kíváncsiság, akkor működni fog...a világ!
Ez a könyv sajnos megint azokhoz nem fog eljutni, akiknek igazán fontos volna, hogy elolvassák, mindenesetre az alábbi könyvesboltokban megvehető. A recenziós példányt a kiadó bocsátotta a rendelkezésemre, amiért hálás köszönet!
